Van az egyetemes drámairodalomnak néhány olyan alkotása, amelyeknek esedékes bemutatója alkalmából a recenzens már-már fél a klaviatúra elé ülni. Nem azért, mert alapvető kifogásai vannak az anyaggal szemben, hanem mert ezeket jó néhányszor volt már alkalma kifejteni. És ez nemcsak egyes alkotásokra, de egyes alkotókra is érvényes. A kényszeres önismétlés pedig még akkor sem szerencsés, ha feltételezhető, hogy nincs olvasó, aki a szerző írásait rigorózusan nyomon követve, ilyen-olyan fóbiával vádolhatná őt. Így aztán nem szeretnék most újfent részletesen elmélyedni a Tennessee Williams-problematika részleteiben, csupán annyit rögzítek: a kitartóan ismétlődő bemutatók minőségének fokmérője számomra jórészt az, hogy az alkotók szemrebbenés nélkül elfogadják-e a szerző édeskésen avítt stílusát és giccses, többnyire szenvelgésbe fúló hazugságait (melyek némileg sarkítva úgy foglalhatóak össze, hogy a szép életre vágyó, gyarló, ám érző lélek mindenképpen összeroppan a korlátolt, képmutató, agresszív környezet elviselhetetlensége miatt – vagy úgy, hogy az elpusztítja őt, vagy úgy, hogy ő pusztítja el saját magát). S ha nem, akkor a szituációkat, konfliktusokat az eredeti kontextusból kiemelve találnak-e új értelmet azoknak. Egy ilyen vállalkozás távolról sem hiábavaló, hiszen a Williams-darabok nem véletlenül vonzzák a színházi alkotókat: túl azon, hogy kitűnő szereplehetőségeket kínálnak, felvetett kérdéseik érvényesek, a mára is vonatkoztathatóak. Vagyis stiláris kiigazításokon túl leginkább azt kell kitalálni, hogyan tüntethető el, illetve tehető összetettebbé, igazabbá egyén és közeg giccsesen és hamisan ábrázolt konfliktusa.

A talán leghíresebb Williams-dráma, A vágy villamosa esetében az a kérdés, hogyan radírozható ki a szövegből és az előadásból az a hamis pátosz, amely a Blanche képviselte élethazugság összeomlását és morális triumfálását kíséri. Vagyis hogyan iktatható ki az a szerzői trükk, amely úgy leplezi le Blanche öncsalását, hazugságait, önzését, szexuális frusztrációit, hogy a vonzó asszony által épített légvárakat szembeállítja a Stanley személyében képviselt anyag- és érdekelvű, nyers, agresszív közeggel, s összeomlásukat főként e közeg ocsmánysága miatt mutatja tragikusnak. Két olyan előadást láttam, amely sikeres megoldást talált: úgy másfél évtizeddel ezelőtt Szász János nyíregyházi rendezését, mely Mitch és főként Stella szerepének megnövelésével sokkal árnyaltabbá tette magát a közeget, az igazi konfliktust pedig a két nővér által képviselt életfelfogásra építette, illetve a múlt évadban Zsótér Sándorét, aki szinte monodrámává sűrítette az anyagot, az egész eseménysorozatot úgy láttatta, ahogy az Blanche-ban leszűrődött. Mindkét előadás jelentős dramaturgiai változtatásokkal élt, sokat módosult a szöveg, sőt, egyes pontokon maga a cselekmény is. 

Kocsis Pál és Györgyi Anna (fotó: Bócsi Krisztián)

Kiss Csaba miskolci rendezése nem változtat ennyire radikálisan a szövegen és a nézőponton, de koncepciózusan, precízen billenti át a dráma súlypontjait, s helyezi az eredetitől eltérő kontextusba a főszereplők konfliktusát. Blanche a szokottnál jóval magabiztosabb jelenség: hazudik ugyan, de elsősorban nem önmagának, hanem a többieknek. Nem az a fő célja, hogy sértetlen maradjon a hazugságokból kreált álomvilág, hanem az, hogy menedékre leljen. Miután Stellán kívül nincs senkije, létszükséglet számára, hogy befogadják, hogy otthont találjon. Ám ebben a közegben képtelen élni. Túl nagy kompromisszumot jelentene elfogadni azt a világot, melyben Stanley otthont teremtett Stellának. És végképp túl nagy kompromisszum volna elfogadni Stanley nyersen pragmatikus, minden emelkedettséget nélkülöző gondolkodását. Csakhogy Stanley-nek sincs senkije Stellán kívül, akibe őszintén szerelmes. (S ennek nem mond ellent sem a férfi-nő kapcsolat ókonzervatív felfogása, sem az, hogy néha el-elcsattan egy-egy pofon.) Stanley nem a légvárak ellen harcol, hanem Blanche ellen, hiszen megérzi a veszélyt: ha nővére jelenléte felkelti Stellában a vágyat, a nosztalgiát régebbi élete, életmódja iránt, elveszíti feleségét. Vagyis nem az álmok és a kegyetlen valóság giccses ütközetét látjuk, hanem két ember fájdalmas, vérre menő küzdelmét. Melybe sok minden belefér. A másik provokálása, megalázása, a többiek eszközként használása is. És természetes, hogy ebben a küzdelemben Stanley az erősebb. Nemcsak azért, mert neki nincsenek titkai, vagy mert ő ismeri jobban Stellát, hanem azért is, mert ő van otthon. Ő tudja, hogyan működik az a közeg, melyben megküzd Blanche-sal. Ahol mindig a férfi a domináns fél, akihez a nőnek igazodnia kell. S ha nem teszi, környezete szemében előbb-utóbb akkor is szajhának tűnik, ha nincsenek olyan titkai, mint Blanche-nak. Stanley így kénytelen vezérbikaként harcolni, akinek nemcsak a riválist kell legyőznie, de férfiúi dominanciáját is mutatnia kell. Ezért nem elég szimplán lelepleznie Blanche-ot, ezért kell ellehetetlenítenie összes kapcsolatát. S ebből fakad az erőszak aktusa is.

Az értelmezés érvényre juttatását a gondos szövegváltoztatások, a precízen megteremtett szituációk és a markáns színészi alakítások szolgálják. Az előadás szövegkönyve (dramaturg: Ari-Nagy Barbara) nem tünteti el és nem is szorítja teljesen háttérbe a Kowalski-ház környezetét, de csak a fontos szereplőket és eseményeket tartja meg. Hasonlóképp kimaradnak azok a Blanche-sal kapcsolatos epizódok is, melyek mellékvágányra vinnék a konfliktust (nem kerül sor például a pénzbeszedő fiatalemberrel folytatott kalandra). Következetesen megkonstruált az előadás képi világa is: ez a környezet ismerős ugyan, de nem túlontúl, tolakodóan az. Zsúfolt, elhanyagolt, lármás helyen vagyunk, ahol a szomszédok élettere óhatatlanul is összeér, ahol nem teremthető meg az intim szféra (Cziegler Balázs díszlete ezt nagyszerűen érzékelteti: a kinti és a benti terek úgy érnek össze, hogy nem feltétlenül lehet pontosan eldönteni, egybenyílásuk realisztikusan vagy szimbolikusan értelmezendő) – de azért ez nem a nyócker vagy valamelyik miskolci lakótelep. A hangszóróból jazz szól, s mindent beleng egyfajta latinos életérzés. Talán a kelleténél idillibb is a kép: hangosan, civakodva, de szeretetben élnek az itteniek, nyilván nem bőségben, de nem látszik, hogy napi egzisztenciális problémáik lennének. És alapvetően rokonszenves embereket látunk, akik néha megkeserítik ugyan egymás életét, de érzékelhetően szeretettel fordulnak egymáshoz. Ebben a környezetben Blanche mindenképp idegen, ami első megjelenésekor érződik: Györgyi Anna más tartással jön be, másképpen mozog, gesztikulál, más hanglejtéssel és hangsúlyokkal beszél, mint a többiek. Nem affektáltan, nem erőltetetten – egyszerűen másképp. Minden szem rászegeződik, és mindenki másképp viszonyul hozzá. Feszültséggel telik meg a levegő: nyilvánvaló, hogy ebben a jól bejáratott, belakott világban valami változásnak kell történnie. 

Az ellentmondásos viszony, mely Blanche-hoz kapcsolja az egyes figurákat, valamennyi szereplő játékának mozgatórugója. Kokics Péter Steve-je eleinte próbál közönyösnek látszani, később egyre inkább alkalmazkodik Stanley-hez, annál is inkább, mert érzi: Blanche komoly hatással van feleségéhez fűződő viszonyára is. Szabó Irén Eunice Hubbelje amúgy sem őzike természet, de az idegen nő megjelenése érezhetően keményebbé, konokabbá teszi, gyakrabban kerül szembe férjével – még akkor is, ha nyíltan nem támogatja Blanche-ot. Görög László Mitchként félszeg, gyenge embert játszik; olyat, aki nem érzi igazán jól magát a bőrében, s nem csupán azért nem, mert túlzottan függ anyjától. Görög László szépen játssza el azt a folyamatot, ahogy a férfi kezdetben csak vágyakozva néz az elérhetetlennek tűnő Nőre, majd reménykedni kezd, elhitetve magával, hogy nem pusztán menedékül, de társként is szolgálhat Blanche-nak. S igen erőteljesen mutatja a csalódás fájdalmát és személyiségromboló erejét is. Lovas Rozi Stellájáról és Kocsis Pál Stanley-jéről az első pillanatban érződik, hogy valóban szeretik egymást. A két színész rebbenő gesztusokkal, szemvillanásokkal, a hangsúly megváltozásaival még akkor is érzékelteti a szerelem erejét, amikor alkalmanként összevesznek, távol kerülnek egymástól. Lovas Rozi Stellája amúgy is csupa gyengédség, kedvesség; szeretettel közelít mindenki felé. És azt is nagyon pontosan játssza el, hogy bármilyen nehéz is a választás, mégis egyértelmű: az erősebb kötődés szükségszerűen felülkerekedik. Kocsis Pál Stanley-jének nincs köze a rossz szerepsablonokhoz: nem primitív bunkót, hanem egyszerű, de pragmatikus gondolkodású férfit játszik. Olyat, aki valóban képes szeretni, de elvárja, hogy környezete alkalmazkodjon hozzá. S ha jól felépített világát veszélyezteti valami, kíméletlen és durva lesz. Kocsis összetett karaktert formál: a férfi érzelmi kötődéseit éppoly markánsan mutatja, mint macsó öntudatának sérüléseit, feltámadó dühét és agresszivitását. Györgyi Anna Blanche-ként nem csak belépésekor idegen, mindvégig az is marad. De nem affektálja túl ezt az idegenségérzést – mint ahogy nem erőlteti a pózokat sem. Magától értetődő természetességgel érezteti, hogy ettől a közegtől egy világ választja el, de azt a világot voltaképpen nem akarja másra ráerőszakolni. Még Stellára sem; a régi emlékek felidézése csak eszköz a testvéri szeretet erősítéséhez. Ám bármennyire erős és kétségbeeséséből fakadóan harcos nő is Blanche, még stratégának is túl kifinomult, naiv; szinte az utolsó percig reménykedik abban, hogy valahogyan kiutat találhat. Györgyi Anna játéka igen erőteljesen mutatja a folyamatot, melynek során az erőfelmérést elszánás követi, majd a magabiztosság, az elesettség és a remény fázisai váltják egymást, hogy végül a remény végleges kihunyásának tragikuma zárhassa le a történetet.

Ám maga a tragédia mégsem érint meg igazán – mint ahogy kevés a valóban felkavaró jelenet az előadásban. Ennek fő oka alighanem a túlontúl is átlátható szerkezet. Nem érdektelen az a konfliktus, mellyel a williamsi hamis szembeállítást Kiss Csaba helyettesítette, sőt, ám – már csak a darab struktúrájából adódóan is – túl hamar kirajzolódik. A redukció üdvösen megszabadítja az egyes szituációkat a williamsi sallangoktól, de egyúttal egyszerűsíti is azokat. A szereplők motivációi gyorsan nyilvánvalóvá válnak, miként az is, hogy sem a karakterekben, sem egymáshoz való viszonyukban nem következik majd be alapvető változás. Így kiszámítható a játék menete, nem tudnak valódi feszültséggel telítődni a jelenetek. Ami alighanem a szerző „bosszúja”: ha lehántjuk azt a hamisságot, mely a felszínen oly érdekessé teszi a szöveget, kiderül, hogy sem a figurák nem túl bonyolultak, sem kapcsolataik hullámzása nem különösebben változatos. Ezen segíteni valószínűleg csak egy radikálisabb, a struktúrát is feltörő változtatás tud – ami azonban érezhetően nem állt Kiss Csaba szándékában. Ezt kicsit fájlalom ugyan, de megértem – nem pusztán azért, mert az előadás átgondoltsága és megvalósításának színvonala így értékelendő, de azért is, mert látszik, milyen pontosan illeszkedik az előadás az idei évadban nagy lendülettel megújult, megbízhatóan színvonalas előadások sorát produkáló miskolci színház sokrétű profiljába. E tényt pedig az idei évad legörvendetesebb eseményei közt tartom számon.

URBÁN BALÁZS