Bodolay Géza a legolvasottabb magyar rendezők egyike. Ennek jelzéseként mániákusan informál, fecseg, saját előadásai közben is. Jelen alkalommal az érkező nézőket vetített felirat fogadja, hadd tudja mindenki, hogy e darab százas szériát ért meg az akkori Nemzetiben, tíz évvel az első világháború után, s hogy Berlinben ekkortájt mutatták be a Háromgarasos operát, mára pedig már a Sex Pistols óta is eltelt 35 esztendő. Az egyszerű felirat alatt egyébként sötét van, az üresnek tűnő színpadon borosüveg, mellette feldőlt szék, amellett fehér nagypárna fekszik a földön.
A prímás (Farkas Sándor) lép be elegáns munkaöltözékben, napszemüvegben, leüt pár taktust a jobbra álló pianínón, majd nagy erővel fölharsan a Dankó Rádió reklámja, s a fölszólítás a telefonok kikapcsolására. A sötétben visszavonulnak a sötét szemüveges muzsikusok, hogy elkezdődjék a három napja tartó névnapi mulatozás végjátéka. Varga Ádám mint Viktor, a városi egyetemista vezérli énekszóval a ritkás vendégkoszorút: „Nem ütik a jogászt agyon…”. Mikor a medikusokat említi a nóta, sötét alak hoz be egy emberi csontvázat, s lejt vele egyet. Nénikék pihegnek, belefáradva a mulatságba, egyikükben fekete textilálarca ellenére fel lehet ismerni Esztergályos Cecília dinamikus mozdulatait, másikuk, Tordai Teri harcilag jelenti be: befogták a kocsikat, induljon haza mindenki. Mira János expresszív díszletében dőlnek a falak, nyitódnak-csukódnak az ablakok, s jobb oldalon egy szürke ló életnagyságú makettje követi az eseményeket.
Gregor Bernadett ördögi fekete-pirosban adja a főhősre, a névnapját hosszan ünneplő Balázsra (Jánosi Dávid) csimpaszkodó, ledér Veronikát. Az ifjú feleség, Pólika (Nemes Wanda) suta ruhácskában, s eléggé el nem gondolt aszimmetrikus frizurával (jelmeztervező: Pálóczy Magdolna) egyre reménytelenebbül próbál véget vetni a mulatságnak. Balázsnak azonban „forr a vére”, ezt el kell hinnünk, mert mondja, s kiadja a parancsot a „fajbornyú” levágására. Jánosi Dávid tisztes erőfeszítéssel játszik, korrektül énekel, de nyoma sincs benne annak az erejét próbálgató, dagadozó dúvadnak, amit a darabbeli figura igényelne. Mint a port.hu-n ott ragadt szereposztásból megtudható, eredetileg Szabó Sipos Barnabás lett volna a főhős, Jánosi Dávid beugrással mentette meg a nyári előbemutatót. Ez becsülendő akció, de az ő szőke, filigrán fiúalkata nem rendelkezik az itt szükséges falbontó energiákkal.
Pólika, a feleség, szívében friss haraggal, haza száncsengőzik a téli hajnalon három nagynénjéhez, a nadrágba bújtatott, katonás Zsanihoz (Esztergályos Cecília), a nagyothalló, de folyton piperészkedő Minához (Tordai Teri) és a mindenkin segítő, csupaszív Pepihez (Császár Angela). Ebben a második képben, baloldalt, magasra emelt ebédlőszekrényből hull alá a hó, fölötte óriás befőttesüvegek ragyognak. Középütt ódon bútorok lógnak a magasban, hogy kinyíló ajtajaikkal elszórakoztassa magát a rendező. Mikor Lajosról, az Incze József által játszott öreg testvérről esik szó, Kossuth Lajos képét fordítják ki zsinórral hosszabbított, lelkiismeretes színészi kezek a közönség felé, amikor pedig a vagyont elkártyázó férfiút említik, valamiért, ki tudja miért, Széchenyi István képmását.
Esztergályos Cecília, Nemes Wanda és Császár Angela (fotó: Szkárossy Zsuzsa)
Esztergályos a nála mindig bevált clown-karakter felé hajlik, Tordai Terinek csak egy hátba bökés hiányzik, hogy egy Beckett-darabban találja magát. Érezhető a szándék, hogy a három öreglány jelenetsorát abszurd komédiává rajzolja át a rendezés, de azért csak nem lesz abból semmi. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy Esztergályos Cecília egy hadihajót is képes kimozdítani a helyéből, így együtt, hárman pedig szívszorító igyekezettel, óriási rutinnal próbálják menteni a menthetőt. (Miközben lehetetlen, hogy ne érezzék: esik szét minden, darabjaira.) Tordai remek ritmusérzékkel lebeg ide-oda lila klepetusaiban, a süket sógoros dialógusok minden poénját kihasználva. Császár Angelán érződik, imponáló fegyelemmel fogja vissza hatalmas erejét, hogy a szűk világú konyhatündér, Pepi néni gömbölyű lelkecskéjébe gyömöszölje magát. Majdnem sikerül. Az már a rendezővel megegyezett kellékesen múlik, hogy a Pepi kamrájából előtálalt házikolbász kackiás, nemzetiszín papírkarikát visel, talán terméknépszerűsítés végett.
Dramaturgiai beavatkozás az erős rövidítéseken s némi applikáción túl nemigen történt. „Az anyátok sárga viganóját” kiszólást azonban „az anyátok pi…ros viganójára” cserélték, s ismétlik sokszor, de nem nevet senki. Hideg csinálmány fireg-forog a színpadon. Egyetlen őszinte szó, egy igaz kapcsolat nem születik meg. Szomorúan korszerű szöveggé silányult a móriczi vígjáték: napjaink pallérozatlan, parlamenti férfivirtusa szól a főhősből, s nincs rajta idézőjel, nincs benne komikum, esendőség, szerethetőség, feszengés van és merev tanácstalanság.
A szünet előtt beállt kis csöndben Gregor Bernadett, ki előzőleg már egy piros poroltó készülékkel is párba állott, kisétál a színpad közepére, s tapsot kérően pukedlizik egyet. Lehet, hogy azért jött ki, mert haza kell mennie a családjához, így nem várja ki a játék végét, de a tapsot azért szeretné megkapni? Á, az nem lehet. De. Ez történt. A rendező kiszolgál mindent és mindenkit. Mérhetetlen cinizmussal enged meg mindent. Csináljatok, amit akartok, én úgyis behozom majd a készülődő Tanácsköztársaság, vagy inkább az anarchia vörös lobogóját egy adott pillanatban, elmondatom – bár hangsúlyhibásan – A török és a tehenek című verses mesét, és még egy másik Móricz-mesécskét is, mert díszíteni vágyom a történetet, a többi idő meg a tiétek, tőlem azt tesztek, amit akartok, vagyis színház ez, „ahogy a kedves vevő parancsolja”. Ez érződik a mulatónótákat és szalondalokat kemény metállal váltogató, fiatalokra kacsintgató zenei világ kivitelezésében is. Kapjon mindenki egy-egy beetető impulzust, hadd higgye, hogy ez a színház.
Ijedt és kissé kétségbeesett közönség tódul ki a büfébe. Jól fogy a tömény. Morzsálódó ennivalókkal és (természetesen később zajosan elguruló) félig telt üvegekkel jönnek vissza. Nyugodtan esznek tovább. Ez új szokás lehet, Buda családi színházában is tüntetően esznek néha a messziről jött díszvendégek. Hogy az erőteljes hagymaszag utcáról hozott vagy esetleg itt vásárolt hamburgerből árad-e, nem is fontos. Igen, ezt a közönséget is színházba kell és színházba érdemes szoktatni. Tanítani és védeni kell. De miért hitték a színház vezetői, hogy ezt éppen az általuk fölkért rendező fogja megtenni? Nem ismerték a munkásságát?
Fazekas Zsuzsa mesebelien gonosz Kisvicákné-figurája egy mézeskalácsos műhelyéből keveredett elő. Ő a vásári színjáték elemeivel él, láthatóan rendezői jóváhagyással. Hiába lopatják el vele nyílt színen – ármányosságát bizonyítandó – a gyertyatartót, nemigen sikerül kibogozni a történetet, hisz nincs jel, ami megsúgná a közönségnek, mikor hazudik, és ki hazudik éppen. Az meg, hogy miért, föl sem merül. A nénik által Pólika helyére befogadott fiús kamaszlány szerepében telt keblű, elegáns, harmincas tanítónőnek öltöztették Bátyai Évát. Talán ő az, aki leginkább megszenvedi a rendezői ízetlenségeket. Szolgálatkészen, s ízlésről mit sem tudóan ajánlja föl nassolnivalónak a neonnarancssárga színű műanyagrépát a hangsúlyozottan férfi nélkül élő néniknek.
Valahogy végigdöcög a történet. A házastársak kapcsolata megszületni sem képes, nemhogy újjászületne. A tejfölös szájú férj a nagynénik javaslatára, formatudóan visszaszökteti zavarodott asszonykáját, hogy az otthon egy benzineskannát találjon a színpadközépre tett székben. A kanna mellett nagy gyufásdoboz, amit időnként fenyegetően megzörgetnek, jelezvén, bármikor belobbanhat a baj. Kisvicákné mesterkedése kurtán-furcsán lelepleződik, s mindenkit leöltözve, fülében franciás vagy tán inkább angolos kis klipsszel, megjelenik a sávosan szőke, gondozott frizurájú Bálizs Anett mint Borcsa szakácsné, a ház és a megtervezett házi béke valamint a „fajbornyú” igaz megmentője. Talán nem beszélték meg eléggé a próbán, hogy kiről is, miről is lenne itt szó, s hogy ez nem forgatási nap, hanem egy színdarab egyik jelenete. Gondatlanság vagy lelkiismeretlenség miatt maradtak így magukra a színészek? Vagy azt képzelik valakik, hogy a tévésorozatok szereplői láttán mindenki ujjongani fog? Merthogy Bálizs Anett és Jánosi Dávid is képernyőről ismert a közönség bizonyos köreiben. De ez messze nem elég a színházi alkotómunkához.
Szél csapkodja odafönt az úriház srégen álló ablaktábláit, de a párocska fegyverszünetet köt. Levonul a mindvégig napszemüvegben muzsikáló, elegáns cigánybanda, csak a csillogó szemű szürke ló áll továbbra is jobb egyen, tán hogy az elhangzott Móricz-mesék után ő meg Adyt idézze, és megkérdezze, „míg szép feje kigyúl: / Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?”
GABNAI KATALIN
