Az előadás szórólapja rövid idézetekkel figyelmeztet a mű dramaturgiai felmenőire. A híres vendégség-darabokra, A kopasz énekesnőre és a Nem félünk a farkastólra. A Kolpert úr valóban rokonítható mind Ionesco, mind Albee művével, bár a kapcsolódás felszínes. David Gieselmann is hajlik az abszurditásra, nála is az értelmiségi kiábrándultság az érzelmi kiindulás. És ezen az alapon Csurka Deficitjét is felsorolhatnánk az előzmények között, azzal a megszorítással, hogy előbbieket nyilván ismerte a német író, amikor művét kitalálta, míg Csurkáét bizonyára nem. A rokonságon azonban ez mit sem változtat. Sőt, bizonyos szempontból éppen a Deficit áll a legközelebb a Kolpert úrhoz. Itt is, ott is unaloműző játékra készülnek a vendéglátók, csak az egyik esetben ez házastárscsere, míg a másikban gyilkolódás. Az előbbi pikánsabb és morálisan is csiklandósabb, az utóbbi tényszerűen és erkölcsileg is brutálisabb.
De ennek is van előzménye, merthogy nincs új a nap alatt. Az action gratuite, az ingyen, azaz indokolatlan cselekvés André Gide csaknem százéves regénye, A Vatikán pincéi vagy elterjedtebb fordításban A Vatikán titka nyomán lett irodalmi-művészeti szakkifejezés. Ennek hőse, Lafcadio gyilkol a maga számára is megmagyarázhatatlan okból. Csaknem három évtizeddel később Camus Közönyében egy Meursault nevű hivatalnok öl ingyen, minden haszon, illetve értelmes indok nélkül. Mélyebb, irracionális okok persze kielemezhetők mindkét műből, de a végeredmény aligha egyéb, mint a lét abszurditása.
Borsos Beáta, Sorbán Csaba, Kárász Zénó és Kéner Gabriella (Fotó: SZNSZ/Veréb Simon)
A végeredmény a Kolpert úr esetében is ez lehet, de a közbülső állomások megfoghatóbbak. A Kolpert úr vendéglátóinak, ha tetszik, nyilvánvaló okuk van a gyilkolásra: az unalom, ahogy Csurkánál a párcserére. Az eredmény is hasonló: a bűn sem hozza meg a vágyott élményt, a megrázkódtatást, mondhatni a katarzist. Ám ez alighanem csak más elnevezése a közönynek, az érzéketlenségnek, az érzésre való képtelenségnek. A múlt századvégi német szerző újítása nem a lényegi tartalomban van, hanem a műfajban, illetve a hangulatban. Bohózatot és horrort társít a közöny, a kiüresedettség, az értelmetlenség életérzéséhez. Feydeau-t és Hitchcockot, illetve Tarantinót kever Gide-hez és Camus-höz. Kolpert urat a játék kedvéért ölik meg. Az unalmat nem a gyilkosság hivatott elűzni, hanem a belőle adódó játék lehetősége. A vendégek ugratásának, bolondításának alkalma a sokáig lebegtetett gyilkosság. Nem tudhatjuk, valóban van-e hulla a ládában, és a vendégek sem tudhatják. És azt sem tudhatják, hogy a sorsuk függ e nem tudáshoz való viszonyuktól. Igazán komolyan vehető előadásban ez Gieselmann kétségtelen többlete lehetne elődeihez képest. Aki felfogja e pusztító tréfa értelmét, aki azonosulni tud a házigazdák gondolkodásmódjával, érzésvilágával, következésképpen csatlakozik a gyilkosokhoz, mint az intelligens vendég asszony, az életben marad, aki semmit sem ért, mint a kicsit nehéz felfogású, ellenben szangvinikus férje, vagy éppen nem is sejt semmit, mint a teljesen véletlenül odakeveredő pizzás, az áldozat lesz, az a ládában végzi Kolpert úr mellett.
Hollós Gábor szegedi rendezése csak részben vehető komolyan. A fiatal rendező sokat dolgozott együtt még Kecskeméten Bodolay Gézával. Ez meglátszik mostani munkáján is. Szertelen és rendetlen. A darab pedig alighanem fegyelmet, következetességet igényelne. Végig megbízhatóan csak a bohózati réteg működik. Főleg a pizza körüli értetlenkedések és félreértések kabaréjelenetei – videó beiktatásával éppúgy, mint élőben. A rendező ugyanis folytonosan hangsúlyozni akarja a hipermodern, a technikai eszközökkel elidegenített környezetet. Díszlet- és jelmeztervezőnek nem sikerült nyomára bukkannom sem a szórólapon, sem a színház honlapján, gondolom tehát, hogy amit látunk, az mind a rendező leleménye. A mindent vezérlő laptoptól az átlátszó falú fürdőszobáig, ahol használat esetén célszerű behúzni egy függönyt, illetve a ládaként is funkcionáló fehér kerek asztaltól a háttérben derengő, a végső jelenetben forogni kezdő hatalmas ágyig, nem is beszélve a háziasszony sűrűn váltogatott toalettjeiről. A zeneeszközök tapsra indulnak és hallgatnak el, a főszereplő azonban a videó, amellyel mindenki kedvére szórakozik. De használata túl azon, hogy nem mentes az ügyetlenkedéstől, az esetlegességtől, nem hoz többet a bohózati réteg megtámogatásánál. Különösen a pizzériával való kapcsolattartás eszközeként működik hatásosan, igaz, ezt nem a szereplők által jól-rosszul kezelt kézikamerával intézik, hanem egy mindent látó webkamera jelenlétének tudható be.
A rendezőnek azonban nem sikerül igazán szoros kapcsolatot teremtenie a teljesen áttechnizált életmód és a gyilkolászókedv között. Pedig mindent elkövet ennek érdekében. Szánkba rágja ezt a szándékát. A házigazdát komor, elszánt, keserű játékkedvvel jellemző Sorbán Csaba bevezetésül gépzenét vezényel, majd ha kell, ha nem, vagy videózik, vagy a laptoppal varázsol valamit. Talán éppen a túlzott igyekezet miatt nem jön át az a mondandó a rivaldán, hogy mindennek a hátterében a technikai civilizációra gyanakodjunk. Csak az az egyetlen mozzanat hiányzik, amely elhitethetné, hogy a háziak a fizikai kényelemmel járó nagy jó dolgukban nem tudnak mit kezdeni az életükkel.
A sok színészi pótcselekvés viszont a bohózati derűvel együtt már nem ellenpontozza, hanem elfedi a lényeget, eltereli a figyelmet a színpad közepén vagy ott levő, vagy ott nem levő hulláról is, meg a lehetséges mélyebb tartalmakról is. Kétségtelen, a ládaként alkalmazott asztalban rejtőzködő halott motívuma búvópatakként bukkan elő időről időre a szövegben, a feszültségnek, a kérdésnek azonban végig jelen kellene lennie. Itt azonban sokáig úgy tűnik, mintha a vendég férj cukorbajából is adódó kiegyensúlyozatlan, ideges természete gerjesztené az indulatokat. Kárász Zénó többet vállal magára, illetve a rendező többet ró rá, mint amennyi megilletné a szerepet és a színészt. Még áldozatnak is túl tökéletesen naiv melák, még ellentétnek is túl erős Kéner Gabriella mellett, aki precízen jeleníti meg a dupla fenekű játékosságot és gyilkos lényeget egyaránt éles ésszel és finom érzékekkel fürgén felfogó asszonyt. Borsos Beáta kis gonoszkodó koboldként kering koncepciózus élettársa és a vendégek körül, rikít a különféle élénk színű ruhákban, vidoran élvezi a beugratós gyilkolósdit.
Leginkább Kolpert úr figurája, megjelenése komolytalanítja el az előadást. A szerző szerint a szekrényből esik ki a hulla, amelyet a ládában, ezúttal pedig a ládává átminősített asztalban nem lelnek, és amelynek aztán a zsebében is turkálnak. Szegeden szekrény nincs, így egy véresnek látszó csomag röppen át a jobb oldali fal fölött – talán a magasból kellene hullania, de inkább olyan benyomást kelt, mintha behajították volna. Nehéz eldönteni, vajon puszta ügyetlenkedés-e ez, vagy komoly szándék rejlik amögött, hogy egy emberre csöppet sem emlékeztető, aránylag könnyű tárgy pottyan be a színre és indítja el a végső leszámolást, a szereplők szétválását gyilkosokra és áldozatokra. Ha a hulla nem látszik igazinak, nem vehető komolyan, akkor a továbbiakban semminek nincs semmiféle értelme. Akkor mégis lehet, hogy nem történt meg a gyilkosság, nincs értelmetlen tett sem, nincs eredendő bűn, csak az öncélú játék van. Az értelmetlenség, az abszurditás sem vehető komolyan, és a megrendülés sem, amelyet az életben maradottak azért élnek át, mert nem rendültek meg, mert továbbra sem éreznek semmit.
Furcsa módon a befejezés mégis szép. Igazi szomorúság van abban, ahogyan lassan mindnyájan levetkőznek, és a félhomályba vesző ágy forog velük a háttérben. Valamit pótol az előadás elmulasztott lehetőségeiből.
ZAPPE LÁSZLÓ
