Mark Ravenhill 2005-ös darabjának eredeti címe Citizenship. Azaz egyszerűen állampolgárság. Ilyen értelemben „semlegesebb” és bizonyos mértékig pontosabb is. Az állampolgárságnak nincs neme, csak jogi státuszt, azaz jogokat és kötelezettségeket jelent egy adott országban. A darab pedig lényegileg a biológiai nem mint identitásválasztás problematikáját jeleníti meg. Ugyanakkor a magyar előadás, Tengely Gábor rendezésében és Markó Róbert fordításában egyszersmind a magyar közérzés és iskolaügy kémcsövében is összerázza az angol, magyar és globál couleur locale-t.
Lányok és fiúk, a 17‒18 évesek koedukált utolsó évfolyama – a felnőttségbe avatás ideje ez, vibrál a hormonnal telített tanterem szűk levegője. Ez az életkor rettenetes, csak a nosztalgia teszi varázsossá. A külvilág mindig nehezítette is a maga korlátaival és álszentségével a felnőtt‒kamasz kommunikációt. A merev szabályok, legyenek azok az angol iskolarendszeré, a szerzetesi iskoláké vagy a katonaságé, bármilyenek is, legalább fogódzót adtak, előre modellezték a kinti világot, odakínálták a kész szerepeket. És ugyanígy: lázadásra is megtanítottak. Most a korlátlanság is tanácstalanságot szül, vagy még ostobább korlátokat hoz.
Az az eredeti szövegréteg, mely egy angol-amerikai iskolai tanóra keretében, közismereti tárgyként az amerikai négerek polgárjogi mozgalmát ismerteti éppen, képileg-hangilag úszik át a cigány szó behelyettesítésével a Duna–Tisza közére. Itt lecsó fő az otthoni fazékban, ahogy a skinhead jellegű srác pólója, macsós durvasága is hajaz jobbikos ikonokra. Ennél sokkal több áthajlást azonban nem vesz magára a szöveg – ezért hangzik, már aki számára egyáltalán ismerős lehet, a Barackfa című, nemzeti dalnak kikiáltott bárgyú és pocsék prozódiájú, több szólamra bontott kóruséneklés harsányan lokálisnak: hiszen az álszent helyzetek sokasága mindenütt megképződik, mint ahogy a serdülés kínjai sem kizárólag hoffmannrózsázásokon múlnak.
Túl sokat szeretne, égető kérdésekhez nyúlva, sűrítve-töményen ez a kétórás játék. Példázatszerű: hogy kell férfiként viselkedni, s homoszexuális avagy heteroszexuális vonzalmat beteljesíteni. A főhős, Tomi egy homályos álom alapján hiszi, hogy nem kifejezetten az ellenkező nemre gerjed, s ki kéne próbálnia a lehetőségeket. A darab tételszerűen hozza a globális retteneteket: mindent meg lehet nézni, minden ordenáré szót ki lehet mondani, meg lehet mutatni. Csak a félpornó reklámok és valódi pornók verbális szintjén mozognak nagy hanggal ezek a fiatalok. Valódi tanácsot sem a médiából, sem az „állampolgári ismeretektől”, sem a felnőttektől nem kapnak. A tanár maga is rejtőzködik, pontosan az ellenkezőjét csinálja, mint amit a könyvből oktat: ő maga nem szabad ember. Titkolja a magánéletét, hiszen rejtegetni való, hogy a párja szintén férfi. Kínos helyzetek sokaságát éli meg, anélkül, hogy példaadóvá válhatna. Se nem akar, se nem tud segíteni, elege van a konfliktusokból. Az ezotériával, a kártyavetéssel pedig az egyik fiú anyja próbál valahogy segíteni. De valódi, megélt ember ember közötti viszonyokat, egy-egy felfénylő pillanat kivételével, nem tudnak megtapasztalni. Érintések, türelem, szeretet, őszinte érdeklődés nem kíséri az ügyetlen próbálkozásokat.
(theater.hu fotó – Ilovszky Béla)
Minden előzetes feltételezés megdőlt, miszerint ugyan minek a Zsámbéki Bázis főépületének étkezőjébe beülni, ilyen nagyobb terem másutt is van. Igen, ebben a nagyon szocreál üvegajtós teremben, ahol belátszik és „játszik” a gyep, a fák, ahol van kint és bent, ahol elhihető, hogy az iskola és az otthon összeér, jól lehet közlekedni, és bonyolítani az iskolai és otthoni képeket, dinamikusan egymásra rétegezve. Gyakorlatilag négy padon és csővázas székeken kívül nem is kell semmi egyéb. Boronkay Somának, a dramaturgnak és a nyolc fiatal, nemrég végzett színésznek, valamint a három „felnőtt” színésznek is helyzetgyakorlatok sorává alakul az este. Bonyolult helyzeteket oldanak meg könnyedén, talán mert még maguk sem távolodtak el igazán ettől az életkortól. Ilyen a meztelenség problémája, az első szerelmi érintésé, vagy a vér és a sebek okozta sokkok. (Az alkar vagdosása vagy a férfifenék szőrtelenítése: egyik sem könnyű karnyújtásnyi távolságra a nézőközönségtől.) Tomi gondjai igen hamar és radikálisan megoldódnak: férfi partnert választ, noha egy ügyetlen próbálkozással egyszersmind gyermeket nemz. Barátja hezitálására is pont kerül: nevelőapja lesz a babának, férjszerepben, a depressziós, pengés-vagdosós Anna pedig zavart és kedves lányból már hárpia fiatalasszony lesz. (Mindezt a darabban végighordozott játékcsecsemőnek meséli el a kártyavető anyát bravúrosan alakító Nagy Mari.) Spiegl Anna képes ezeket az éles kanyarokat hitelesíteni, a legnagyobb átalakulásokon átesni. Törvényszerű, hogy ő, aki maga is elesett, tétova, hogyan képes majd fölényesen gúnyolódni korábbi szerelmén. A saját keresztnevükkel játszó fiatalok nagyszerűek. Épp annyira tartják el ezeket a nagyon ismerős figurákat, amennyi a felismeréshez és ábrázolhatósághoz kell. Ivanics Tamás Tomiként remek. Fige Attila, Mohácsi Norbert, Viktor Balázs, Gergely Rozi, Krajcsi Nikolett, Kerkay Rita: mind gondolnak is valamit arról a kérkedő, morcos, hisztis, hazudozós, eminens, hányaveti diáktípusról, akik itt feltűnnek. Pál András a tanárként, Bercsényi Péter a „beavató” yuppie meleg fiúbarátként elegánsan hozza ezeket a portrékat, s színészileg hibátlanul abszolválja a késpenge helyzeteket.
Az általam látott harmadik előadás egyértelmű, odaadó, nagy közönségsikert hozott. Nem vagyok benne biztos, hogy minden alkalmon így volt, vagy így lesz a jövőben is. Kiindulópontnak, egy nagy nyaláb problémakötegnek látszik Ravenhill darabja, amelyet Tengely Gábor nagyon jó mozdulatokkal illesztgetett össze. Értő közegen múlik, hol mi válik belőle.
BUDAI KATALIN
