Sorra rendezi középiskolás korosztály számára a nagy sikerű előadásokat. Tanárember – magyar‒német‒esztétika szakon végzett az ELTE-n, majd drámapedagógia szakon a Színház- és Filmművészeti Egyetemen – s tanít a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. 2011-ben elnyerte a színikritikusok Legjobb gyerek-/ifjúsági előadás díját a Cyber Cyranóval, melyet a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színházban rendezett. Kamaszokkal dolgozik, és többnyire számukra rendez előadásokat, sokszor az ő közreműködésükkel is.

(fotó: Szkárossy Zsuzsa)

 

A diákszínjátszás már több száz éve létezik. Milyen ma?

Kizárólag iskolai körülmények között valósul meg. Ennyiben hasonlít nagyon régi előzményére, a jezsuita iskolai színjátszásra. Bár míg akkor a színjátszáson keresztül inkább egyéb ismeretek megszerzése volt a cél (például latin vagy ógörög nyelv, vagy éppen azok fordítása, magyarítása majd előadása), addig ma a diákszínjátszás közelebb áll a mimetikus készségek fejlesztéséhez: utánzás, ritmus, beszédtechnika és nem utolsósorban az irodalom. A műfajt korosztályi besorolás alapján szokták megkülönböztetni: gyerekszínjátszás (6-tól 12, 13 éves korig), diákszínjátszás (13-tól 18 éves korig), egyetemi színjátszás (18-tól kb. 25 éves korig), amatőr színház. Az első három esetében meghatározó a kor és az intézménytípus, ahova a gyerekek járnak. Itt rendszerint egy lelkes tanár vezet színjátszó csoportot, vagy – ahogy erre az utóbbi években lehetőség nyílt – a mindenütt választható tánc és dráma tantárgyat tanító tanár készít előadásokat a diákokkal. Ezek hossza a gyerekszínjátszóknál maximum 30 perc, diákoknál jellemzően 45–60 perc. A drámatagozatos iskolákban (nagyon kevés ilyen van) a diákszínjátszó előadás inkább egyfajta vizsgaelőadásnak tekinthető, szakmailag igényesebb munka. 

És milyen ez a színház?

Nagyon sokféle színház van. Az úgynevezett ifjúsági színház olyan érzéki hatásokból épülő folyamatok összessége, amelyek valamiféle probléma köré szerveződnek. Mivel ezek ifjúsági előadások, ezért megpróbálunk olyan problémákat, olyan témákat választani, amelyek valami módon a tinédzser korosztály számára fontosak, és talán foglalkoztatja őket. Ha még nem foglalkoztatja őket, akkor is lehet erről beszélni. Nagyon fontos, hogy egy-egy előadás ne csak apropója legyen a beszélgetésnek, hanem önmagában is tudjon élményt adni. Mozgassa meg a néző fantáziáját, hogy érzékelje, a televízióhoz és az internethez képest az élő emberi megnyilvánulásnak van szerepe az ő életében. Egy ilyen kisebb előadótérben, mint a Kolibri vagy a Bárka, a szereplők alig egy méterre játszanak a nézőktől, így azok minden rezdülésüket érzékelhetik. A nagyszínpadi, a hagyományos produkciók valóban sokkal nehezebben tudnak árnyalt tartalmakat közvetíteni, különösen ifjúsági és gyerekközönség számára. A stúdió körülmény vagy zsebszínház körülmény, mint a Kolibri, nagyon alkalmas arra, hogy a közönség és a színész között elmélyült kommunikáció valósulhasson meg.

Mást vár a kamasz a színháztól, mint a felnőtt?

Sokféle dolgot vár. De én csak azt tudom elmondani, hogy mi mit ajánlunk ezekkel az előadásokkal. Mi gondolkodásra késztetünk, és inkább problémaközpontú előadásokat készítünk. Ezekben több esetben klasszikus témával foglalkozunk. Még mindig megy, most már hetedik éve a Bárkán Ottlik Géza Iskola a határon című műve. Ez egy abszolút klasszikus mű. Semmit nem modernizáltunk a szövegen, de természetesen a színházi megjelenítésében, a leegyszerűsítésében is van már egyfajta modernség, de semmi illusztratív nincs. Azt gondolom, hogy ez egyáltalán nem probléma. Ami hiányzik Magyarországon még, az az ifjúsági drámairodalom. Végre valahára néhány éve – többek között a Kolibri Színház kezdeményezésére – drámapályázatot írnak ki olyan művek megírására, amelyek ehhez a korosztályhoz és erről a korosztályról szólnak. Ez az egyik irány, de egyáltalán nem zárja ki a másikat, azt, hogy klasszikus művek ugyanúgy átfordíthatók és létrehozhatók a kamaszok számára. A Kolibriben is rengeteg klasszikus mű jelenik meg, így például a Mario és a varázsló, amelyet Bagossy László rendezett. Ez a kettő nem zárja ki egymást. A legfontosabb, hogy érdekelje őket a téma. Egy évig dolgoztunk például Tasnádi Istvánnal, míg a Cyber Cyrano megszületett. 

A Cyber Cyrano itthon is, külföldön is jelentős közönségsikert arat. Hogy akadt erre a közönségre, hogy akadt erre a korosztályra? 

Véletlenül lettem középiskolai tanár egy drámatagozatos gimnáziumban. Filmesztéta szerettem volna lenni, és azt is tanítottam. Így kerültem abba a gimnáziumba. Az élet aztán úgy hozta, hogy egy drámatagozatos osztályt kellett átvennem. Gyorsan bele kellett tanulnom abba, hogy mi is ez a színházasdi, amivel addig én egyáltalán nem foglalkoztam. Teltek-múltak az évek, és az elkészült előadások elkerültek fesztiválokra. Az egyiken kért fel Bérczes László, hogy készítsünk egy olyan előadást, amelyben a gyerekek játsszák el a szerepeket felnőtt színészekkel közösen. Ez volt A Pál utcai fiúk. Egyre újabb és újabb felkérések születtek. Igazából azután kezdett bennem tudatosulni, hogy ez egy nagyon fontos és hiányműfaj. Azért csináltam másfélét, mint amit addig láttam, mert én középiskolás koromban nem láttam jó színházat. Nem azért, mintha abban az időben ne lett volna jó színház, de én nem találkoztam vele. Ma is úgy nézem ezeket az előadásokat, a sajátjaimat is, hogy unnám-e őket, vagy sem. 

Színházi alapanyagul különféle témákat választ, és izgalmas színházi nyelven kínálja ezeket. Mikor érezte azt, hogy Ön ezt tudja, hogy ez a színházi terepe?

Igazából már akkor, amikor diákjaimmal a diákszínjátszós rendezéseimmel meghívtak bennünket fesztiválokra. Emlékszem, Csurgón a Bernarda Alba házát játszottuk. Azért választottam ezt a darabot, mert az osztályban nem volt fiú. Olyan darab kellett, amelyben csak lányok szerepelnek. Ezen a fesztiválon Nánay István, aki szigorú ember, nemcsak csupa jókat mondott, de félrehívott, és rám parancsolt, hogy „tessék ezzel foglalkozni, mert magának ez megy”. Utána már felelősséget éreztem magam iránt, és ennek az elvárásnak is meg akartam felelni.

Elsajátította a színházi nyelvet. Kitől tanult?

Sok mindenkitől. Nagyon fontos volt, hogy Nánay mit mondott a színházról, de az is, hogy Bérczes László vagy Fodor Tamás mit mondott. Ők nagyon sok zsűriértékelésen vettek részt, s akkor össze tudtam vetni az ő véleményüket az én saját véleményemmel. Ugyanilyen helyzetben sokat hallottam Ascher Tamást is. 

Mindegyikük nagyon mást csinál és nagyon máshogyan, mint ahogy Ön gondolkozik a színházról…

Igen, de az ő színházi előadásaikból összeáll egy kép, egy szempontrendszer, amellyel hatottak rám, és más színházcsinálók, akiknek az előadásaiba beleszerettem. Nagyon szeretem Michael Thalheimer előadásait. Ha ő rendez, akkor sok pénzt kiadok, hogy ott lehessek, hogy láthassam Berlinben.

Ők többnyire professzionális feltételek és körülmények között rendeznek. Ön egyszerű eszközökből varázsol színházi körülményeket.

A diákszínjátszásból sokat tanulhattam. A tizenhét év alatt megtapasztalhattam, hogy semmi pénzből kell létrehozni az előadásokat. Ez a kényszer megnöveli a fantáziát és a kreativitást. Ezért idegen is számomra a realista közeg, amikor nagyon illusztratívan próbálnak helyszínt teremteni egy-egy előadásnak. Az elvontabb, a lecsupaszítottabb, a fantáziámat inspiráló megoldások nézőként is jobban izgatnak. Azt a fajta rendezői gondolkodást kedvelem, amely nem díszletet használ, hanem tereket. Nem is szeretem kiejteni azt a szót, hogy díszlet. Arról faggatom a tervezőt, hogy milyen teret tud alkotni, amelyben majd a színészek mozognak. Olyan tér kell, amelyben a színész otthon érzi magát a cselekvésekben. A látvány meg a tér csak egyik szintje a dolognak, és akkor jó, ha a színész számára jó helyzeteket biztosít. Ne kelljen neki kellékhadakkal küszködnie. Van, akinek segít ez, de számomra nem. Én a sokféle kellékben inkább az akadályt látom. Azt látom bizonyítva, hogy a csupaszított a jobb. A Delete-ben is volt több kellék, de az utolsó napokban mindent kezdtünk kidobálni, megszabadulni tőlük, mert fölöslegesek. Ha már valami kifejeződik egyfélével, akkor minek leduplázni, háromszorozni, négyszerezni, és a színésznek sem segít. Lehet, hogy segített a próbafolyamatban, de már tudja azt az érzetet, és egy pillanat alatt át is tudja adni a nézőnek a legegyszerűbb módon.

 Istentelen ifjúság – Bárka Színház, baloldalt Kardos Róbert (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Előadásainál maga a színházi alapanyag eléggé különös. Nem használ színműveket. Milyen alapanyagból lehet színházi előadásokat készíteni?

Igaza van, nagyon kevés olyan darab volt, amelyet változatlanul hagytunk volna szövegként, akár drámákról, akár más irodalmi szövegről volt szó. Mindig nagyon erőteljesen belenyúltunk a szövegbe. De ezt számomra a színháztörténet is igazolja. Mindenki más szempontból olvas színháztörténetet. Én ebből a szempontból olvasom.

Ha egy drámai mű a színpadra kerül, akkor ott már a színpad logikája kell, hogy meghatározza azt, mi hangozhat el abból, és mi nem. Tehát nem a drámai műhöz kell alkalmazkodni, hanem a színházhoz. Mi arra törekszünk, hogy érzelmileg legyen követhető a történet. Az általunk elkészítettet szövegkönyvnek szoktuk hívni. Vannak is ezzel gondok. Ugye az Iskola a határon szövegváltozatát több mint egy évig írtuk Gyarmati Katával. Elkészült a szövegkönyv. Annak az előadásnak a szövegkönyve. Kérték Katát is és engem is, hogy küldjük el. Megtettük, de még senki nem vállalkozott arra, hogy abból újabb előadást csináljon, mert abból nem lehet mást csinálni, mint ami már megszületett. Nem működik önálló drámaként. 

Színpadra állították az East Balkán-történetet és a Delete-et is. Ha elemeznénk az utóbbi alapanyagát, nagyon vékonyka szálacskát találnánk, amelyből mégis egy egész estés, feszített, nagyon jó tempójú történet kerekedett.

Győri Katalin – aki ugyancsak középiskolai tanár – története szép alapanyag valóban. Csak néhány osztálytárs visszaemlékezése és viszonya egy titokzatos fiúhoz, akiről alig tudnak valamit. A fiú nagyon keveset szerepel a darabban, és egyik pillanatról a másikra eltűnik, alig hagy nyomot. Mégis, egy órán keresztül beszélnek róla az osztálytársai, és eldönthetetlen, hogy mi az, amit csak hozzáképzeltek. A téma nagyon fontos. A középiskolások nagy része átesik különböző korszakokban a szuicid hajlamon, vagy azért, mert pánikhelyzetbe kerül, vagy azért, mert kilátástalannak látja az életét. Azt gondolom, hogy erről ezért beszélnünk kell. Az előadás azt boncolgatja, hogy tudjuk-e dekódolni a jeleket. Itt mindenki félreérti egymást, mindenki mást hisz a másikról. Előttünk ez a bolyongó gyerek, aki nagyon laza, és senki nem érzékeli, hogy vele milyen gondok vannak. De a maguk baját sem veszik észre! Sőt, van a darabban egy kislány, akit többször megaláznak a többiek, és azt gondolnánk, hogy neki talán lenne oka, hogy szaladjon a vonat elé, de nem. A barátnője egyetlen gesztusa egy jó pillanatban feloldást jelent. Ilyesmi kell időnként. Tudnunk kell dekódolni a jeleket. A középiskolások épp abban a korban vannak, amikor még nem lelték meg saját identitásukat, így nem is értelmezhetik másokét. Én éppen ezért érzem, hogy fontos lenne egy ilyen alapanyagból igazi színházi élményt teremteni. Előadás után beszélgetünk a diákokkal, hogy a maguk félelmeire és gyötrődéseire ismerhessenek. 

Ez az előadás valóban csak a jelenséget mutatja föl, mégis azt érzem, hogy az élő alakokon keresztül való megmutatás lehet a csatorna ahhoz, hogy a gyerekek ne érezzék túlságosan akadémikusnak a probléma fölvetését. Nekem mindig nagy próba, amikor az előadás után beszélgetünk a darabról a gyerekekkel. Akkor derül ki, hogy értették-e, amit mi értetni szerettünk volna. De már az is jelzés, hogy az előadás hatvan percét hogy ülik végig, mennyit mocorognak, s utána mennyit tudnak az előadásból visszaidézni.

Ez egy különös színházi nyelv ennek a korosztálynak, amelyhez hozzátartoznak a drámafoglalkozások. 

A drámafoglalkozás jó esetben nem megmagyarázza az előadást. Nálunk legalábbis így van. Megkérdezzük, hogy minden világos volt-e, érthető volt-e. Ha van valami probléma, akkor azt megbeszéljük. De mi soha nem mondjuk el azt, hogy mire gondoltunk alkotóként, hanem sokkal inkább a témáról, a kódolásról-dekódolásról, a viselkedésről, az identitásról és az öngyilkosságról beszélgetünk e darab kapcsán. Az előadást ilyen értelemben már elhagyjuk. Ami pedig a formanyelvet illeti, az biztos, hogy mindig azt elemezzük, ezt vagy azt a gesztust, jelet a középiskolás hogyan fogadja. Tudom, hogy mi vált ki nevetést, vagy milyen hirtelen hatás fordulhat az ellenkezőjébe, ha nincs kellően előkészítve. Ami pedig talán a legfontosabb, hogy itt nem lehet mellébeszélni.

Ha mi nem tudjuk érzékeltetni az előadásban, akár metaforikus értelemben, képszerűen vagy asszociatív alapon, hogy mit miért csinálnak a színészek, miért az a gesztus, miért az a zongora, akkor nem ér semmit az egész. Ők érteni akarják az eléjük tárulót, és föl is teszik a kérdést. Nem mondhatjuk azt, hogy mert ez jutott az eszünkbe. A harmadik fontos dolog ezeknél az előadásoknál, hogy semmilyen szempontból ne legyünk didaktikusak, mert az riasztja legjobban a diákokat. Ha megérzik, hogy nekik itt most nagyon el akarnak mondani valamit, föltett ujjal, hogy ejnye-bejnye, attól sikítva menekülnek, azt elutasítják. 

Ez a három szempont az, amire mi állandóan odafigyelünk, s egy előadás alakulása közben próbáljuk ezeket szem előtt tartani, azon túl meg szabad bármit, ami ezen a formanyelven megtehető. Nekem fontos az, hogy a közönség fantáziája működjön. A középiskolásoknál az agyi működés megváltozása miatt a szimbólumokról, az absztrakcióról való gondolkodás egészen más, mint fiatalabb korukban. Egy tíz év alatti gyerek sokkal könnyebben és szabadabban dekódol. A tíz év fölötti gyerekek – főleg a középiskolások, mert az iskolarendszer is ezt kényszeríti rájuk – elkezdik, hogy de az mit jelent, ez mit jelent, és egy keresztrejtvény-fejtegetésben érzik magukat. Ez egy szörnyű béklyó, és meg is akad a gondolkodás, nem tud szárnyalni, mert azt érzi a gyerek, hogy ott neki valamit meg kellett volna értenie, mint egy matekpéldát, vagy mint egy magyarórai elemzésben, hogy ez a költői kép mit jelent: egyenlőségjel, azt jelenti hogy, mert azt kell leírni a dolgozatban. Na most, ha így gondolkodik egy színházi előadás váratlan képi megoldásáról, akkor baj van. Ezt is próbáljuk bennük fölszabadítani, hogy igyekezzenek kötetlenek lenni, bátran helyezkedjenek bele a szituációkba. Gyakran kapunk olyan kérdést, hogy mit jelentett az, amikor ez és ez történt. De honnan tudod, hogy ez és ez történt? Ez nem volt benne. Tehát már érti, hogy mi történt, csak valahogy azt hiszi, hogy nem érti, és ezért megkérdezi... Azt hiszi, hogy valami történt, amiből kimaradt, mert ez a stressz rajta van, és a gondolkodása ebben meg is akadályozná. Ez nagyon sokszor fordul elő elvonatkoztatott jeleneteknél.

Mi fogta meg Önt ebben a korosztályban?

Nekem nagyon nagy hiányérzetem támadt, amikor visszanéztem a saját középiskolás éveimre, hogy mi minden maradt ki. Tanárként is valami módon ennek ellenében próbáltam működni. Számomra rendkívül inspiratív közeg a fiatalokkal való találkozás. Remélem, nem infantilizálódom ezáltal, és most még befogadnak. Lehet, hogy ez néhány év múlva már nem lesz így. De most még elfogadnak, most még partnernek tekintenek, és én nagyon sokat tanulok tőlük. Lehet, hogy az öregedéstől is félek, nem tudom, de az biztos, hogy szellemileg picit úgy érzem, mintha közéjük tartoznék. Szeretek benne lenni, mert rengeteg értéket hordoznak.

Tizenhét év után mégis abbahagyta a tanítást.

2011-ben befejeztem a tanítást, mert egyszerűen nem tudtam a színházi munkáimmal összeegyeztetni, és a magánéletem is két országhoz köt. De a tanítás nagyon hiányzik.

A középiskolásokkal nem szakadt meg a kapcsolata, számukra rendez előadásokat.

A tanítás helyébe egy picit az lépett az utóbbi két évben, hogy hetente két-három drámafoglalkozást tartunk egyik-másik színházban. Így két-három osztállyal kerülök kapcsolatba. Számomra vadidegen fiatalokkal találkozom, és érdekes azt látni, hogy mennyire egyformán nyilvánulnak meg, hol tartanak, hogy gondolkodnak. Természetesen vannak rosszabb osztályok meg rosszabb közegek, az ember nem is érti, hogyan lehetnek ennyire érzéketlenek. De a többségi tapasztalat az, hogy fantasztikus közösségekkel és fantasztikus tanárokkal találkozom. Rendezőként dolgozom, de nem szeretném elfelejteni, hogy tanár voltam.

Delete – Kolibri Színház, Bárdi Gergely és Császár Réka (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Kötődik most színházhoz? 

Szabadúszó rendező vagyok, nem kötődöm színházhoz, de azért van kötődésem. Erős a kötődésem a Kolibrihez, s ugyanilyen, illetve hasonló a Bárka Színházhoz, ahol régóta dolgozom, tehát otthon érzem magam. Más színházaktól is kapok feladatot. Ilyen a kaposvári Csiky Gergely Színház, ahol először beleszerettem a színházba mint néző még a nyolcvanas évek végén. Furcsa volt oda visszamenni, abban az épületben próbálni, sőt, a Hannibál tanár úrban is játszik két olyan színész, akik nekem akkor a nagy sztárok közé tartoztak, akiket azokhoz a nagy színházi élményeimhez kötök. Hunyadkürti György és Spindler Béla játszanak ebben az előadásban. 

Ezt a darabot is Ön választotta?

Igen. Emlékezetem szerint egyszer mondták meg, hogy mit rendezzek. Mindig magam választhattam. Általában úgy szól a felkérés, hogy valamit valamikor – csak csináljak valamit. Hónapok telnek, amíg kikristályosodik, hogy mit.

Hol lel ilyen történetekre, mint az East Balkán vagy a Delete?

Az East Balkán ötlete Tasnádi Istvántól származik. Majd „valamit valamikor” a Bárkában, és eszünkbe jutott a Mechanikus narancs. Aztán úgy gondoltuk, hogy ez most egy kicsit poros. István vetette föl a West Balkán tragédiája kapcsán, hogy nézzük meg, mi is folyik a városban. Én fönt vagyok a facebookon, és a tanítványaim posztolásain láttam, hogy már csütörtöktől nem volt más témájuk, mint hogy milyen elképesztő buli lesz a hétvégén. Tudtam, hogy melyik tanítványomat kell megkérdezni, részt venne-e az anyaggyűjtésben. Így mindig újabb és újabb szeletet haraptunk ki a témából, és akkor egy idő után eldöntöttük, hogy erről most beszélni kell. De azt gondolom, hogy ha nincs az a szörnyű tragédia, akkor nincs, ami fölnyitja a szemünket, mint ahogy más emberek szemét sem nyitotta föl semmi, nem tudtuk, hogy mi zajlik valójában a városban. Emellett nem lehet elmenni. Akkor ne várjunk ezzel, mert ezt most kell megcsinálni. Tehát így jönnek a témák. A Delete című darab a Kolibri által kiírt drámaversenyen lett az egyik nyertes, és így ajánlották nekem. Nagyon fontosnak érzem a témát. Én a tizenhét év alatt négy tanítványomat vesztettem el. Nem tudtunk arról, hogy mire készülnek, és azóta is bennem élnek mondatok, helyzetek, pillanatok, amelyeket talán elszalasztottam. Bűntudatot érzek. Legbelül én emlékezem rájuk, amikor ezt a darabot csináljuk. Igen, a probléma izgat, és akkor megszületik az előadás. 

Színház lesz a problémából?

Igen. Ez valóban nem egy kukucska színpad, nem egy szoba, aminek az egyik fala hiányzik. Más a közeg, más a téma. Hál’istennek Budapesten sok hagyományos felépítésű színház van, és remélhetőleg marad is. Ennek van hagyománya. De el kell fogadnunk azt is, hogy ez csak az egyikfajta színház, és mellette nagyon sok más jellegű színház lesz, alternatív közegek, egy szoba, egy lakás, egy romkocsma egyik épebb szeglete, az osztályterem stb. Ez egy nagyon inspiráló fejlődési pont, hogy a kétezer éves európai színháztörténetben valójában erről lesz majd ez a század nevezetes. 

Ön az említett előadásokkal ifjúsági színházat csinál ifjúságnak.

Igen, és remélem, hogy ezekkel az előadásokkal egy picit ki is lehet alakítani valami szellemi szükségletet. Ez szellemi táplálék, amire talán az embernek élete későbbi szakaszaiban is újra és újra visszatérően szüksége lehet. Ne csak úgy, hogy a művészetbe merítkezzen, vagy valamitől elrugaszkodjon, ami a hétköznapi valóságban van, nem, hanem valamit más dimenzióban, másként mutasson meg számára. A mimetikusság az egész életünkben jelen van, és fontos, hogy élő formában megjelenjen – tehát nem csak a televízión vagy a mozivásznon keresztül, amely nagyon reálisan, egy médiumon keresztül történik. Itt nincs médium, itt a színész van előttem, és ott éli meg abban a pillanatban, csak nekem, csak számomra azt, ami történik. 

Ezért csinálja?

Ezért, azt hiszem. Én tényleg azt az élményt szeretném megadni azoknak a fiataloknak, akikkel találkozom, ami nekem annak idején hiányzott. Olyan gondolkodásra szeretném őket késztetni, és megajándékozni – ez most nagyon patetikusnak hangzik – egy olyan élménnyel, amit hittel csinálunk. A legjobbat akarjuk kihozni magunkból, hogy gazdagodjunk ezáltal, és ne egy olyan élményt kapjon a néző, amelyet abban a pillanatban elfelejt, ahogy kimegy az utcára, hanem lehessen rá évtizedek múlva is emlékezni. A magunk módján ezt próbáljuk elérni.

Mit szeretne rendezni?

Nincsenek „rendezésálmaim”, csak abban reménykedem, hogy nem hagy el az éberségem, és nem válok túl akadémikussá a gyakorlati munka során. Olyan témákon szeretnék gondolkodni, amelyek itt és most fontosak – valamilyen szempontból. Hogy ez adott esetben egy klasszikus művön keresztül vagy egy kortárs szöveg segítségével történik, mindegy. Csak hogy legyen értelme, miért is csináljuk. Szerintem hatalmas felelősség fiataloknak rendezni: egy életre meghatározó lehet pozitív és negatív értelemben. Másrészt, gyűlölök pazarolni (energiát, pénzt, bizalmat), vagyis nagyon meg kell gondolni, mibe is érdemes belevágunk legközelebb.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:

JÓZSA ÁGNES