Jutalomjáték? Alighanem Ingmar Bergman szeme előtt is a színészei lebegtek – számtalan filmjének főszereplői, Liv Ullmann és Erland Josephson –, amikor papírra vetette a Jelenetek egy házasságból sorait. Mégsem úgy emlékszünk filmjére, mint kedvenc alkotótársainak kínált csemegére. De amikor színpadra is került a svéd értelmiséget reprezentáló házaspár története, hamar megkörnyékezte az a veszély, hogy afféle „színészdarabnak” használják. Eljutott hazai deszkáinkra is, „celebházasok” előadásában is.
A minap bemutatták a Radnóti Színházban, két szerepre kurtított változatban, amelyet a hetvenes években a világot bejárt hatrészes tévé-sorozatból készítettek (Hárs Anna dramaturgi segédletével). A színre vivő Bálint András nem is titkolta, hogy mindössze tízegynéhány főt számláló társulatából eleve Szávai Viktória és Schneider Zoltán kettősére gondolt. Akik meg is érdemlik, hogy egyszer-másszor róluk szóljon egy színjáték. Életkorra is megfelelnek olyan kétgyermekes párnak, akik már tucatnyi évet töltöttek egymás mellett. S miért ne fogadjuk el, hogy a válóperes ügyvédnő harmincas éveinek derekán is hibátlan alakú (Remete Kriszta tervezte ruhákban, háló-neműben akár egy manöken)? Ha élete párja nem is úgy fest, amint egy entellektüelt elsőre elképzelnénk, egy docenst egy pszichoterápiai intézetben. Ahogy az otthonukat, nyaralójukat sem feltétlenül ilyen minimalista dizájn jellemezné, ha nem valahol Skandináviában élnének, hanem inkább hazai jelenünkben (amihez Khell Zsolt e színházban ritkán látott, tágas játékteret teremtett). De ezek végtére külsőségek. Egy puritán szín akár sugallhatna olyan ridegséget, amely leképezi egy hitvestársi viszony kiüresedését is.
Schneider Zoltán és Szávai Viktória (fotók: Szkárossy Zsuzsa)
Más-más élethelyzeteket mutatnak Marianne és Johan kapcsolatának stációi. A színészek pontosan indítanak. Nemcsak azt láttatják, hogy a kései gyermekáldástól a házaspár visszaretten, de az alaptulajdonságaikat is. A nő döntésektől menekülő, lelkifurdalással párosuló bizonytalanságát, a férfi hajlamát a beletörődésre, „minden mindegy” attitűdjét. Ebben a hangnemben, egymást pátyolgatva, a lappangó közös gondot szeretetnyilvánító gesztusokkal takargatva lépnek túl az abortuszon. Mehet tovább a szekér! Amit az asszony „ugrásra kész” gondoskodással biztosít, miközben pedig küszködik a mindennapjaikat betáblázó kötelezettségekkel, amíg a férje megpróbálja a vészjelzéseket nyugalommal kezelni, szinte tréfára venni. Még egy közös ebéd a sushi bárban, hamvába holt „házasélet” egy színházi este után – mind a növekvő elégedetlenségükre utalnak. Tematikusan jelzik, de csupán azon a szinten, amely nem sejtet még robbanást. Holott már kellene.
Hiszen egyszer csak megtörténik. Johan elköltözik, új barátnőjével kezd új életet. Marianne-t egyik napról a másikra hagyja faképnél. Következik az érzelmek hullámvasútja, nagy amplitúdókkal. Szávai Viktória és Schneider Zoltán továbbra is árnyaltan élik meg az adott pillanatokat. Csakhogy a folyamatnak már nincs igazi hitele. S ez a rendezés felelőssége. Az egymáshoz közeledések és távolodások szeszélyesek. Váratlan az összeborulás, éppúgy, mint az összeverekedés. Amit nem indokolhatnak a színképek közötti olykor többéves intervallumok, amelyek persze, magyarázhatják, ki hol tart, amikor újra találkoznak. De hektikus a szcénákon belül is a hangulatingadozás.
Ha nem tudnánk, hogy Ingmar Bergman neve fémjelzi a színművet, alighanem elégedettebbek lennénk. Bár eszünkbe jutnak bulvárdarabok, a Jövőre veled ugyanitt és más hasonlók, mégsem állíthatni, hogy kommerszet faragtak a nemesebb matériából. Nem „lapátol” senki, nem hegyeznek minduntalan poénokat. Nem baj, hogy jóval több a humora a játéknak, mint ahogy a filmművészet e kiválóságától megszoktuk. (Az már árulkodó, hogy a nevetés ritkán hullámzott át a teljes nézőtéren, inkább hol itt, hol ott kuncogott fel valaki – mintha más-más számára volna ismerős annak az életanyagnak egyik vagy másik mozzanata, amely egységében nem a „miénk” is.) Ami leginkább hiányzik, hogy erős világlátás fogja össze a házastársi bonyodalmakat.
Nem feltétlenül a bergmani világképet nélkülözzük. Nehéz is volna beleilleszkedni egy kivételes nagyság szellemiségébe, amely a kettős pszichológiai látlelettel egy csaknem négy évtizeddel ezelőtti társadalmi környezetre reagált. De legalább olyan atmoszféra ölelhetné körül a vívódókat, amely korunkra is vall. (Igaz, egy kétszereplős játéknál a rendezőnek nehezebb túllépnie a szorosan vett színészvezetésen, s a dialógusok közvetlen elemzésén túlmutató értelmezést, nem csak a realitás primer szintjét idéző stílust adnia.) Most semmi nyomasztó. Semmi felkavaró. Semmi fajsúlyos. Mintha e pár valamiféle steril közegben élne, amelyben csak a magánéletük gondjaival kell vesződniük. Lehetne úgy is, hogy a kapcsolati viviszekció általános érvényre magasodjon. Csakhogy ehhez is meg kellene haladni a felszíni szituációkat, alászállva a lelkek emésztő poklába. Ám Marianne és Johan minden összeakaszkodásuk-összekapaszkodásuk után szinte megrázzák magukat, s máris „comme il faut” mindkettő. Kulturált embereknek tetszhetnek a külvilág szemében. Házasságban, válásban, félrelépő újrakezdésben. Happy endben?
BOGÁCSI ERZSÉBET
