Budai Kata utolsó írása ebben a számban jelent meg – most még mintha köztünk volna. Nehéz elhinni, hogy nincs. Halála előtt még leveleztünk, hogy mi legyen a következő feladat. Még nem egyeztünk meg… Ebben az utolsóvá lett kritikájában jobbára fiatalok által létrehozott, fiatalok problémáiról, identitáskereséséről szóló előadásról írt nagy-nagy empátiával, érzékenyen, szeretetteljes kíváncsisággal. Nyitottsága nem ismert tabukat, értékükön tudta kezelni a dolgokat. Hiányozni fog józan önmérséklete, megbízható ízlése – mindkettőre nagy szükség volna ebben a feldúlt, zűrzavaros színházi életben.

Mintha csak együtt gondolkodtunk volna, úgy rímel Budai Katalin kérdésfelvetéseire Zappe László írása egy másik fiatal társulat előadásáról, akik  egy hatvan évvel ezelőtt született drámához, a Dühöngő ifjúsághoz nyúlva próbálják megfogalmazni kérdéseiket a világról és önmagukról. 

Ugyancsak az ötvenes években született, s az ötvenes évekről szól, ámbár sokkal könnyedebb formában a Szerencsés flótás című opus, melyet nem kevés humorral, iróniával vitt színre Vajdai Vilmos. 

A közelmúltban, a 60-as években kezdődött idősebb Bagossy László pályája, akivel többek közt Weöres Sándorhoz és Kassák Lajoshoz fűződő kapcsolatáról is beszélgetett Józsa Ágnes. 

A XX. század egyik legjelentősebb írója, a 2013-ban elhunyt Sławomir Mrożek, az abszurd drámairodalom meghatározó egyénisége is az ötvenes években kezdett publikálni – az ő Tangó című darabjának is a nemzedéki konfliktus a témája. 

Paradoxonnak tűnhet, hogy miközben meg-megkérdőjeleződik a Mrożek-drámák időszerűsége – ahogyan John Osborne Dühöngő ifjúságának időtállósága is –, aközben az idén 50 éves Gyulai Várszínház a jeles évforduló alkalmából történelmi drámapályázatot hirdetett, melynek díjnyertese Zalán Tibor A fáklya kialszik című műve, egy igazi kosztümös darab, mely az 1550-es években játszódik.

Az Újszínházban viszont aligha az író eredeti elképzelései szerint jelent meg a színen a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című Móricz-mű Bodolay Géza rendezésében, ami persze cseppet sem meglepő. Mint ahogy az sem, hogy a Mohácsi testvérek a Hyppolitot is önnön képükre formálták, a cikkünk fejlécében kiírhatatlanul hosszú címmel, mely teljes terjedelmében így szól: Hippolyt avagy a nagypolgári villa mellé jár az ezüst kiskanál. A Hippolytban játszó Csákányi Eszter, s egy másik Orlai-produkcióban, a Római vakációban fellépő Hernádi Judit alakításának megragadó pillanataival foglalkozik jegyzetében Mikita Gábor. 

Edvin Marton egyenesen világsztár, concert show-ja nem tanulságok nélküli. Ugyancsak népszerű táncműfajok, ír sztepp és flamenco voltak láthatók nyáron a Városmajori Szabadtéri Színpadon, kompakt táncelőadásokat eredményezve. A De Cobre együttes vezetője, Keck Mária meg sem állt Madridig, hogy autentikus közegben dolgozhasson. 

A Kolibri Színház előadása Londonba röpíti a nézőt a Jókai térről, igaz, csak a főhős álmában. Néhányan a 2003-ban végzett Máté-osztályból azonban a valóságban is  szerencsét próbáltak  külföldön, a többségük azonban  itthon igyekszik talpon maradni, s évről évre vallani önmagáról, társairól, no meg a pályáról – korábban Zsámbékon, idén átköltözve a Jurányi Inkubátorházba. 

Hogy milyen társadalmi-színházi közegben dolgoznak, az Földes Anna jegyzete szerint érződött a Színikritikusok Díjainak idei átadásán is, Szkárossy Zsuzsa képriportja azonban azt mutatja, a díjaknak azért mindenki tudott örülni.

SZŰCS KATALIN ÁGNES