Igazi jolly joker, ha kell, díszletet tervez, ha kell, jelmezt álmodik, mindamellett igazi csapatmunkát igénylő és tudó ember. Munkái mindig izgalmasak és markánsak. Szürreálisba hajló, abszurd felé kacsingató hótreál stílus áll neki a legjobban. Ugyanakkor terveit erős szimbolizmus és játékos humor is jellemzi. Dolgozott már többek között Ascher Tamással, Gothár Péterrel, Máté Gáborral és Alföldi Róberttel. A legtöbbször azonban az Örkényben, Mácsai Pállal. Munkamániás, és szenvedélyes színházcsináló. Egy szó, mint száz, olyan ember, akinek lételeme a színház. Civilben Polgár Csaba felesége, és most egy öthónapos baba boldog anyukája is.

 

Legtöbb munkád az Örkény Színházban van, ám ezen kívül is számtalan helyen dolgoztál már a Nemzetitől a Trafóig, Egertől Zsámbékon át Berlinig. Felkapott tervezőnek számítasz. Mit gondolsz, miért szeretnek veled dolgozni a rendezők?

Tényleg sokat dolgozom. Amikor az interjúra készültem, összeszámoltam, hogy majdnem hatvan színházi munkán vagyok túl. Ez soknak számít ennyi idősen. Azért is sok, mert a legtöbb esetben a díszletet és a jelmezt együtt terveztem, az tehát majdnem olyan, mintha száz előadást csináltam volna. Nem tudom, hogy miért dolgoznak velem. Biztosan, mert lelkiismeretes vagyok, és az elejétől a végéig kísérem a próbafolyamatot. Azt hiszem, eléggé maximalista vagyok. Mindemellett igyekszem nem egyféle ízléshez ragaszkodni, és az előadás koncepcióját előtérbe helyezni.

Ez a hatvan munka hány évet takar?

2006-ban diplomáztam, és harmadéves korom óta dolgozom. Vagyis kilenc évet. 

Építészként végeztél, hogyan keveredtél a színház közelébe?

Véletlenül. Barátokon keresztül ismertem meg színházi embereket, és valahogy úgy alakult, hogy megkérdezték, van-e kedvem velük dolgozni. Az első munkám a Merlin Színházban volt a Dühöngő ifjúság, Menszátor Attila rendezésében. Aztán a Színművészeti Egyetemen kezdtem próbálni. Megismerkedtem Máté Gáborral, és a frissen végzett osztályával. Zsámbékon azóta is minden nyáron velük dolgozom. Ezek az évek során nagyon népszerű előadások lettek. Sok szakmabeli nézi őket. Ez is sok munkalehetőséget hozott nekem. Egyszóval így jött egyik munka a másik után. Egyébként a diplomám hivatalosan építésztervező-művész, belsőépítész szakiránnyal, azaz nem mérnöki végzettségem van. Nem állt tőlem távol a színházi tervezés.

(fotó: Trokán Nóra)

Az ismeretségi kör azért még nem elég ahhoz, hogy mégse építész legyen belőled, ha már egyszer annak tanultál…

Nem, de megszerettem ezt a fajta munkát. Azt hiszem, nem nekem való, hogy egyedül dolgozzak. Persze a díszlettervezésnek is van egy olyan fázisa, amikor egyedül agyal az ember, ám egészében véve ez inkább csapatmunka. 

Az igazi vízválasztó az volt, amikor megismerkedtem Ascher Tamással. Látott pár előadást, amiben dolgoztam, majd megnézte a diplomamunkámat is. Ő fogalmazta meg, hogy nem egy építészirodában van a helyem. Biztatott, hogy sok díszlettervező eredetileg építész végzettségű. Végül azt ajánlotta, próbáljuk ki a közös munkát a Színművészetin; neki akkor volt végzős az osztálya. Azt gondoltam, adok magamnak egy évet, és aztán meglátom, hogy mi lesz. Röviddel ezután hívott fel Mácsai Pál is, és felkért a Finito jelmezének megtervezésére. Erre kaptam a POSZT-díjat. Végül az év, amit adtam magamnak, jól sikerült, és ez megerősített abban, hogy talán érdemes folytatni. 

Ha már az Örkénynél tartunk (ahol amúgy is mindig különösen hangsúlyos szerepe van a díszletnek, a térnek), nemcsak te dolgozol Mácsaival a legtöbbet, de Mácsai is talán veled dolgozik a legtöbbet a tervezők közül.

Igen, sokat dolgozunk együtt. Amikor első alkalommal kért fel, szerintem nem tudta, hogy eredetileg nem ez a szakmám. Persze nem mertem neki megmondani, hogy a Finitónál volt először lehetőségem varratni a megtervezett jelmezeket. Munka közben tanultam a szakmát.

Merész dolog volt bevállalni… 

Igaz, de megérte, jól sikerült. Élveztem a kihívást, és hát kezdőként előbb vagy utóbb fejest kell ugrani. 

A díszlettervezést is csak autodidakta módon tanultad az építészet után?

Az egyetemen voltak olyan tárgyaim, amik nagyon hasonlóak a díszlettervezéshez. Installációtervezés, kreatív tervezés vagy plasztika például. Persze tanultam statikát és szerkezettant is. Ezek sem haszontalan dolgok a színházban. Bizonyos szempontból mindegy szerintem, hogy az ember egy épületet vagy egy ruhát tervez, vagy épp díszletet. Hiszen mindegyiknél hasonló a tervezés folyamata. Alkalmazott műfaj mind. Nem lehet öncélúnak lenni. Én tudatosan választottam ezt a fajta képzést, és nem mentem mondjuk képzőművésznek. Azután, hogy színházi műveltséget szerezzek, DLA képzésre, doktori iskolába jártam még a Színművészetin. A sok munka miatt a disszertáció még hátra van. 

Az építész diplomamunkád is (melyet Ascher is dicsért) színházközeli volt: a Krétakörnek terveztél egy korszerű, innovatív színházépületet. Miben tért volna el ez a szokásos színházaktól?

Amikor diplomáztam, Magyarországon nemigen volt ismert, és pláne divatos a rozsdaövezetnek számító területek újra vérkeringésbe emelése. Azt lehetett látni, hogy sorra bontják le az üres gyárakat és a régi középületeket. Találtam egy gyönyörű fachwerk épületcsarnokot a Duna-parton, ami valamikor a Ganz Gyáré volt. Különleges épület, két oldalhajóval, a főhajójával és hatalmas ablakokkal. Megkerestem a beruházót, aki azt mondta, sajnos nem bonthatják le, mert műemlékvédelem alatt áll, de elkezdték körülötte az értékesebb épületek létrehozását, lásd Marina lakópark és a Duna Plaza. Ennek a helyére pedig autószalont terveztek. Ott állt üresen, és végül hogy, hogy nem, leégett. Azt gondoltam, arra apellálnak majd, hogy úgyis összeomlik magától. Szó szerint értékherdálás történt. Akkoriban elég sok Krétakör-előadást láttam, és valahogy összekapcsolódott a fejemben a két dolog. Van valamink itthon, ami értékes, egy ilyen társulat, és mégsem kapnak egy helyet, ahol dolgozhatnának. Azt gondoltam, hogy ez egy jó épület lehetne nekik. Egy Krétakör-központot terveztem, fix színpad és nézőtér nélkül. Egy olyan teret, ami mobil és variálható. Egy kereszthajót álmodtam az oldalhajók mellé, ami próbateremként vagy kamaraként is funkcionálhatott volna, és itt kaptak volna helyet az irodák, illetve a díszlet- és jelmeztárak is. Transzparens lett volna a kialakítása, be lehetett volna látni az épületbe, még a raktárakba és az irodákba is. Terveztem még egy nagy tetőteraszt, meg egy hidat a Dunáig. De hát ez csak egy álom volt.

 Korijolánusz – HOPPart Társulat (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Hiába az építész végzettség, nem véletlenül hitték mégis minduntalan, hogy nőként jelmeztervező vagy, és hívtak jelmezt tervezni. Mit gondolsz, miért olyan kevés a női díszlettervező, és másként gondolkodik-e, mint férfi társa?

Igen, valószínűleg másként. Talán empatikusabb vagy praktikusabb, nem tudom. Az viszont biztos, hogy ez nem egy nőies szakma. 

Nehéz volt megvetni a lábad ebben a férfias szakmában?

Határozottnak kell lenni. Az elején egyébként azt hiszem, egy kicsit túl határozott is voltam – próbáltam férfiasan működni. Aztán az ember elér egy pontot, amikor úgy érzi, hogy most már biztonságban van, és van már elég hitele és rutinja, elfogadóbb lesz magával szemben. Megengedi magának például, hogy hibázzon. Rájön, hogy nem tudhat mindig mindent. 

Te hány év után érezted ezt a biztonságot?

Mostanában kezdem csak érezni. Most már nyugodtabb vagyok, és nem görcsölök. Egyébként amikor elkezdtem komolyabb, épített díszleteket tervezni, sok segítséget kaptam egy szcenikustól, Kövesi Károlytól, aki a Radnóti Színház műszaki vezetője. Ő segített nekem a praktikus, műszaki dolgokban, és ez nagyon jó volt. Másrészt ez azt is jelentette, hogy volt velem egy férfi, egy tapasztalt, idősebb ember, és így elfogadóbbak voltak velem. Egyébként még a díszletgyártóktól, kivitelezőktől is sok segítséget kap az ember, meg lehet tenni például, hogy azt mondom, elakadtam, és megkérdezem, hogyan oldanák meg a problémát, adjanak valami javaslatot. Mindemellett határozottnak kell lenni, muszáj. Mielőtt felvételiztem az építész szakra, O. Ecker Judit tervezőnő mellett dolgoztam. Ő mondta mindig, hogy ebben a szakmában két választása van egy nőnek: vagy iszonyú erőszakosan és határozottan viszi a dolgokat, vagy pontosan tudja, mit csinál a neki dolgozó szakember. Tudja például, hogy mit csinál az asztalos, mit csinál a lakatos, mi a megfelelő műszaki eljárás az adott helyzetben. Ha ez sikerül, akkor rögtön egyenrangú félként kezelnek.

Színházon belül is egy csapat férfit kell irányítanod, mert hát ugye a műszakisok, világosítók, díszletezők is mind férfiak. Kemény dió?

Kemény. Hisz amikor bemegy a díszletszerelésre az ember egyedül, fiatal nőként, és lát tíz-tizenkét embert a színpadon, akik mind férfiak, és akiket neki kellene irányítania, megrémül. Felkészültnek kell lenni. Amikor viszont már nem először megy, és tudják, hogy letett már valamit az asztalra, sőt, netán még szeretik is, amit csinál, jóval segítőkészebbek. Én ezt a hierarchia dolgot amúgy sem szeretem; azt gondolom, nem beosztottam egy díszletező vagy kivitelező, hanem munkatársam. Másrészt én is ugyanúgy tanulok tőlük, tanulok a megoldásaikból. Ez a felállás amúgy inkább a kőszínházakra jellemző, ahol van műszaki vezető és színpadmester is, tehát jó esetben nem vagyok magamra hagyva. Független szférában kicsit más a helyzet. Ott jobban egyenrangú félként van kezelve mindenki. Nekem ez sokkal szimpatikusabb. 

Több rendezővel dolgoztál már, mi az általános tapasztalatod: inkább alapötletet várnak tőled, vagy hogy a már felvázolt koncepciót te öntsd formába?

Rendezőként változó. Sőt, egyetlen rendezőnél is lehet változó, mert van úgy, hogy az elején valakinek nincs még konkrét ötlete, és van, hogy úgy érkezik már, hogy „megálmodtam, tudom mit akarok, és van egy határozott elképzelésem hozzá”. Én a legjobban azt élvezem, amikor közösen dolgozunk. Dramaturg, rendező, zeneszerző, esetleg író között igazi és folyamatos kommunikáció van a próbafolyamat alatt. Együtt találjuk ki, mi legyen a koncepció, mi köré rendeződünk, mihez alkalmazkodunk, és annak alapján tervezem én is a látványt. Aztán a munka egy része persze szétválik, de hogy tulajdonképpen kinek mi volt az ötlete, már nagyon nehéz kibogozni. Közös termék lesz a végeredmény.

A rendezés koncepciójából indul ki egy díszlettervező, vagy a szövegből?

Én a koncepcióból, vagy ha a rendező még nem tudja pontosan, mit akar, megpróbálok annak alapján elindulni, hogy én mit gondolok a darabról, de semmiképp nem a szöveget illusztrálom. Bárhol el lehet játszani egy darabot, tehát nem ezen múlik, az a fontos, hogy mit jelent, amit csinálok. Hogy tudjak valami pluszt mondani azzal, amit tervezek.

Angyalok Amerikában – Nemzeti Színház (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A díszlet a rendezéssel szemben a próbafolyamat során már nemigen tud változni, hiszen akkor már gyártatni kell. 

Igen, van egy időbeli limit. Éppen ezért elkezdjük a munkát, mielőtt a próbafolyamat elindul. Kőszínházi struktúrában általában már az olvasópróbára tudni kell, hogy mi lesz a díszlet. Ekkor prezentáljuk a színészeknek is a tervet. Van egy állítópróba is az olvasópróba környékén. Nyilván ez a gyártási idő miatt van így. A független produkcióknál azonban inkább úgy van, vagy pontosabban sokszor van úgy, hogy a darabbal együtt alakul a díszlet is. Mint például most Kárpáti Péter társulatával (Az álom féltestvére, Trafó), akik általában úgy dolgoznak, hogy van valami kiindulópontjuk, darab, szöveg, koncepció, és erre improvizálnak, aztán azt rögzítik. Ez együtt alakítja a végleges formát. De hát itt nem volt épített díszlet. Persze a költség sem volt túl sok. 

Ha már itt tartunk, mennyibe kerül egy átlagdíszlet?

Ez is színházanként változó, az anyagi támogatottságtól függ. Azokban a kőszínházakban, ahol mostanában dolgoztam, általában két–három millió forint körül van. Független társulatoknál sokszor ennek csak töredéke. Mostanában inkább sajnos a nullához közelít. 

Melyiket nehezebb: egy nagy költségvetésű, nagy volumenű munkát vagy egy kis költségvetésűt tervezni? Hiszen mind a kettőnek megvan a doppingoló hatása, ugyanakkor a nehézsége is.

Mindkettő izgalmas. Amikor van költség, az először ijesztő, mert azt érzi az ember, hogy bármit lehet, és az néha nagyon nyomasztó; amikor viszont már kievickél abból a fázisból, hogy bármit, és elindul valamilyen irányban, nagyon jó érzés, hisz van egy anyagi biztonság, és nem kell szélsőséges kompromisszumokat kötni. Amikor meg kevés a pénz, és nem tudja az ember, hogy vajon miből fogja megoldani a feladatot, az is nagyon inspiráló tud lenni. Vagyis amikor tőlem várják a csodát. Az ember elkezd ilyenkor telefonálgatni, és megpróbál ingyen vagy kölcsön, vagy szponzorált áron mindenfélét szerezni. Egyszer például Zsámbékra kellett Kalocsáról egy hangárnyi pirospaprikát szereznem az egyik díszlethez. Érdekes telefonbeszélgetés volt. De volt olyan is, hogy a Haribo gyárat próbáltam meggyőzni, hogy adjanak nekünk pár kilogramm lejárt szavatosságú gumicukrot egy főiskolai vizsgához.

Nagyon sokfajta színházat csináltál már: prózát, zenéset, még operát is, dolgoztál kis térben, nagy térben, kőszínházban, alternatívokkal, mindenféle műfajban. Mindegyikhez ugyanúgy kell hozzáállni, ugyanaz az alapállás, vagy mindig az adott műfajból kell kiindulni?

Praktikusan más persze, ám a hozzáállás ugyanaz. A kiindulópont mindig a gondolat kell hogy legyen. Mit akarok közölni a díszlettel vagy a jelmezzel. Mit jelent a tér, mit jelent a látvány. Ebből a szempontból mindegy, hogy az ember mit csinál, jelmezt, installációt vagy egy bútort. Mindegyik egy gondolatból növi ki magát. Funkcionálisan nyilván más. Az Angyaloknál (Angyalok Amerikában, r.: Andrei Şerban, Nemzeti Színház) például a darab szerint 52 helyszín van. Miután elolvastam, úgy éreztem, jó lenne egyetlen helyszínnel megoldani, hiszen értelmetlen és lehetetlen ennyiszer átdíszíteni a színpadot. A költségvetésünk amúgy sem volt túl nagy. Ettől azonban Şerban kétségbe esett, azt mondta, hamar megunnák a nézők, és nem biztos, hogy érthető lenne, hogy éppen hol játszódik a történet. Végül is egy olyan kompromisszum született, ami jelentésében egy tér ugyan, de jelenetenként tartalmazza azokat a változásokat, amikre Şerbannak szüksége volt. 

Van egyébként olyan, hogy úgy érzem, azzal teszem a legjobbat, ha nem tervezek semmit. Szoktak is rajtam nevetni, hogy magam alatt vágom a fát, amikor lebeszélem a rendezőket a díszletről vagy a jelmezről, de néha olyan feleslegesnek érzem.

Pillantás a hídról – Örkény Színház (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Végül is ezt valósítottad meg a Peer Gyntben is (r.: Ascher Tamás, Örkény Színház), ahol Peer igen színes, fantáziadús világát ellenpontoztad a csupasz színpadi térrel. Ráadásul a tér mintha Peer agya lenne, nem tudni, mi a valóság, mi csupán a képzelet szüleménye.

Igen, mert egyrészt benne van az emberben, hogy nem akar mesekönyvszerű illusztrációt, nem akarja ábrázolni a dráma szövegét, hisz azzal megöli a néző fantáziáját. A Peer Gyntnél sok mindennek nekifutottunk, ám valahogy mindent ledobott magáról a darab, amiket elkezdtünk kipróbálni. Gondolkoztunk azon például, hogy milyen lenne egy valós térnek a beemelése. Vagy próbáltunk picit erősebb, látványosabb dolgot kitalálni – egy egész erdőt. Valahogy minden túl soknak tűnt. Végül azzal kísérleteztünk, hogyan lehet olyan teret létrehozni, ami nem definiál semmit. A kiindulás a darabban szereplő Görbe volt. És egyszer csak beugrott, hogy egy olyan térre van szükség, ami önmagába tér vissza, ami önmagát jelenti. Ezért aztán magának az Örkény Színház színpadának az elemeit kezdtem el úgy forgatni és sokszorozni, hogy az optikai csalásoktól végül ne lehessen tudni, melyik is az igazi tér és melyik a beépített díszletelem. Saját eredeti elemei ismétlődnek a térnek: radiátorból három lett, három a tűzcsapból is.

A Pillantásban (Pillantás a hídról, r.: Mácsai Pál, Örkény Színház) meghatszoroztad a dolgokat…

Igen, ott egy elem, konkrétan egy lakás ismétlődik sokszor. Az volt a cél, hogy egyszerre lássa a néző a történet főszereplőit és az őket körülvevő lakóközösséget. Milyen lenne, ha egy panelháznak levennénk a homlokzatát.

Bár igen sokfajtát terveztél, a kulcsszó a díszleteidre talán épp ez a lecsupaszítottság és minimalizmus lehetne. 

Tényleg? Mások is mondták már, pedig szerintem nem. A Merlinben (r.: Polgár Csaba, Örkény Színház) például a lakókocsit olyan aprólékosan készítettük el, hogy az maga a hiperrealizmus. Persze ha az alapgondolatra utalsz, hogy csak az legyen a színpadon, aminek van funkciója, akkor igaz. Biztos ez is az építészmentalitásból jön. Fontos, hogy semmi ne legyen felesleges dekoráció, legyen értelme annak, ami oda van téve, vagy legalábbis legyen minden ízében átgondolt, tudatos.

Minden szöveg és koncepció elviseli ezt a minimalizmust, a tudatos funkcionalizmust?

Lehet, hogy nem. Nem tudom, hogy a darab viseli el inkább, vagy a rendezői koncepció. Láttam például A vadkacsát a Deutsches Theaterben, Berlinben. Egy ferde színpad volt csupán, egy ferdén lecsapott henger, amit időnként körbeforgattak. Kellék is csak egyetlen volt az egész előadásban, a pisztoly. És zseniális elődás volt. Működött, mert nyilván a rendező tudott ezzel a minimalizmussal mit kezdeni, tudta ezt használni. Koncepció kérdése, hogy mi mit visel el. Lehet, hogy én azokkal dolgozom, akik magukénak érzik ezt, vagy tudjuk úgy befolyásolni egymást, hogy működik ez a puritanizmus. Az öncélú minimalizmus semmiképp nem jó. 

Ez a minimalizmus minden bizonnyal pénztárcakímélő is, ami mostanában aztán pláne nem elhanyagolható szempont…

Nem feltétlenül. A Peer Gynt sem volt olcsó díszlet. De szerintem az előbb említett A vadkacsa sem.

A filozófus – Katona József Színház (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Ami még közös a díszleteidben: a humor és a játékosság. Fontos, hogy egy szatírában vagy komédiában a díszlet is hordozzon komikus elemeket?

Jó, hogy ezt mondod. Igen, a humor nagyon fontos szerintem. Nem a komikus elemek tervezése a fontos, hanem a humor. Hogy ne vegyük túl komolyan magunkat. Például a Pillantás a hídról látványát direkt rettenetesen csúnyára terveztük. Csúnya bútorokkal, ronda jelmezekkel. 

Ez a díszlet nagyon rá is rímel a történetre, rettentő erős és jelentésteli. Kiválóan megjelenítette a magánszféra megszűnését. Ám az igaz, hogy kicsit mintha megfojtotta volna a dráma izzását és feszültségét. Megvan a veszélye, hogy egy díszlet markánsságával elnyomja magát a drámát? Ez mesélje el az előadás helyett a lényeget?

 Megvan, persze. És az valóban nem jó, ha megöli. Akkor valószínűleg nem jól működik valami. A Pillantásnál az történhetett, hogy a koncepció, ami alapján a teret terveztük, valahogy kevésbé lett lényeges a próbafolyamat végére. Én azt éreztem, hogy még elnézegetném, mi történik a főszereplők körül. Kicsit jobban kíváncsi lettem volna azokra az emberekre, akik a környező lakókat játszották. Bár lehet, hogy ez másoknak meg sok lett volna.

 Játékosságot tükröz az a gyakori fogásod is, hogy egy dolog több mindent megjelenít: a Korijolánuszban (r.: Polgár Csaba, MU Színház) például a hűtőláda a Capitolium, vagy a Két néni, ha megindulban (r.: Gáspár Ildikó, Örkény Színház) a nézők a sírkövek.

Igen, nagyon fontos szerintem a játékosság. A kétértelműség. Nem kell a nézőt ostobának kezelni, és kész, előre megrágott dolgokat elé tenni. 

Hagyományosabb díszletet tudnál tervezni?

Igen, de szerintem kitalálnék valamit, amitől ez is az enyém lehet – megpróbálnám megtalálni ebben is, legalább az esztétikájában azt, amitől a magaménak tudhatom, ami miatt le tudom nyelni a dolgot. Állítom, hogy a díszlettervezés alkalmazott művészet, aztán lehet, hogy a gyakorlatban mégsem mindig eszerint működöm. Nem biztos, hogy a rendezőknek jó, hogy ilyen makacs vagyok. Nem tudom. Persze idővel ez is biztos változik.

Az viszont az építészmentalitásból ered talán, hogy vagy egy doboz alakba helyezed a játékot (Tarelkin, Jógyerekek), vagy leleplezed és kihasználod az adott tér jellegzetességeit egész a vezérlőpultig (Korijolánusz, Peer, Merlin, Az álom féltestvére).

Ha bemegyek egy térbe, először rögtön felfedezem azt, és elkezdek valahogy viszonyulni hozzá. Vagy radikálisan, gyakorlatilag eltüntetem, például egy dobozdíszletet belehelyezve kitakarom, vagy épp ellenkezőleg, megpróbálom felhasználni az elemeit, és beépítem a díszletbe. A kőszínházak egyirányú nézőterét és dobozszerű, jellegtelen fekete színpadát gyakran szeretném eltüntetni. Pláne az Örkényben, aminek színpadát eleinte mindig takartam, mert nem akartam látni. Lehetetlen az alaprajza, ezekkel a színpadi adottságokkal minden tervezőnek meggyűlik a baja: aszimmetrikus, más a tengelye, mint a nézőtéré, alacsony, ráadásul egy pici liften kell behozni mindent. Mostanra viszont elkezdtem vágyni arra, hogy ezt az ellenérzésemet legyőzzem. A Peer ilyen szempontból terápiának bizonyult számomra. Hiszen egyenesen ismételni kezdtem ennek a térnek az adottságait, és így végül megszerettem azt.

A Korijolánusznál, ami a HOPPart társulat előadása, viszont konkrétan nem volt semmi pénzünk díszletre. Kitaláltuk, hogy rengeteg hűtő lesz a térben, aztán kiderült, hogy még arra sincs pénzünk, hogy tároljuk ezeket, így aztán az élet hozta, hogy a helyszín adottságait kellett használnunk. Így például a MU Színház üvegablakait is. 

Amikor meghívták Párizsba az előadást, kiküldtek egy delegációt: videóst, műszaki igazgatót meg egy kommunikációs szakembert, hogy feltérképezzék, mit kell majd nekik legyártatniuk, és mi az, amit magunkkal tudunk vinni. Nagyon vicces volt, amikor a műszaki igazgató odament a MU Színház falához, elkezdte kopogtatni, és azt kérdezte, hogy ezt mi gyártottuk-e az előadáshoz. Mondtam neki, hogy ez az épület fala. Aztán eltűntek. Eltelt egy hónap, és kaptam egy tervet arról, mi lesz majd ott kinn. Gyakorlatilag egy az egyben megcsinálták és felépítették a színpadukra magát a MU Színházat. Még az üvegtéglákat is legyártották plexiből. Három előadás volt belőle kint, egy kilencszázas nézőterű színházban, amit itthon nyolcvan néző előtt játszunk. A díszletet utána megkaptuk a franciáktól ajándékba, persze arra is külön szponzort kellett találnunk, hogy haza tudjuk szállítani. Azóta is egy kölcsönraktárban van. 

Ha már a raktárnál tartunk: az Örkény előadásainak díszleteit hol tároljátok?

Külső raktárakban. A díszletelemek egy kis liften keresztül jönnek fel a színpadhoz. Így mindent erre a méretre kell lebontani, naponta, hiszen a műsor esténként változik. Nagy munka, és ráadásul megnehezíti a tervezést is.

Egy díszlet nagyon meghatározza a benne való játékot is. Legjobb példa erre a már említett Pillantás, amit szinte ülve játszanak végig a színészek a kanapék miatt. Melyik díszleted volt ilyen szempontból a legradikálisabb élmény?

A Pillantás valóban jó példa, de ilyen volt a Thália Stúdióban a Van Gogh szerelme is, amit Simon Balázs rendezett. Itt egy nagyon meredek parkettás rámpa volt a színpad, ami felért a karzatig, és a színészeknek végig ezen kellett csúszni, mászni. Arra kellett megoldást találnom, hogy Van Goghról szóljon az előadás, elkerülve a kínos helyzetet, hogy reprókat festegetnek a színpadon. Aztán egyértelmű lett, hogy a festés aktusa a lényeg, és semmiképpen nem a kép. A festőt játszó Kovács Krisztián végül legurított a rámpa tetejéről egy négy méter széles fehér papírtekercset, és úgy festett, hogy a szerelmét játszó Sárosdi Lillát használta ecsetnek. Mint Yves Klein. Ahogy ment az előadás, egyre több lenyomat lett a térben, és persze a színészeken is. Féltem, hogy esetleg művészkedő lesz, de végül nagyon jól működött. Van Gogh megőrülése, kapcsolatainak felélése, és az egyre intenzívebb munkába menekülése egyszerre tudott megjelenni a színpadon. 

Kinek a munkáit szereted a leginkább?

Sokan vannak: Olaf Altmann, Johannes Schütz, Anna Viebrock, Monika Pormale, Bert Neumann, Annette Kurz. A magyarok közül Ambrus Mária és Ágh Márton is zseniális szerintem.

Ahogy már említetted, többnyire te vagy a jelmeztervezője is azoknak az előadásoknak, amelyek díszletét te jegyzed. Szereted egyben megtervezni egy előadás látványvilágát, és egy kézben tartani a dolgokat?

Igen, sokszor mindkét tervet én csinálhatom. Valóban szerencsés eset, amikor így kérnek fel, mert tudom irányítani, hogy min legyen a hangsúly, mi az a központi dolog, ami köré építem a látványt.

Nem ambivalens érzés, hogy díszlettervezőként, építészként a jelmezeidért kapsz díjat? Most is A filozófust jelölték…

Nem tudom, mi alapján ítélik a díjakat. Nem gondolom, hogy érdekesebbek a jelmezeim, mint a díszleteim. De ez egyáltalán nem befolyásol a munkában. Nem kezdek el valamit gyakrabban tervezni, csak mert az egyszer már bejött.

Jelmezeid alapján úgy tűnik, vonzódsz a szocreál stílushoz. Sok előadásodra jellemző. Miért? És nem félsz attól, hogy a különböző generációknak mást-mást jelent? 

Nagyjából az én generációm az, akikkel ha együtt dolgozunk, sokszor választjuk ezt a stílust, mert szeretjük. Biztos, mert abban nőttünk fel, amikor ez újra divatba jött. De az idősebb generációból sokan nem szeretik, mert nekik egészen mást jelent. 

Amúgy is vonzódsz a kifejezetten csúnya, szembántó, vibráló mintákhoz, a disszonáns párosításokhoz. A Korijolánusz ruháitól Molnár Piroska öltözetéig (Én vagyok a te, r.: Gothár Péter, Nemzeti Színház) mind erről árulkodik. 

Biztosan furcsa a humorom. A csúnya vagy a disszonáns azért is vonz, mert az életszerű. Amikor elkezdtem kőszínházakban dolgozni, igyekeztem mindent szépre, esztétikusra tervezni. Mindent úgy akartam megcsinálni, hogy az jól nézzen ki. Egy idő után azonban kezdett mindez átfordulni az ellenkezőjébe. A valószerű dolgok érdekeltek. Amik tükrözik, hogy miből és milyen körülmények között élnek itthon az emberek. Hogy ez konkrétan a szocreál? Inkább a lepusztultság, kelet-európaiság. A Piroska öltözéke viszont egyszerűen csak mintás, mert tetszett, hogy karakteres. Nem magyaráznám bele a magyar valóságot.

Egy jelmeznél miből indulsz ki? Aki hordja, milyen karakter és jellem; hogy egy kort és stílust képviseljen egységesen; hogy a rendezői koncepcióba illjen, vagy valami plusz jelentéssel bírjon, és esetleg még íve, története is legyen, mint például a Finitóban?

Ezeket jó esetben mind. Amikor csak a jelmezt csinálom, akkor valószínűleg jobban tudok foglalkozni azzal, hogy az egésznek legyen egy íve. Amikor a díszletet is én tervezem, akkor kevésbé foglalkozom ezzel, akkor a hangsúlyok számítanak. Ilyenkor a karaktert és az összképet figyelem. Ami még befolyásolhatja a jelmeztervezést: a színészek sokszor esnek abba a hibába, hogy jól akarnak kinézni. Én viszont végtelenül örülök neki és tisztelem, ha egy színész tisztában van a saját testével, vállalja azt, sőt még használni is tudja. Az egy nagyon nagy dolog. Ettől lehet életszerű a színház. Nem mindig jó, ha a jelmez elfedi a valóságot.

Volt olyan jelmezed, amit nagyon nem akart egy színész?

Igen, és ilyenkor elkezdem meggyőzni, ám ha úgy érzem, hogy ez semmiképpen nem megy, akkor változtatok. Ha ráerőltetem, nem fogja magát jól érezni benne, és így kiszúrok vele is meg az előadással is. Az igazi sikerélmény, ha egy színész megérti, miért kapta azt a ruhát, és helyére kerül a karakter. Németországban volt egyszer egy érdekes tapasztalatom. Itthonról vittem ki jelmezeket, és mutattam az egyik német színésznőnek egy Ecserin turkált, hihetetlenül ocsmány nejlon kosztümöt, hogy ezt hoztam, mi a véleménye róla. Nem értette a kérdést. Kérdeztem, hogy mit gondol, hogy érzi magát benne, tetszik-e neki az ötlet? És a válasz semmi rosszindulatot nem tükrözött, csak csodálkozást és értetlenséget: nem mindegy, hogy én mit gondolok? Én színész vagyok, azt veszem fel, és azzal dolgozom, amit adsz. Ez volt a német mentalitás.

Következő munkád A Kék Angyal, szintén az Örkényben, Gothárral. Gondolom, A filozófus és az Én vagyok a te után most is jelmezt fogsz tervezni neki, hisz a díszletet nem hiszem, hogy kiengedné a kezéből.

Nem, ő aztán tényleg nem. Pétertől egyébként iszonyú sokat lehet tanulni még jelmeztervezésben is. Hihetetlen agya van. Felkért a jelmezre, bár mondta, hogy majd meglátom, a baba mellett hogyan tudom bevállalni.

A jelmez azért kevésbé strapás, gondolom.

Érdekes módon nem. A jelmeztervezés időigényesebb feladat, és sokkal több szaladgálással jár. Ráadásul én eléggé maximalista vagyok. A kivitelezést is végigkísérem. A díszlet sokszor nagyobb kihívás szellemileg, és nagyobb felelősség is, de nem kell annyit rohangálni.

És melyiket szereted jobban, illetve melyiknek tartod inkább magad: díszlet- vagy jelmeztervezőnek?

Díszlettervezőnek inkább. Azt kicsit jobban is szeretem, azt hiszem.

Most a babázás mellett is vállalsz munkákat. Mi ez, munkamánia, szerelem?

Jólesik a munka. Szükségem van erre. Koncentráltabban dolgozom, és még nagyobb energiával és boldogsággal szaladok haza.

Meg lehet ebből élni?

Egyelőre meg. Így, hogy az ember hülyére dolgozza magát. Hat–hét munkám van évente, és annak nagy része díszlet-jelmez együtt. A legdurvább évadban tíz volt, az már sok, de így megengedhetem magamnak, hogy például százezer forintért elvállaljak egy kéthónapos HOPPartos munkát, vagy belefér az, hogy megcsinálok valamit ingyen. Most mindenesetre egyre nehezebb a helyzet, egyre rosszabbak a fizetések és a költségek is. Nincs pénz a kultúrára.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:

MARIK NOÉMI