Ötvenedik évadát tartotta a Gyulai Várszínház. A jubileumhoz kötődően – három meghívottal – drámapályázatot hirdetett a város és a színház. Nagy András Véghely, Wodianer-Nemessuri Zoltán Kegyelem, Zalán Tibor pedig A fáklya kialszik címmel nyújtotta be művét; a választékból Zalán Tiborét találta a leginkább színpadra termettnek a zsűri. A díszelőadás megrendezésére Csiszár Imre kapott megbízást, de felolvasószínházi formában – Őze Áron rendezésében – találkozhatott a közönség a másik két darabbal is.

Mihályfi Balázs (fotó: Kiss Zoltán)

A pályázat kiírói a témát is megjelölték: legyen ihlető a gyulai várvédők közel kilenchetes helytállása az 1556-os török ostrom során. Hozzáférhettek a szerzők az Erkel Ferenc Múzeum munkatársa, dr. Németh Csaba történész, muzeológus hosszabb-rövidebb tanulmányaihoz, amelyek egészen más megvilágításba helyezik Kerecsényi László várkapitány személyét, mint amilyenben Nemeskürty István láttatta őt és a harci cselekedeteket egy korabeli históriás ének alapján (Szép ének a gyulai vitézekről, 1979, rendezte: Szász Péter). Bármilyen széles merítésű azonban az információ, a tény az tény marad: a vár török kézre került. Feladták. Ebből kellett az ünnephez méltó erkölcsi tanulságú történetet formálni.

Árulástanban árnyalatlan a közösségi tudatunk. Kedvesek lelkünknek a tűzhalál elől csatahalálba rohanók (Zrínyi), emlékezetradírért nyúlunk azonban, ha az élete során hőstettet hőstettre halmozó katonánk utolsó tette nem az önfeláldozó mozdulat (Görgey). A reménytelen helyzetbe került gyulaiak életének megmentése érdekében tárgyalásokba bocsátkozó, majd a várat – a szabad elvonulás ígéretét bírva – feladó Kerecsényi szerepét Mihályfi Balázsra bízta Csiszár. Közrejátszhatott a választásában, hogy színésze kitűnően hozta színre korábban (ugyanitt) Szabédi László filozófus önazonosság-váltogató alakját Székely János drámájában, a Mórokban. Akkor a tudathasadásra való hajlam kezdetektől megmutatkozó jeleit illesztgették egymáshoz mívesen, most a virtuóz katona ismérveit/tüneteit kellett a cselekedetek, illetve a cselekedetekről formálódó vélemények láncolatában megmutatniuk. Zalán Tibor ugyanis tipikus bajvirtuózt (mai kitekintéssel: válságvirtuóz, krízisbajnok) teremtett. Vitézt, aki a fanyalgó irigyek szerint a vitézségéből él, ám akit eredendően a vitézsége éltet, akinek szenvedélye a győzelem. Amikor utolsó távozóként a „címszereplő” fáklyát kioltja, igazában magával végez: közömbös lesz ezután, hogy felakasztják-e, vagy bosszúból fojtják meg, és azért tartják-e fogságban, mert veszélyes katonának gondolják a törökök, vagy azért-e, mert vonakodtak a hazájából váltságdíjat küldeni érte. 

Virtus, virtuozitás, virtuskodás. A virtus fura indíték. A diadal okán szoktuk emlegetni, amikor már vakít a dicsfény, elfedi szemünk elől az addig megtett utat. Zalán láttatni igyekszik. Nem találva a krónikákban, hadijelentésekben eligazító értékrendet, a fikció eszközéhez folyamodik, hogy a hozzáképzelt személyek történetei igazsággá színezzék a foszladozott emlékű múltbeli valóságot. Megmutatandó a katonaember genezisét, színre álmodja a kapitány fiát. Apuka egy kikötözött török fogolygyerekre célozva gyakoroltatja a kamasszal az íjászatot. Az alsó végtagokat még célba veszi kedvvel a srác, a karokra lövés előtt vonakodni kezd, szíven találni pedig nem meri. A halált a felnőtt kényszerül helyette kiosztani, a nyámnyilaságból mégis mítoszt kever maga körül a fiú: török lány szerelmének pironkodó dicsekvéssel adja elő a speciális harcászatban való előmenetelét. (Pech, a török lány történetesen a lenyilazott török legény menyasszonya volt, aki jatagánnal a keble fölött éppen az ő szíven döfésére érkezett a várba.)

Igó Éva (fotó: Kiss Zoltán)

Párválasztásban a kapitány nem fiatermészet: magyar nőt parancsol az ágyába, de nem másért, csak hogy annak testhajlataitól ihletődjenek meg a feleségének címzett epedő sorai. Ismétlődő ágyjelenetek, a háttérben ágyúlövedékektől beomló várfalakkal, a dögkútba süllyesztett, járványban elhalt bajtársakkal. A végső órán persze el fog hangzani a beismerés: a kéjcselédlány ölelése szerelmet lopott a mogorva kapitány szívébe. A Szilágyi Csenge által bemutatott lepedőkoreográfia nem szimpla közjáték: érzéki/éteri mása annak a haláltáncnak, ami a várfalak közt rekedt házaspárok, vagy a harcok nyomán megözvegyült nők és az egészséges férfiak között zajlik a pihenőidőkben. 

Amikor Kerecsényi nem ölelkezik, olyankor haditanács van. Fogytán a stáb: a hadnagyok közül ki elesik, ki vérhasban szenved. A maradék egyik része a kitörést választaná, ám a legyengült állomány miatt ez reménytelen. Hír érkezik, hogy nem várható felmentő sereg. A kapitány elutasítja az erdélyi fejedelem ajánlatát, diplomáciai fondorlatra nem hajlik: a törököt választja, akivel küzdelemben állt: a harcban kialakult körülmények folyományának tekinti a megadást. A cselekménybe ékelt haditanácsoknak elsődlegesen ismerethordozó dramaturgiai küldetésük van: az eseménypörgetés mellett ezekből rajzolódik ki a korra jellemző karriermodell. A török fenyegetettség korában a katonai érdemekkel szerezhető vagyon visszaforgatható volt országvédelmi befektetésekbe, az országvédelemben szerzett érdemekért nemesi rangot és további birtokokat lehetett szerezni, a nemesi cím, a gyarapodás, a hír és a katonás küllem jutalma a nemesi rangú, szép menyasszony lehetett. Kerecsényi ilyen, a célja érdekében, illetve a természetéből fakadóan is nyomuló ember: viselkedésében hordozza a nyomulásnak minden undorító és megejtő vonását. Mihályfi többnyire érzi az irányt, az alakítása azonban nem kész. Az olykor modorosságnak tűnő, valójában inkább tétovaság szülte megoldásai dacára, szerepformálása révén érzékletes magyarázatot kapunk arra, mi mozdítja napjaink fiatalját a hadsereg misszióiba, Koszovóba vagy Afganisztánba. A kortársunk Kerecsényi.

Ébreszt hiányérzetet az előadás egésze is. Félelmetes ellenfélként kellene színre lépnie Pertaf basa szerepében Balikó Tamásnak. Valamiért nem teszi. Egy vidékre vetett, a nagy szigetvári események árnyékában vergődő cinikus hedonistát látok, aki egyik pillanatában a szultán selyemzsinórjától retteg, a következőben a nagy Szulejmán utódjának álmodja magát, a harmadikban annyi erőt sem érez magában, hogy a katonáival betartassa a várvédők békés elvonulására tett ígéretét. A gyaur fiú által megérintett lányának odavetése a janicsárok prédájául pedig kifejezetten suta.

A sutaságok alighanem a rendezői következetlenségből fakadnak. Az első történelmi drámáját író Zalán Tibor mesejátékmodell szerinti, szürrealisztikus dramaturgiával operált, amit Csiszár Imre igyekezett az általa kitűnően működtetett lélektani realista technikával átlényegíteni. A produkció előkészítése során még érzékelték bizonyára, hogy kockázatos lenne rátapadni a valóságra; erre utal Szlávik István díszlete is, amely a színváltozásokat leporellószerűen beforgatott elemekkel oldja meg, s Balikó irreális, túlméretezett turbánja – jelmeztervező Szakács Györgyi – sem a realizmus felé hajlítja a néző képzeletét. A cselekmény előadásában azonban már sorjáznak az öszvér megoldások. A meseit és a valószerűt egyetlen alakítás vegyíti hitelesen: Gáspár Tibor az epilógust könyörtelen bölcsességgel fogalmazó nándorfehérvári basa. Az ő fiát nyilaztatta hőbörgő kapitányi-apai szereptévesztésében Kerecsényi, s e tette miatt kell – a török igazság szerinti értelmezésben – nem katonaként, hanem gyilkosként meghalnia. 

A török igazság, vagyis az ostromlók cselekedetei indítékhálózatának feltárásában a szerző sem kínál a színészeknek elmélyült mondatokat. A darab erőssége a Kerecsényi-rajz: az igazi parancsnok legbátrabb cselekedete az, amikor a kényszerítő körülményeket felismerve, teljesíti az ész végső parancsát, és megadja magát. Tragikus diadal – semmiképpen sem árulás. Az előadás teljesíti a lélekben ünneplőbe öltözött megrendelők óhaját – és a teljesítmény egy kedvelhető előadás. 

 BALOGH TIBOR