Az emberről való beszéd alapélményét, az egzisztencia pőre megragadását várjuk és kaptuk, kapjuk Ingmar Bergmantól. Filmen is, könyvben is, drámaszínpadon is. Lehet, hogy felesleges immár, két generációval később a legendás filmre (előbb tévéfilmsorozatra, aztán nagyfilmre) utalni, de mégis, mai hatvanas–hetvenes éveiket taposóknak megrendítően nagy élménye volt a film, melyet Ingmar Bergman 1973-ban készített. Pusztán csak az emberi kisszerűség, állhatatlanság, hangulatok és szeszélyek mutatkoztak meg benne, anélkül, hogy ideológiák, társadalmi cafrangok, megélhetési kiszolgáltatottság-élmények rakódtak volna rájuk. Élmény volt a két színészóriás, Liv Ullmann és Erland Josephson játéka, a hétköznapiság eszköztelennek tűnő rafinériájával, és élmény volt Halász Judit és Szabó Ottó magyar hangján hallani mondataikat.
A film bármikor megnézhető, és a színpadi adaptációk is rendre sorjáznak. Jelenleg a pécsi színházban is megy a darab. Ez a házaspár (az eredetiben két házaspár szerepel), „arcátlanul boldog”. Ha a darabválasztás és a színre kerülés indokát nézem, talán ez lehetett az. Bálint András a művet inkább finom abszurdként kezelő, visszafogottan, ízléssel és önreflexív iróniával közelítő rendezésének talán ez lehet a kulcsfogalma a Radnóti Színházban. Ahogyan ezt nem lehet kimondani, mert itt és ma különösen és anakronisztikusan hangoznék. A bergmani gondolat azért időtlen, mert jólétben, biztonságban, teljes védettségben, más történeti háttér előtt sem elképzelhető ez az idill. Mert emberből vagyunk, és egymással csak játszmák útján keveredünk kapcsolatba. A játszmák kimenetele és lebonyolítása – hiába látjuk, hogy kényszeresen ismétlünk – mégis rendre hasonló.
Két remek színész kell a vállalkozáshoz. Szávai Viktória és Schneider Zoltán esetében ez adott ugyan, de mégsem „papírforma” szerinti kiosztás. Sőt. Ez teszi izgalmassá, színessé és bonyolulttá az egész, tulajdonképpen társalgási színjátékra hajazó előadást, azon túl, hogy mindenki felismer fordulatokat, patenteket, taktikákat a saját életéből és környezetéből, anélkül, hogy közhelyszótárat lapozgatna.
Schneider Zoltán színészetének – amely mélyebb elemzést is megérdemelne (díjakról nem is téve említést) – ismeretében várható volt, hogy egy szikár, visszafogott svéd intellektuelként megírt lényt ziláltabb, bumfordibb, esetlenebb karakterrel ruház fel. Ebben az esetben nehéz is elképzelni, hogy ő a pedáns figura, aki Marianne rendetlenségét ellensúlyozza. Schneider nem tolja ugyan előtérbe, de megfelelően használja az élveteg, gyermeki, elbizakodott és mohó, jóllakott napközis karakterjegyeket. Legjobb mégis a félrelépő férfi klasszikusan kínos jelenetében (amikor egy hirtelen programátszervezés miatt titokban kell mobiloznia), vagy amikor mámorosan mesél – kinek másnak, mint a feleségének? – fiatal és vad szeretőjéről. Az étkezések, az evés amúgy is kitüntetett dramaturgiai pontok – Schneider ezekben is remekel. Nemcsak a megszokott otthoni komfort, hanem a meleg étel is hiányzik. A hosszú külön töltött hónapok utáni első, ünnepélyes vacsorán elhanyagoltsága és kiéhezettsége valódi gyors lapátolásba csap. Minden oka megvan, hogy visszasírja a múltat, akkor is, ha nem a saját időrendjében telt az idő, ha családi és társasági kötelezettségek fojtó táncrendjébe kényszerítette a mintaházasság, holott csak nyugodtan horgászni vágyott: ahogy valahol a legtöbb férfi szeretné. Schneider ebből az oldalból ad sokat, és a figura intellektuális, kifinomultabb játszmázásából vesz vissza.
„Keveset adunk és keveset kapunk” – ez Szávai Viktória Marianne-jára is igaz, aki szűkösen mér a szexből, mégis komolyan és mélyen vágyakozik a teljességre. Akár merész játékosságra is hajlandó lenne: de inkább mindezt verbálisan. Frusztrált és frusztráló lényt vetít elénk Szávai eltartott, finom, halkabb és zártabb színpadi kamarazenélése. Tőle meglepőbb megtudni, hányszor csalta meg a férjét már korábban is, és milyen nagy szexuális étvágyú új pasit választott. Férje erőltetett megerőszakolása és verekedésük viszont egészen más fénytörést kap így: tényleg kiemelkedő fortissimóba csap a korábbi pasztellárnyalatokhoz képest.
A díszlet Khell Zsolt kiváló munkája: egyszerre hetvenes évek, IKEA és modern high-tech, egyszerű szobabelső, ami néhány díszítéssel hamar lesz gyorsétterem, nyaraló vagy iroda. Azt, hogy Marianne élete új irányt kap, a második rész elején egy újabb, kicsit más formájú lámpabúra jelzi például. A világítás rengeteget számít: telitalálat Baumgartner Sándor munkája az utolsó, nyolc év utáni téli találkozáskor titkos szeretőként a nyaralóban. A szép, elegáns, a hangulatra is reflektáló ruhák Remete Kriszta munkái. Bonyolult, rétegzett, finoman elaborált előadás, az érzelmek és az idő állandó egymásra vonatkoztatásával.
BUDAI KATALIN
