Az előadás játéktere hátborzongató. Bár nem annyira esztétikai, mint inkább fizikai hatásában. Ondraschek Péter díszlettervező ember mélységű gödröt vagy medencét alakított ki az egykori rakétabázis betonbunkerében. Peremén a nézők számára paddal és járással együtt mintegy méternyi széles, ingatag deszkasáv szolgál. Amíg mindenki elaraszol a helyére, erős halálfélelmet él át az érdeklődő. Minden lépésnél fenyegetőn megsüpped alatta a világ. Megkönnyebbülés, amikor végre mindenki leül, nyugton marad, elkezdődik a játék, és mi még mindig fönt vagyunk. Megúsztuk, túljutottunk a nehezén. Végre körülnézhetünk, és fölfedezhetjük, hogy a gödör egy rendetlen, kopott szobát rejt, amelyet egyik végén kanapé határol le, mögötte zöld terület, természeti táj látható, másik végén ugyancsak fekvőhely. A falakat pedig sötét műanyag fólia helyettesíti. John Osborne darabját, régi jól bevált magyar címén a Dühöngő ifjúságot játsszák, a címet ugyan Dühöngőre rövidítve (hasonlóan a két évvel ezelőtti szombathelyi előadáshoz, amelyet Nagy Cili rendezett). 

Mindez együtt nyilván azt hivatott jelezni, hogy a fiatal alkotóknak, a Színház- és Filmművészeti Egyetem, a Kaposvári Egyetem Művészeti Kara és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem frissen végzett hallgatóinak, akik a Manna támogatásával létrehozták a produkciót, saját elképzelésük van a múlt század ötvenes éveiben, Angliában született, az akkori fiatalok keserveit, haragvásait megfogalmazó darabról. 

Az pedig mindig nagyon izgalmas kérdés, hogy egy adott kor ifjai mit látnak érdekesnek régebbi fiatalok lázongásaiból, hogyan értik és miképpen alakítják magukhoz elődeik nemzedéki bajaikat megfogalmazó alkotásait. Más ez, mint amikor régebbi klasszikus művekben keresik a maguk önkifejezési lehetőségeit. A Dühöngő ifjúságot persze akár klasszikusnak is tekinthetjük, oly régen tartja magát a színpadokon. Valójában mégsem igazán régi. Már a modern, az iparosodott, az elidegenedett, a második világháború utáni kor terméke. Ez pedig sajátos problémákat vet fel. Az ötvenes–hatvanas évek a rock, a beat születésének ideje. Olyan ifjúsági kultúra jelent meg ekkoriban, amely lényegében máig tartja magát. A zenei stílusok persze osztódással szaporodnak, de a szaporulat nem feltétlen fejez ki más, új világlátást, közérzetet. Az 1968-as forrongások után pedig az akkori lázongók egész dühöngő kultúrájukkal együtt beépültek a társadalmi rendbe, elfoglalták helyüket a kapitalista munkamegosztás rendszerében, miközben ízlésükben, érdeklődésükben megőrizték a lázadás rítussá merevült formáit. Kettősség alakult ki személyiségükben, életvitelükben. Békés dolgozóként élik hétköznapjaikat, ünnepkor meg koncerten csápolnak, az éppen divatos musical slágerei után tapsolnak ütemesen, nyáron talán egy hetet a Szigeten vagy más hasonló helyen töltenek – esetleg gyermekeiket is magukkal viszik. És ez így megy évtizedek óta. Osborne lázadói előtt igazi konzervatívok jártak, mint a különben jámbor és megértésre törekvő Redfern ezredes és neje, akiket Jimmy Porter annyira utál, akikre vad haraggal néz vissza. A mai huszonéveseket viszont elvben nem választhatja el kulturális szakadék a szüleik generációjától. 

Vagy mégis? Jó lenne megtudni, kiváltképp egy generációs problémákat megcélzó, vallomásosnak tetsző előadásból. De már az is kérdéses, vajon a Dühöngő ifjúság éppen erre alkalmas-e. Hősének haragja ugyan kitüntetett figyelemmel irányul felesége szüleire, alapjában mégis inkább céltalannak, sőt alapjában oktalannak is látszik. Tehetetlen dühnek, amely leginkább azokat találja el, akik éppen a közelében vannak, és akik valamilyen, nem könnyen felfogható okból ragaszkodnak hozzá, és tűrik folyamatos piszkálódásait. Osborne nagy felfedezése majdnem hatvan éve valószínűleg éppen a rossz közérzet és a vele járó lázongás specifikum nélkülisége volt. Ha történetesen a darab mai újrafogalmazója is úgy érzi, fő baja, hogy nem tudja, mi a baja, akkor nem sokat tud hozzáadni az eredeti műhöz. Csakhogy az ő verziójában a hiány, ami egykor tartalom volt, puszta hiány marad.

Krajcsi Nikolett és Marofka Mátyás (theater.hu fotó – Ilovszky Béla)

Beczásy Áron rendezésében külsődleges ötletek vannak, de semmi lényegi nincs benne, amit az új előadás sajátosságának, netán az új, a mostani fiatalok életérzésére sajátosan jellemzőnek találhatnánk. A játéktér sem mond túl sok eredetit. Az oldalt meghúzódó zöld terület közhelyes jelentésénél is kevesebbet, a játékban célzás sem esik rá, mit keres ott. A medence nyilvánvalóan a lesüllyedést és összezártságot hivatott éreztetni. Annak is fontossága van természetesen, hogy kezdettől négyen vannak benne, már akkor is, amikor a játékban még csak hármuknak van szerepük. A később, kívülről érkező Helena jelenésére váró Zeck Julianna a szobát egyik oldalról határoló kanapé mögött heverve várakozik. A másik kívülről érkező, a Redfern ezredest alakító Terhes Sándor viszont a műanyag fóliát átszakítva tör be. A magyarázat persze túlságosan is egyszerű lehet. Helena ugyanahhoz a nemzedékhez tartozik, mondhatni belülről támad, míg az ezredes az ellenfél képviselője, aki felhasítja a burkot, szétdúlja a generációs együttlétet. Lehetne ennek akár értelme is, ha ez az együttlét jó lenne, ha az összezártság elzárkózást is jelentene, menekülést a gyűlölt külvilágból. Ám ennek éppen az ellenkezőjét látjuk. Iszonyatos, szinte elviselhetetlen piszkálódást, marakodást, kötekedést, fizikai veszélyeztetettséget. Egyáltalán, a mindenoldalú csődhelyzetet.

Az is elegendő lenne persze az egyedi, az újszerű, a friss, a mai előadáshoz, ha színészi játékban láthatnánk igazán új figurákat, akik a maguk képére formálnának át hatvanéves mondatokat. Ha a szereplők viselkedésében, gesztusaiban markánsan megjelenne a harmadik évezred. S ez bizonyára meg is történik, de legfeljebb annyiban, amennyiben egy mai ember szükségképpen másként viselkedik, másként ejti a szót, mint tették azt évtizedekkel korábban. Így ez a lényegében természetes, ösztönös, magától értetődő korszerűsödés észrevétlen marad. Nem látszik erre vonatkozó tudatos, átgondolt, következetes igyekezet, ami eredeti játékstílussá válhatna. Annál inkább látszik a főszereplő Marofka Mátyás játékán a forszírozott igyekezet, hogy jelentékenyebbnek, fontosabbnak, erősebbnek látsszék, mint amilyen. Ebből koncentráltan egysíkú, komor alakítás kerekedik ki, és végképp hiányzik belőle az a különleges formátum, sajátos vonzerő, amellyel ez a kiállhatatlan alak maga mellett tart kedves, szelíd, jámbor embereket, sőt még az erősebb karakternek látszó Helenát is igézetébe képes vonni. (Más kérdés, hogy mindezt annak idején még Kaszás Attilának se nagyon tudtam elhinni.) Krajcsi Nikolett szelíden tűrő, szomorkás szenvedése, lelki megnyomorodása, összetöretése, Boros Ádám alkatilag karakteres játékossága amúgy helyén van Alison és Cliff szerepében. Zeck Julianna okosan céltudatosra formált Helenájáról persze sohasem fogjuk megtudni, mit remélhetett az elviselhetetlen Jimmytől. Terhes Sándor belátó, konzervatív értetlenségében is liberális nyitottságra, méltányosságra törekvő, következésképpen bizonytalankodó, téveteg apát és apóst alakít.

A mai fiatalok sajátos, összetéveszthetetlen világát hiába keresi a néző az előadásban. Talán mert nincs is ilyen? Hatvan esztendeje nem történt semmi? Végtére is meglehet. Az is érdekes lett volna, ha erről számol be erőteljesen, élményt keltően a produkció. Eddig a következtetésig azonban nem merészkedtek az alkotók. Beérték a ráismerés örömével: jé, már azok, ott, akkor is éppen így nyüglődtek. Meglepődni elfelejtettek rajta.

 ZAPPE LÁSZLÓ