A Mephisto jó és emlékezetes, de nem zseniális és feledhetetlen előadás. Nem tudom, lehetett volna-e azzá, hiszen bele van adva apai-anyai, és Alföldi Róbert őrzi azt a kiváló formát, amelybe szégyenletes eltávolítása kergette. Ihletett szezon van mögötte; a kóda lehetett volna fényesebb is. Ekként belesimul a többi közé. (Különösen a csúcsformában lévő színész Alföldi, az Angyalok Amerikában és az Amphitryon „powerhouse”-a – erőmű, centrálé, a showcase egy amerikai kritikusa nevezte így – hiányzik belőle, de erről majd lentebb.)
A legnagyobb gond a darabbal, illetve az alapművel, Klaus Mann hasoncímű regényével van. Őt is utolérte a zsenifiak fátuma: egy évben sem említhető gigász papájával, akinek árnyékában szerzett valamelyes hírnevet. A nagy intellektuális témát – egy zseni küzdelmét és behódolását a neki kedvező alkotási feltételeket biztosító diktatúrával szemben – igen közepes szinten, a közhelyek nyelvén dolgozta fel. Ennek elkendőzésére a maga sajátos eszközeivel alkalmasabb a film, és Szabó István, mint tudjuk, ki is aknázott minden lehetőséget. (Gründgens és Göring ‒ Brandauer és Rolf Hoppe! dialógusa az olimpiai stadionban a filmtörténet egyik nagyjelenete.) A színpadnak sokkal nehezebb a dolga. Nehéz intellektuális súlyokat görgetni, ha a szereplők szájából lapos banalitások hangzanak el.
Az adu, amely a színház és a rendező kezében van, kettős: a szöveg egyik fő vonulatának hátborzongató (egyszersmind keserű nevetésre méltó) aktualitása, valamint a bevetett színházi és színészi eszközök – koncepciók, szerepfelfogások, ötletek, technikák – általában magas színvonala.
Stohl András (fotó: Szkárossy Zsuzsa)
A művészetek kiszolgáltatottsága egy olyan politikai rendszerben, amely monomániás ideológiai küldetéstudatot vall magáénak, örökzöld, de mindig újra és újra húsba vágó téma, és egy bizonyos szint fölött megpendítése, megvilágítása még csak különösebb erőfeszítést sem követel. A gleichschaltolás, a brutálisan kisajátított avagy inkább feledésre érdemes hagyományok, az „aki nincs velünk, az ellenség” sulykolása s a mindebből sarjadó egyéni tragédiák ennél erősebb hangsúlyokkal már hamisan csengenének; az előadás a színház nyelvén, plasztikusan és olykor szívbe markolón jeleníti meg mindezeket. Jelképe lehetne szépségének a Kroge házaspárnak a közös öngyilkosság előtt levetett és a színpadon hagyott cipője, amely finoman rímel az emblematikus Duna-parti emlékműre. Sokkal többet az antiszemitizmus aktuális réméről szólni sem kell, mint ahogy a rasszizmusról is szinte mindent elárul a színes bőrű Juliette Martens alakja, aki arra kényszerül, hogy dominaként harcoljon az életéért, s hol korbácsot lóbál, hol kegyelemért könyörög. (Bánfalvi Eszter helyenként megrendítően, Szent Johanná-s reminiszcenciákkal alakítja.)
Stohl András a Nemzeti Színházban zseniális, (majdnem) mindent tudó színésszé nőtt, ám az intellektuális színészetről nem ő jut elsősorban eszünkbe. A szerep Alföldi után kiált, miközben Stohl parádés, sokszínű, s minden árnyalatában látványos alakítást nyújt – csak éppen a már-már filozófiai és metafizikai belső konfliktusok görgetése csupán Klaus Mann szintjén sikerül neki. Höfgen-Gründgens dekadens, hisztérikus, mazochista csupa ideg figurája nem egészen az ő alkata. (Az igazi Gründgens egyébként éppoly egzaltáltan küzdött a „Gustaf” keresztnév rendhagyó f betűjéért, mint Höfgen a Hendrik d-jéért, miközben Lord Olivier szelíden és nagyvonalúan belenyugodott, hogy a fél világsajtó Laurence helyett Lawrence-nek nevezi.)
Amúgy Menczel Róbert függönyökben dúskáló, a többszörös színház a színházban (sőt: lelki színházban) variációkkal szellemesen játszó díszlete, a látványos, időnként pompőz öltöztetés ritka lehetőségét hibátlan stílusérzékkel kihasználó Füzér Anni jelmezei erős, ha nem is minden ponton kellően jelentékeny előadást kereteznek. Rám a legnagyobb hatást Göring és színésznő-barátnője (későbbi felesége) szerepében László Zsolt és Tenki Réka tette. Utóbbi egyszerre és egyaránt volt markáns és hiteles mint naiv, butuska liba színésznőcske és a Birodalom First Ladyjének szerepét nagy rátermettséggel próbálgató dáma (Hitler ugyebár agglegény volt); s a rendező megsegítette jó néhány olyan ötlettel, mint a Höfgen egy merészebb(nek látszó) kijelentését fogadó riadt kanálcsörgetés, Füzér Anni pedig a tankönyvbe illő toalettekkel. László Zsolt, a Nemzeti egyik nagysága fejben és ösztönökben mindent tud a tábornok-miniszterelnökökről, akiknek még a dühkitörései is pontos hatásra vannak kidolgozva. Sokak kontrasztjaként finom pasztelleszközökkel dolgozik Kroge színigazgatóként Gáspár Sándor, a kisember, akiből a történelem formál hőst, Udvaros Dorottya impozánsan kemény és lényeglátó dívaként is, emigránsként is, Fehér Tibor (a kis Willi Böck) Bánfalvi Eszteréhez hasonló kétségbeeséssel rimánkodik az életéért. Hevér Gábor (Theophil Marder) kajánul csikorgó röhögése jól illik a panoptikumba. A két Höfgen-feleség szerepében Radnay Csilla (Barbara) fakóbb, Martinovics Dorina (Nicoletta) negédesebb a lehetségesnél, és a panorámát is rontja valamelyest, hogy se Makranczi Zalán (Otto Ulrich, azaz Hans Otto, a német színház ifjú kommunista mártírja), se Nagy Zsolt (az SA elleni akcióban legyilkolt ifjú náci) nem lett jelentősebbé felstilizálva.
Az előadás végén levonul a színről a Hamletként a tábornagytól csillogó ezüst koponyával (és/vagy halálfejjel) jutalmazott Höfgen-Stohl András, és elvonul rendezője és direktora, Alföldi Róbert. Megérdemelték a negyedórás standing ovationt. Se ők, se mi, nézők nem érdemeltük meg a búcsút.
Szép volt. Igaz volt. Ennyi volt.
SZÁNTÓ JUDIT
