Átmeneti időket él a Vörösmarty Színház. Néhány hónappal ezelőtt lezárult a vezetőváltás hosszasan elnyúló folyamata (azt hiszem, most egészen kifinomult eufemizmussal éltem), s noha ezt az évadot még nyilvánvalóan meghatározzák a korábbi megbízott igazgató, Quintus Konrád elképzelései, azok megvalósításában már az új direkció keze nyoma is érezhető. Nemcsak a vezetőség bővült új tagokkal (Bagó Bertalannal, Horváth Csabával), de nyolc új színész is szerződött a társulathoz, s az évad első bemutatóiban rajtuk kívül jó néhány vendégművész is részt vett. Patrick Marber négyszemélyes darabjában például két vendég is játszik, s az előadást vendégként vitte színre Guelmino Sándor. Mindez persze éppúgy jelentheti azt, hogy a vezetés szerint a társulat még további megerősítésre szorul, mint azt, hogy a színház a következő években nyitott, külső impulzusokat is befogadó alkotóközösségként fog működni.

A bemutatók listáját elnézve érezhető a törekvés, hogy a korábbi évektől eltérő (sőt, egyébként sem agyonjátszott) művek kerüljenek repertoárra, de azért olyanok, amelyek nem jelentenek túl éles váltást, száznyolcvan fokos fordulatot a korábbiakhoz képest. A Közelebb! kétségkívül megbízhatóan funkcionáló eleme egy ilyen repertoárnak. Patrick Marber darabja (melyből sikeres amerikai film is készült, világsztárok főszereplésével, s az elmúlt években többször felbukkant magyar színpadokon is, de az elhasználódástól még messze van) roppant ügyesen keveri a bulvárelemeket a komolyabb tartalommal, s a jó kommerszekre jellemző módon alkalmas arra, hogy a nézőt ne csupán szórakoztassa, de el is gondolkodtassa. A négy szereplő – a negyvenhez közeledő szingliként magát látszólag jól érző, sikeres fotóművésznő, a szépirodalom terén jórészt sikertelenül próbálkozó, az újság nekrológrovatánál megrekedő, linkóci bölcsész, a felelősségteljes munkájába kissé belesavanyodott, szenvedélyt kereső orvos és a titokzatos, érzékeny, egzisztenciális értelemben ide-oda sodródó, ám érzelmeiben eltökélt fiatal lány – ügyesen összegabalyított, minden mellékszereplőt kiszűrő története kissé steril ugyan, de eredeti módon bonyolódik, kikerül sok kínálkozó sablont, és bővelkedik hatásos összetűzésekben. Maguk a karakterek nem túl komplikáltak, de elég rétegzettek ahhoz, hogy érdekesek maradjanak. A szerző a bulvárízű kulcsmomentumokat (például Alice „névválasztását” vagy a körbevágott héjú kenyér „titkát”) úgy tudja tálalni, hogy életszerűtlenségük ne legyen feltűnő, a komikus helyzeteket jó érzékkel komorítja el, a mulatságos pillanatok mögül előhívva az emberi drámákat. 

Szabó Győző és Bakonyi Csilla

A jó színészekkel elvben üzembiztosan funkcionáló szöveget látványosan elrontani kétféleképpen lehet: a bohózati színeket hangsúlyozva, a tartalmat felhígítva, vagy éppen ellenkezőleg, nem létező mélységeket belelátva, túlbonyolítva, túlkomorítva. A székesfehérvári bemutató rendezője, Guelmino Sándor szerencsésen elkerülte e két végletet; kiegyensúlyozott, gördülékeny előadást készített a darabból. A színészi munkán is érződik a szöveg gondos elemzése, de a jól alkalmazott rendezői eszközök (például világítás, zeneválasztás) is segítik a szöveg hatásossá tételét. A történet követhetően, de nem kiszámíthatóan halad előre, a komikus pillanatok éppúgy megszületnek, mint a drámaiak. Van ugyan néhány felesleges, túlforszírozott színészi gesztus (mint Alice kényszeredett nevetése vagy Dan látványosan eltátott szája), de ezeknél sokkal jellemzőbbek azok az igen erős pillanatok, amelyeket a színészek gyakran szavak nélkül, némán, vagy a szavak mögött, metakommunikációs eszközökkel megteremtenek. Egészen megkapó például, ahogy Alice abban a pillanatban, amikor belép Anna műhelyébe, rögtön és ösztönösen felméri, mi van és mi lehet még Anna és Dan között; Szabó Emíliának nemcsak a némiképp papírízű jelenetet sikerül életszerűvé változtatnia, de a kapcsolat fenyegetettségét, törékenységét is rögtön érzékelteti. És kivételesen erőteljessé tudja tenni azt a jelenetet is, amelyben az igazságot megtudó lányban – miközben tartást próbál magára erőszakolni – egy világ omlik össze. Kitűnő az is, amikor Bakonyi Csilla Annaként pontosan eljátssza az ambivalens folyamatot, ahogyan a volt szerelmével csak „szánalomból lefekvő” nő ismét közel kerül a férfihoz. S nagyszerű, amikor Szabó Győző pontosan érzékelteti, hogy a Dannek elmondott mérgező igazság valójában Larry kisstílű, ám annál hatásosabb bosszúja. A kiugróan erőteljes pillanatok közt pedig többnyire jó tempóban, a szöveg adta lehetőségeket precízen kiaknázva zajlik a játék. 

Hiányérzetet legfeljebb a kicsit elkapkodottnak ható utolsó jelenet okoz, no meg az, hogy néhány kényszerűen vállalt kompromisszum eredményeképpen egyes folyamatok és szituációk kicsit elmaszatolódnak. Merthogy bármilyen jól megírt színpadi szöveg is a Közelebb!, azért nem olyas remekmű, melyet az alkotói képzelet szabadon variálhat, s amelyet akár a szerzői intenciónak gyökeresen ellentmondó koncepcióval is színre lehet vinni – itt jóval szorosabban kell tapadni a szerzői kottához. A szereplők közötti viszonyváltozásokat például nemegyszer külsőségek – vagy legalábbis külsőségekben megnyilvánuló szociális, egzisztenciális, intellektuális különbségek – generálják. Így a sűrű jelenetváltások ellenére is célszerű olyan színpadi közeget létrehozni, melyben ezek a különbségek vizuálisan jól érzékelhetően megjelennek. Kárpáti Enikő mutatós és előnyös ruhái ezt jórészt segítik is (bár Larry öltöztetésénél érződik némi bizonytalanság), Cziegler Balázs színpadi vágásokat könnyedén lehetővé tevő díszlete viszont bármennyire pragmatikus is, a maga „egyenfehérségével” nemcsak elmossa a fenti különbségeket, de a szöveg talán legkellemetlenebb tulajdonságát, a sterilitását is felerősíti. És problémát jelenthet az is, ha a színészi alkat nem egészen fedi le az írott figuráét. A férfi szereplők esetében például jelentősége van a kétféle intellektuális alkat különbségének. Larry mélyebben tudja azt, amit tud, felelősségteljes munkát végez, melynek unalma rá is száradt kissé, míg Dan mindenbe belekapó, művelt, színes egyéniségű, de semmiben el nem mélyedő, felületes bölcsész. Ám a székesfehérvári előadásban sem a Larryt játszó Szabó Győző, sem a Dant alakító Csizmadia Gergely nem rendelkezik azzal az intellektuális aurával, amellyel ezt a szembeállítást hitelesíthetnék. Ez természetesen nem színészi talentum vagy igyekezet kérdése, hanem az alkaté; Szabó Győző például minden túlzás és manír nélkül, plasztikusan bontja ki a harcot felvállaló orvos szenvedélyességét és a szenvedélyes macsó érzelmességét (de a gátlástalanságát is), csak éppen az a folyamat hiányzik szükségszerűen a játékából, amíg Larry kockafejét levetve képes lesz szenvedélyes macsóvá válni – hiszen a Szabó Győző játszotta figurát már első pillantásra ilyennek látjuk. És mivel Dan sem képvisel intellektuális súlyt (amely kezdetben intellektuális fölénynek tűnik), nincs különösebb jelentősége annak, hogy végső soron épp e téren szenved vereséget Larrytől. (Így nem válik hangsúlyossá az sem, hogy Alice már csak azért is más, mint a többiek, mert ő az egyetlen, aki hangsúlyozottan nem értelmiségi a társaságban, s ezt büszkén vállalja is.)

Ettől persze még nem csúszik félre az előadás, csupán az egyes akciók, párbeszédek lesznek kicsit kézenfekvőbbek, a játék egésze pedig valamivel kellemesebb az optimálisnál. De így is maradnak bőven érdekes, erőteljes, jó ritmusban játszott jelenetek, a produkció egészén érződik a kidolgozottság, az átgondoltság – átmeneti időkben ez az eredmény mindenképpen biztató lehet.

URBÁN BALÁZS