A régi francia bölcsesség szerint a halhatatlanság a halállal veszi kezdetét. Az idén augusztus 15-én, 83 éves korában elhunyt Sławomir Mrożek megszenvedett a halhatatlanságért. Könnyen, szinte véletlenül hullott ölébe a siker, majd a világhír, de meg kellett érnie azt is, hogy elpártoljon tőle a szerencse; hogy utódai, akik belőle, általa, vagy őt megtagadva, vele vitatkozva hozták-hozzák létre életművüket, túllépjenek rajta, másképpen fogalmazzák meg világképüket, segítségével új dramaturgiát teremtsenek a lengyel és a világszínház számára. És közben ő maga tragikus fordulatokkal terhes életében egyszerre váljon példaképpé, földönfutóvá és a XX. századi drámairodalom kiemelkedő alakjává.

Egész élete olyan, mint egy groteszk, abszurd, a képtelenség, a nonszensz határait feszegető, tragikomikus Mrożek-dráma. Tele a józan ésszel ellenkező, bizarr fordulatokkal, ellentmondásokkal, önsorsrontó bukfencekkel és hősies küzdelmekkel, amelyek egy nem kevésbé abszurd társadalmi rendszer cirkuszporondján zajlanak. A tragikus bohózatban hatalmas pofonokat lehet kapni, és persze adni is. Amikor már kilátástalan a helyzet, el is lehet menekülni a manézsból, de ezért nagy árat kell fizetni. Mert amikor sok ezer kilométerre, egy hegyek közt megbúvó mexikói hacienda teraszán mereng a bibliai mene, tekél, ufarszin szavak értelmén, akkor is, Babilóniáról is Lengyelország jut eszébe: „Számba vette Isten a te országlásodat és véget vet annak. Megmérettél a mérlegen és híjával találtattál. Elosztatott a te országod és adatott a médeknek és a persáknak.”¹ A szavak értelmét Dániel fejtette meg, akit Baltazárnak is neveztek. Baltazár, azaz Sławomir Mrożek elkészíti élete mérlegét. „És mert nincs semmiféle országa, és nincs mit elosztania, azt osztja meg másokkal, amije van, vagyis a bölcsességét.”²

1930. június 26-án született egy Krakkóhoz közeli faluban, Borzęcinben (a korábbi írásmód szerint Borzęczyn), ahol apja postamesterként dolgozott. Ötéves, amikor a család Krakkóba költözik, ami döntő változást jelent a vidéki kisfiú életében. Még emigrációja idején is Krakkó emléke jelenti számára Lengyelországot. A német megszállás alatt a család visszaköltözik a nagyobb biztonságot jelentő Borzęcinbe, majd különböző kisvárosokban és falvakban élnek. A megszállók csak az elemi iskolák működését engedélyezik, a középiskolák és az egyetemek illegalitásba vonulnak³.  Tilos mindenféle lengyel nyelvű sajtótermék megjelenése. A színházak is titokban, többnyire lakásokon tartanak zártkörű előadásokat. A színházépületekben alkalmi német társulatok lépnek fel. Csupán Varsóban működik egy állandó német színház a Teatr Polski épületében Theater der Stadt Warschau néven, amely főleg operetteket játszik. Később Krakkóban engedélyezik egy kollaboráns lengyel társulat működését, de ennek előadásait a Honi Hadsereg rendelkezése nyomán a lakosság bojkottálja⁴. 

Mrożek a háború után, 1945 őszén lát először színházat: a krakkói Słowacki Színházban Wyspiański Menyegzőjét. „Megnéztem az előadást, és teljesen magával ragadott. Ettől kezdve életem része lett a színház, aztán később a foglalkozásommá vált” – írja önéletrajzában⁵.  

A család visszaköltözik Krakkóba. Édesanyja beíratja a város legjobbnak mondott gimnáziumába, ahol 1949-ben érettségi vizsgát tesz – siralmas eredménnyel. Ennek ellenére – saját bevallása szerint minden protekció nélkül – felveszik a Krakkói Műszaki Egyetem építészmérnöki karára, amelyet három hónap után abbahagy. A döntés egyik oka, hogy a Szpilki című szatirikus hetilapnál író és rajzoló munkatársakat keresnek. Kölcsönkéri legjobb barátja és gimnáziumi osztálytársa, az ekkor már színinövendék Leszek Herdegen⁶ írógépét, amelyen megírja élete első humoreszkjét. Egy karikatúrát is készít, és mindkét munkáját beküldi a pályázatra. Legnagyobb meglepetésére mindkét kategóriában első díjat nyer. 

Másik barátja, egy bizonyos Włodek, kommunista. Neki köszönhető, hogy hamarosan Mrożek is belép a pártba. A szatirikus hetilap rendszertelen honoráriumai nem biztosítják a megélhetését, ezért különféle legális és illegális tevékenységgel próbálkozik. Cigarettával üzérkedik, statisztál az egyik krakkói színházban. Clochard küllemét fokozatosan művészi kellékekkel, sállal, barettel egészíti ki. Gyerekkora óta rajong a festészetért, ezért ismét rászánja magát a továbbtanulásra. Felveszik a krakkói Képzőművészeti Főiskolára. Ám ez a kaland se bizonyul tartósnak. Közben ugyanis – egy propaganda ízű Nowa Huta-i riport eredményeképpen – állásajánlatot kap a Dziennik Polski című napilaptól. Közben – hogy elkerülje a sorkatonai szolgálatot – harmadszor is nekiveselkedik egy felsőoktatási intézmény felvételi vizsgájának: ezúttal a Jagelló Egyetem afrikanisztikai, illetve keleti és távol-keleti nyelvészet szakát szemeli ki. Most csak annyi időt tölt az egyetem falai közt, amíg a  behívóját sztornírozzák.

Hamarosan „igazi” író lesz belőle, mert megjelenik első szatirikus könyve, a Gyakorlati félpáncélok⁷, és nincs akadálya, hogy a Lengyel Írószövetség tagja legyen. 1955-ben a Dziennik Polski elküldi Varsóba, a Világifjúsági Találkozóra. Hazatérése után beadja a felmondását a lapnál. A főszerkesztő azt veszi ki az indokolásként eldadogott érveiből, hogy írói babérokra pályázik, és már nem érdekli az újságírás. Ebben sok igazság van. Miután abbahagyja a gyűlölt publicisztikát, tárcákat és novellákat kezd írni országos lapokba. Hamarosan megjelenik egy novelláskötete⁸, majd három évvel később saját rajzaival pompás szatirikus ifjúsági regénye, a Menekülés délre.⁹               

1958-ban hat nap alatt írja meg első színdarabját, a Rendőrséget. Érzi, hogy valami szokatlant, rendkívülit hozott létre. Elküldi távoli ismerősének, a krakkói Stary Teatr igazgatójának, és várja a lelkes választ.

A direktor némi késéssel válaszol. Kézzel írott levelében közli, hogy a darab elég jó, de számos hiba van benne, amit majd közös erővel kijavítanak, és az új változatot kettőjük neve alatt bemutatja a színház. Az önérzetes szerző válaszra sem méltatja a levelet, inkább elküldi művét Adam Tarnnak, a Dialog című varsói folyóirat frissen kinevezett főszerkesztőjének. Tarn táviratban válaszol: „A darab nagyszerű. Javaslom a varsói Teatr Dramatycznyt. Kérem, utazzon Varsóba, hogy megbeszéljük a részleteket.” Sietni kell a bemutatóval, mert a két éve tartó politikai enyhülés a végéhez közeledik Lengyelországban. Félő, hogy később Władysław Gomulka¹⁰ regnálása alatt nem lesz mód ilyen „formalista” komédiák bemutatására.

Június végén elképesztő sikerrel megtartják a bemutatót. A nézők dőlnek a röhögéstől, percenként beletapsolnak az előadásba. A harmadik felvonás végén, amikor az őrmester („akiben végképp fölébredt a lázadó”) kimondja a darab zárómondatát („Éljen a szabadság!”), a harsány, patetikus kiáltást először döbbent csend fogadja, majd szűnni nem akaró tapsvihar tör ki. Jan Świderski, az előadás rendezője a hátsó kijáraton vezeti ki a félájult szerzőt, hogy megvédje a hirtelen támadt rajongók áradatától. 

Mrożek egy csapásra híres lesz. Hamarosan új „tudományág” születik kutatói körében: a „mrożekológia”.  Az egyik mrożekológus így jellemzi gyors egymásutánban megjelenő egyfelvonásosait, a Piotr Ohey mártíromságát, a Nyílt tengerent, a Károlyt és a Sztriptízt:  „reductio ad absurdum”. A definíció azt sugallja, hogy az író a valóságot kínálja fel: gondoljuk végig még egyszer, de ezúttal egészen az abszurdumig; persze nem a teljes valóságot, csak a legszükségesebb részleteit, új összefüggéseket teremtve belőlük, hogy minél hatásosabb legyen a képtelenség. 

1959 még két fordulatot hoz az író életében: visszaadja párttagsági könyvét¹¹, november 16-án pedig feleségül veszi Maria Obremba festőművészt. Teszi ezt annak ellenére, hogy – mint mondja – „nem tartozom azok közé, akik szívesen nősülnek. A tágan értelmezett szabadság a házasságra is vonatkozik.”¹²

Az országos siker hamarosan világsikerbe csap át. És ez már komoly gondot jelent egy „szocialista” ország kultúrpolitikája számára. A Rendőrséget csak az NSZK-ban tizenhat színház mutatja be. Sikerei zabolázhatatlanok, és ez egy népi demokráciában megengedhetetlen. Az ideológusok egyelőre nem tehetnek mást, címkét ragasztanak rá: „szocialista abszurd”. A „szocialista” országok szakírói eleinte Ionesco és Dürrenmatt követőjét látják benne¹³. Honfitársai mélyebbre látnak, és a lengyel irodalomban fedezik fel a gyökereit. Jan Kott, igaz, valamivel később, már az első igazi remekmű, a Tangó megjelenése (1964) után született Mrożek családja című esszéjében így ír: „Witkacy korán érkezett, Gombrowicz a nyomában. Mrożek az első, aki a megfelelő időben jelent meg. Nem korán és nem későn. Mindkét időszámítás, a lengyel és az európai szerint egyaránt. Witkacyból a Tangóban ott a szalon, a revolver, és a szalonban a léhűtő meg a hullák. Gombrowiczból a nyelv és a szereplők filozófiai, pszichológiai szembenállása. Alában van valami Młodziakównából, Stomilnak, à la Gombrowicz, nincs begombolva a slicce. Witkacytól ered az a meggyőződés, hogy a művész a kor lakmuszpapírja. […] Gombrowicztól való az eltángált Eugéniusz bácsi is, akit rövidnadrágban kis híján visszakergetnek az iskolapadba.”  

Persze Mrożek ekkor már túl van árkon-bokron. 1963. június 7-én egy olaszországi nyaralás ürügyén feleségével együtt elhagyja Lengyelországot. Esze ágában sincs hazatérni, de még öt évig alkudozik a Lengyel Népköztársaság hatóságaival. 1968-ban a Le Monde-ban nyilatkozatban ítéli el hazája részvételét Csehszlovákia megszállásában, mire nem hosszabbítják meg az útlevelét. Ekkor menedékjogot kér Franciaországban. 

Felesége a házasságuk tizedik évében, 1969-ben váratlanul meghal. Tizennyolc évvel később, 1987 októberében Párizsban házasságot köt Susana Osorio mexikói színházi rendezővel, akivel 1989 októberében Mexikóba költöznek, és egy birtokot vásárolnak.

Tizenöt évig nem jár Lengyelországban. 1978-ban, francia állampolgárként látogat haza először. 1981. december 13-án bevezetik a hadiállapotot¹⁵ a Szolidaritás mozgalom leverésére. Ezért Mrożek újabb hét évig nem lépi át a lengyel határt. A rendszerváltás előtt 1987-ben tér haza utoljára, apja temetésére.    

Debreczeny Csaba, Pogány Judit és Csuja Imre az Örkény Színház Tangó előadásában (fotó: Szkárossy Zsuzsa) 

Lengyelország – és egész Kelet-Európa – nagy gondban van vele. Túlságosan ismert ahhoz, hogy hallgatni lehessen róla. Amíg nem igazán lehet tudni, emigrált-e, vagy csak hosszúra nyúlik franciaországi és olaszországi tartózkodása, addig csak a „problematikus” szerzők közé kell sorolni. A Tangó belgrádi ősbemutatója megelőzi ugyan a lengyel premiert, de a varsói Teatr Współczesny előadása még fenntartások nélkül hatalmas sikert arat a szerző távollétében és Erwin Axer rendezésében. Legfeljebb a marxista színikritika trükkjein edzett elemzők azt bizonygatják, hogy a darab a fasizmusról szól. (Szerencsére a nyugatnémet bemutatón hitleri rohamosztagosokat állított színpadra a rendező.) Megpróbálnak nem elgondolkodni azon, milyen szándék vezette az írót, amikor a darab végén Artúr/Hamletet meggyilkolják, és gyilkosa, Edek/Fortinbras így szól az egybegyűltekhez: „…ne féljetek, ha szép csendben ültök, nem ugráltok, és hallgattok arra, amit mondok, jól ki fogtok jönni velem, meglátjátok. […] Csak szót kell fogadni.”¹⁶

Amikor azonban világossá válik, hogy Mrożek az emigrációt választotta (akkori szóhasználattal: „disszidált”), hosszú néma csend következik műveinek egész kelet-európai pályafutásában. Eleinte a nevét se szabad leírni. A diktatúrák ideológusai szerint amiről nem beszélünk, az nincs. Persze nem tudják, hogy a suttogás veszélyesebb, mint a nyílt információ. És közben megszületik a Mészárszék (1972), az Emigránsok (1974), a Szerződés (1986)és Az arckép (1987). Amikor Nyugatra távozik, hét színpadi mű van mögötte, de ezek közül csak egy tölt ki többé-kevésbé egy egész színházi estét. Igazán külföldön bontakozik ki drámaírói pályája, amikor játékos kedvét töprengés váltja fel, keserves tapasztalatoktól válik árnyaltabbá, több szólamúvá művészete, és nagy formátumú művekben teljesednek ki hőseit most már némi együttérzéssel megszólaltató, személyes vallomásai. 

Hét évet töltenek Mexikóban. 1990-ben a szabad Lengyelországba látogat, ahol hatvanadik születésnapja alkalmából Krakkó díszpolgárává avatják, és fesztivált rendeznek drámáiból. A hazatérést azonban nem tervezi, úgy gondolja, mexikói tartózkodása végleges, immár örök időkre szól. De néhány hónappal később súlyos betegségen esik át. Orvosai aneurizmát, verőértágulatot diagnosztizálnak, és azonnal megoperálják. Az állapota súlyos, a teljes gyógyulás majdnem egy évet vesz igénybe. Később azt nyilatkozza, hogy az 1992 és 1995 közötti időszak jelentette számára a mexikói expedíció legtermékenyebb időszakát. Ekkor születik az Özvegyek (1992) és a Szerelem a Krímben (1993), amelyért Párizsban magas kitüntetést kap, és bemutatják a Comédie Française-ben. Sokat utazik feleségével Európában, beutazzák Franciaországot, Svájcot és Németországot. Mrożek boldog, sikeres és egészséges.

De a történelem megint beleszól a terveibe. 1996 karácsonyán beüt a tőzsdekrach Mexikóban, ami a viszonylagos stabilitás után mindent a feje tetejére állít. A közbiztonság kriminális, a birtokuk is veszélybe kerül. Emberrablásokról, váltságdíj-követelésekről adnak hírt az újságok. Meggyilkolják az elnökjelöltet, mindennaposak a tüntetések és az összetűzések. Hosszas töprengés után elhatározzák, hogy mégis hazatérnek Lengyelországba. Az utolsó darabja, amely Mexikóban született, a Tisztelendők (1996).

Hazatérésekor ismét az örökre szót használja nyilatkozataiban és a Hazatérésem naplója című könyvében. Hatvanhat évesen visszatér abba a városba, ahol a gyerekkorát és az ifjúságát töltötte. Oda, ahol nem idegen többé, akinek az anyanyelvét senki se érti, hanem ahol mindenki lengyelül beszél. Ahol nem vendég többé, hanem őslakos. Az első benyomása – mint írja – az, hogy Krakkó kicsi. Meg hogy esik az eső. Aztán óhatatlanul felmerül benne a kérdés: mit keres itt? A buta kérdés még évek múlva is kísérti. Feleségével gyakran sétál a Starowiślna utcában meg a Visztula partján, és megpróbálja otthon érezni magát a szülőföldjén.

1999 májusában befejezi új darabját, az Ábrahám vendégeit, amely mindeddig nem került színpadra. Sem Lengyelországban, sem másutt a világban. Életében először fordul elő, hogy egy darabját nem fogadják el. („A televízióban persze játszották, de ez nem ugyanaz” – állapítja meg.)  Kénytelen tudomásul venni, hogy gondban vannak vele a színházak. Ha játsszák valamelyik darabját, azt is inkább tiszteletből, illendőségből teszik. „Történhetett valami, ami miatt Mrożek létezik, de még sincs jelen” – írja az egyik méltatója. – „Paradox módon épp most jelennek meg Összegyűjtött művei… Mégis, mintha kissé eltávolodott volna térben és időben, vagy az is lehetséges, hogy teljesen kivonult a kortársak tudatából.”¹⁷ Szomorú helyzet. Adva van egy élő klasszikus, a XX. század egyik legjelentősebb drámaírója, aki nem kell a színházaknak és a nézőknek. Eljárt felette az idő? Harmincöt évvel a Tangó premierje után kiment a divatból? Mert megszűnt az a világ, amely ellen fellázadt, amelyet gyűlölt és kigúnyolt? „A színházművészet pulzusa már kissé más ritmusban ver, mint Mrożek drámái” – olvasható a Teatr egy másik cikkében¹⁸. Napjaink rendezői színháza nem tud mit kezdeni precíz, minden részletre kiterjedő instrukcióival. Darabjait nem lehet átértelmezni, újabb és újabb „olvasatokban” színpadra állítani.  Lengyelországban sem, ahol pedig jó negyedszázaddal korábban valósult meg a rendezői színház, mint Európa egynémely más részén.

„A drámaíró feladata kiválasztani az adott helyzetek közül azt, amelyik legjobban képes az ő belső nyugtalanságát kifejezni – mondja Sartre. – És ezt egy szabad ember előtt álló problémaként kell a nézőnek bemutatni. Nincsenek már »színpadi jellemek«, a hősök csapdába esett szabad emberek, mint mi magunk, valamennyien. Az egyén csak a kiutat keresheti… az egyetlent… a sajátját… 

A kiutat meglelve teremti meg önmagát. 

Az ember önmaga szakadatlan teremtménye.”

Ezt a feladatot Mrożek maradéktalanul végrehajtotta, függetlenül attól, hogy művei egy pártállam szorításában, az emigrációban, vagy egy szabad országban születtek. 

2002-ben újabb megpróbáltatás várja. Agyvérzést kap, melynek következtében elveszti a beszéd- és íráskészségét. Logopédus segítségével újra megtanul beszélni, és Baltazár című, 2007-ben írt önéletrajza is a szokványostól eltérő terápia eredménye. Küzdelem a szavakkal, az elveszett szavakért, az artikulált kifejezésért, és számadás egy sikerekkel és megpróbáltatásokkal teli, küzdelmes életről. „Az első sikerek – ha helyesen válaszoltam a feltett kérdésre, vagy az, hogy lassan elkezdtem tájékozódni térben és időben, el tudtam mondani, mi történik körülöttem – reményt ad arra, hogy legyőzöm az afáziát, és visszatérek a foglalkozásomhoz” – írja¹⁹. 

2008-ban ismét visszavonja kijelentését, hogy örökre visszatért az óhazába. Csalódottan elhagyja Krakkót és Lengyelországot. Franciaországba költözik. Ez már tényleg kalandos életének végső állomása. A tékozló fiú most már örök álmát alussza a halhatatlanok panteonjában. Hogy a színház felfedezi-e még, nem tudhatjuk. De biztos, hogy nélküle a XXI. század színháza is szegényebb lenne.

BALOGH GÉZA

 

 

 

Jegyzetek

¹  Dániel próféta könyve, 5. rész, 26‒28. 

²  Antoni Libera: Megmentőink: az emlékezet és a beszéd. Előszó Mrożek: Baltazár című önéletrajzához. Európa, Bp., 2007., 9. o. A könyvről a Criticai Lapok 2008/03-as számában jelent meg recenzió.

³  Az egyetlen legális lengyel nyelvű középiskola Magyarországon, Balatonbogláron működött ebben az időben.

⁴  A lakásszínházak mellett fogolytáborokban alakultak lengyel színjátszó együttesek. A Magyarországra menekült lengyelek közt hivatásos színészek társulatokat szerveztek, amelyek Keszthelyen, a budapesti Zeneakadémián és a Katolikus Körben tartottak előadásokat.

⁵ Baltazár, 151. o.

⁶ (1929‒1980) színész, író, dramaturg, a krakkói Stary Teatr, a Słowacki Színház, majd a varsói Teatr Studio és a Teatr Powszechny tagja. 

⁷  Półpancerze praktyczne, 1953

⁸  Atomicai menyegző (Wesele w Atomicach), 1959.

⁹  Ucieczka na południe, 1962

¹⁰  (1905‒1982). Az 1947‒48-as kommunista hatalomátvétel kulcsfigurája Lengyelországban, később öt évre börtönbe kerül. 1956 és 1970 között a Lengyel Egyesült Munkáspárt KB első titkára, az 1968-as diáklázadások véreskezű elfojtója.

¹¹  „De ahhoz kellett a poznańi lázadás, Gomułka visszatérése a hatalomba, a magyarországi felkelés és a Gomułkából való kiábrándulás, hogy kevés kivétellel csak karrieristák maradjanak a pártban...“ – írja önéletrajzában.

¹²  Baltazár, 312. o. 

¹³  Lásd A huszadik század külföldi írói c. kislexikon címszavát a 298. oldalon. Gondolat, Bp., 1968. Szerk.: Köpeczi Béla, Pók Lajos

¹⁴  In: „Színház az egész világ...“ Korszerű színház, Bp., 1968. 

¹⁵  A korabeli magyar fordítás eufemisztikusan „katonai szükségállapotként“ emlegette a fogalmat, de ez nem felel meg a lengyel stan wojennynek, ami egyértelműen hadiállapotot jelent. 

¹⁶  A magyarországi bemutatóra 1978-ig kellett várni, mire Szolnokon engedélyezték az előadást, pedig a darab már 1967-ben megjelent magyarul.

¹⁷  Wojciech Majcherek: Dramaturgia 

współczesna: rzadka uprawa? (A jelenkori dráma: ritka művelet?). Teatr, 2000/9.

¹⁸  Lukasz Drewniak: Sztuczki z Mrożkiem (Kisded játékok Mrożekkel). Teatr, 2000/4‒6.

¹⁹  Baltazár, 338. o.