Az első percekben egy kifejezetten érdekes, izgalmas előadás reménye is benne van. Ül Turai, Gál és Ádám a nézőkkel szemben s – a szerzői utasításnak megfelelően – hallgatnak. Nem jelzésszerűen, az írói kívánságnak nagyvonalúan eleget téve, hanem hosszasan, a befogadói tolerancia határait feszegetve. (Néhány nézőnél alighanem túl is lépve azt; a mind zavartabb köhögcsélés, tapsolás közepette valaki jól hallhatóan érdeklődni kezd, hogy akkor most haza is lehet-e menni.) A csend hosszát természetesen nem gondolom fokmérőnek, s az sem valószínű, hogy a Játék a kastélyban megfelelő választás lenne, ha a rendező a befogadói tűréshatárt próbálná felmérni, de ilyen kezdés mégis reményt ad arra, hogy a rendezői ambíció nem pusztán a vélt vagy valós nézői elvárások kielégítése lesz.

A Játék a kastélyban nem tartozik Molnár Ferenc legösszetettebb, legmélyebb darabjai közé, de egyike a legbravúrosabban megírtaknak. És ebbe nem pusztán a gördülékenység, a szellemesség, az óvatosan adagolt pikantéria tartozik bele, hanem az is, hogy a főszereplők nem első pillantásra kiismerhető vígjátéki figurák, hanem relatíve összetett alakok. „Relatíve” – írom, hiszen itt nem mélylélektanról van szó, senki nem várja el a mindenkori rendezőtől, hogy bonyolult pszichológiai kapcsolatokat, mélyben rejtező, titokzatos összefüggéseket tárjon fel (bár hogy mindez nem lehetetlen, s a hagyományostól eltérő értelmezés is igen hatásosan kibontható a szövegből, arra jó példát szolgáltatott Mohácsi János két évvel ezelőtti kaposvári rendezése), de arra mindenképpen lehetőség nyílik, hogy a többdimenziós figurákat és kapcsolataikat a néző a játék előrehaladtával más fénytörésben lássa és másképpen ítélje meg.

Nagy Cili és Szerémi Zoltán (fotó: Mészáros Zsolt)

A szombathelyi Weöres Sándor Színház Jordán Tamás rendezte bemutatójának kezdete egy ilyen, a primer komédiázáson magabiztosan túllépő, többrétegűen szellemes előadás reményével kecsegtet, hogy aztán e remény már az első felvonás folyamán tovatűnni látsszon, a második felvonásra összeomoljon, a harmadikra pedig feledésbe is merüljön. Pedig a néma előjátékon túl is vannak biztató jelek: Dőry Virág jelmezei például úgy idézik meg az ábrázolt kort, hogy egyértelműen a mára hajaznak; magabiztosan viselt ízléses, illetve kevéssé ízléses ruhadarabok jellemzik a szereplőket. Igaz, az is látszik már az elején, hogy Horgas Péter díszlete nem elég szép, nagyvonalú ahhoz, hogy az illúzió erejével hasson, viszont nem elég fantáziadús ahhoz, hogy vizuális eszközökkel jelenítse meg a komédia egészén végigvonuló teátrális önreflexiót. Trokán Péter színészi alkata azonban kínálhatna meglepetéseket. Hűvös, arisztokratikus kimértsége élesen elüt az enyhén narcisztikus, hedonista, szakmájáért élő-haló Turai szerepéhez kötődő sztereotípiáktól; a nagy tudású, ám mindenen kívül maradó író, vagy a kissé megfáradt virtuóz iparos karakterének konzekvens felépítése akár teljesen új kontextusba is helyezhetné a történéseket. Ám ez nem következik be – annak, hogy Turai nem olyan csillogó elme, mindig központi szerepre törő, nyughatatlan játékos, amilyennek megszoktuk, voltaképpen semmilyen konzekvenciája nincs az előadásban. Ráadásul Trokán Péter nem is igen építi tovább a szerepet, az elején megütött hangot tartja ki végig, amitől nemcsak Turai tűnik briliáns elméje ellenére is némiképp unalmas alaknak, de maga s szerepformálás is egyhangú, szürke marad.

A többi szereplő pedig mintha ezt kívánná ellensúlyozni – harsány, a kliséket feltupírozó, gyakran a decens molnári stíllel is összeegyeztethetetlen megnyilvánulások sorát láthatjuk. A legjellemzőbb példája ennek Vass Szilárd játéka, aki a fontoskodóan ostoba, félművelt titkár szerepéből olyan túlmozgásos, feminin, debil alakot formál, aki nem csak a valóságban elképzelhetetlen, de még a szürreális komédiákban is az – legfeljebb a gyenge kabarékban létezik. Endrődy Krisztián a lakáj szerepében az első felvonásban finoman, stílusosan játszik, hogy aztán a másodikban kontrollt vesztve valóságos vitustáncot járhasson a tálcájával. Kálmánchelyi Zoltán eleinte biztatóan mai magatartási attitűdöket mutat fel a realitással kevés kapcsolatot ápoló Ádám szerepében, hogy aztán a vaksággal határos naivitás túlstilizálásával tegye érdektelenné a figurát. Hasonló mondható el Orosz Róbert Gáljáról is; az alapkaraktert jól eltaláló, stílusos, bár kissé egyhangú alakítás azáltal válik végül érdektelenné, hogy a harmadik felvonásban a színész nemcsak kilúgoz minden ambivalenciát a szerepből, de még az így indokolhatónál is ostobábbnak láttatja a szerzőtársat. Az ambivalencia végképp hiányzik Annie-ból; a vonzó-taszító nőszemélyből, aki a maga módján mind Ádámhoz, mind Almádyhoz vonzódik, aki egyszerre tűnik érzékeny művésznek és igazi bestiának, Nagy Cili megformálásában hatásosan elővezetett, ám a reálszituációk szintjén gyakorlatilag értelmezhetetlen primadonnaparódia lesz – ezáltal minden érzelmi tét kivész a játékból. Szerémi Zoltánnak Almádyként van ugyan egy-két emberi pillanata, ami közöl valamit az öregedő hősszerelmes őszinte kétségbeeséséről, de energiáinak nagy részét a kiejthetetlen francia nevekkel való birkózásból adódó humorforrás kiaknázása köti le.

A leegyszerűsített szerepklisék és helyzetek értelemszerűen nem rajzolnak ki íveket, még kevésbé értelmezési variációkat. A szereplők többsége pillanatok alatt kiismerhető, kapcsolataik egyértelműek – a néző sem kényszerül arra, hogy a hozzájuk való viszonyát (megítélését) változtassa. Így voltaképpen banális vígjátéki szituációk egymásutánját látjuk, gyakran a tradicionális vígjátéki stílustól elütő, harsány, inkább kabaréba illő eszközökkel. Olyan rendezői szándék, amely ezzel szemben próbálná formálni az előadást, nem érzékelhető. (A színházi (ön)reflexió pedig végképp lényegtelen marad.) Így – miközben a nézők jókat nevethetnek az elrajzolt figurákon, a túlzó hangsúlyokon, gesztusokon – nagyjából annyi történik előttünk a színen, hogy egy megfáradt, egykedvű író különösebb megerőltetés nélkül hülyére vesz néhány ostoba vagy éppen debil barátot, társat, kollégát, szállodai alkalmazottat. Mint írtam, a Játék a kastélyban bizonyosan nem Molnár Ferenc legmélyebb, legizgalmasabb komédiája – ám az az előadás, amely csupán ennyit mutat belőle, a lehető legvisszafogottabban fogalmazva sem képes sokat kezdeni vele.

URBÁN BALÁZS