„Üres komédiázás” ‒ találó kifejezés színházi előadások, alakítások jellemzésére. Hiszen lehet egy alakítás gesztusokban gazdag, egy színpadi helyzet fergeteges tempóban megoldott, ha nincsenek benne megélt pillanatok, őszinte emberi tekintetek, ismerős élethelyzetek, akkor üres marad a színpadi játék, a komédiázás. Mivel a nyár a szórakoztató előadások ideje, túlsúlyba kerülnek a (zenés) vígjátékok, több az esély nemcsak az önfeledt, de a semmitmondó játékra is. Az idei nyár kevesebb bemutatót hozott, s ráadásul a látottak alatta maradtak a várakozásnak. 

Az Orlai Produkciós Iroda két filmklasszikus, a Hyppolit, a lakáj és a Római vakáció újragondolását kínálta a közönségnek ‒ veszélyes vállalkozások, még ha kasszasikert ígérnek is, mert elkerülhetetlen a filmekkel való összehasonlítás, amiből ritkán kerülnek ki győztesen az újabb változatok. Most sem igen éreztük, hogy az adaptációk „versenyképesek” lennének... Ám egy-egy színészi alakítás mégis azt bizonyította, hogy egy kevésbé sikerült előadásban is születhetnek erős pillanatok, amelyek meg tudják érinteni a nézőt.

Hernádi Judit – Római vakáció, Orlai Produkciós Iroda (fotó: Takács Attila)

A Hippolyt avagy a nagypolgári villa mellé jár az ezüst kiskanál a Belvárosi Színházban került színre. Az 1931-es Hyppolit, a lakáj mindmáig listavezető a legnépszerűbb magyar filmek között. Színpadon az eredeti Zágon István-vígjáték valószínűleg a film új szüzséje miatt nem kapott teret. Nóti Károly filmforgatókönyve alapján viszont 1984-ben Verebes István rendező irányításával Vajda Anikó és Vajda Katalin sikersorozatokat hozó zenés színházi verziót írt. Most a Mohácsi testvérek adaptációja az alcímmel és a lakáj nevében az i és az y megcserélésével is jelzi az alkotókat nem ismerő nézők számára, hogy egészen másra számíthatnak a korábbi variációkhoz képest. Ám a tapasztaltabb nézőnek is okoz meglepetést a produkció: nem csak keserűbb, kiábrándítóbban „lábszagúbb”, maibb a színre vitt világ, de érdektelenebb, humortalanabb a végeredmény. Schneiderné (szül. Kabáth Lujza, a „h” néma!) szerepében viszont Csákányi Eszter bravúrosan bizonyítja, hogy „kevésbé biztos színpadi helyzetekben” is uralja a színt, és felette áll minden színpadi „félmegoldásnak”… Segíti a színésznőt az eredetihez visszatérő új darab alapszituációja, mely révén a karakter jó ideig teljesen a játék középpontjában áll: a Schneider család a ház úrnőjének ötvenedik születésnapját ünnepli – a szokott módon pezsgővel, nyakékkel, tortával, és az ilyenkor elengedhetetlen mai közhelyszófordulatokkal. Egyedül az ünnepelt nem ünnepelne: Schneiderné tragédiaként éli meg a korát, a bűvös számhoz érkezést. Így, míg a filmben az egyébként kitűnő Haraszti Mici csak a férjét egzecíroztató házisárkányságot és a fogyókúrától való szenvedést mutathatja meg, addig Csákányi Eszter döbbenetes erővel rajzolja meg az öregedéssel való szembenézés tragikomédiáját: ezernyi variációját hozza a megjátszott magakéretéstől, kötelezőnek gondolt nyafogástól az őszinte rettenetig. Játékának egyik csúcsa a jellemző bohózati szituáció, amikor az idős hölgyet/vénkisasszonyt szembesítik korával, ráadásul itt saját férje titulálja nagymamának a szeretőnek felajánlkozó/kinézett nőcske felé. Csákányi itt a korábbi bizonytalanságokkal küzdő, ideggyenge nőből átvált kőkemény karakterré: a féltékenység és felháborodottság különös keverékét hozza. A mély megbántottság megkeményíti az addigi érzelmi hullámzásaiban harsánysága ellenére is gyengének mutatkozó asszonyt. Érezzük, az asztal tetején vadászpuskával hadonászó Schneidernének nem sok hiányzik ahhoz, hogy vad és fájdalmas ámokfutásba kezdjen… 

Csákányi Eszter – Hippolyt, a lakáj… (fotó: Takács Attila)

A Szentendrén bemutatott, Cole Porter-dalokkal dúsított másik filmklasszikus sem az ismert mozi egy az egyben színrevitele: a keretjáték szerint magának a Római vakációnak a forgatását látjuk, ám ez a megoldás nem sokat tesz hozzá a történethez… Igazából csak arra jó, hogy jobban lehessen pörgetni az eseményeket. A rendező, az idősödő színésznő és az üdvöske közti háromszöget szöveg nélkül egyedül Hernádi Juditnak kell eljátszania szomorú és dühös tekintetek váltogatásával – ez a mellékszál egyébként sem ad semmit az eredeti történethez, amely épp a Hernádi játszotta filmszerep esetében tér el markánsan az alapverziótól. Anna hercegnő nevelőnőjeként ő maga is kalandra biztatja a lányt: „Kísérletezz!” – énekli felbujtóként. Majd hogy a színésznő a továbbiakban is színen maradhasson, a nevelőnőt is az eltűnt hercegnő felkutatására küldik. Hogy humorosabb legyen a karakter, előveszik azt a nem túl eredeti ötletet, hogy a vénkisasszonyt szexbombának öltöztetik az éjszakai római élethez igazítva, amit Hernádi nevelőnője flegmán alig-alig konstatál, így végképp nem lesz belőle igazi poénfergeteg. A feldúsítás ellenére a jól induló karakter hamar semmivé lesz: a színésznő néha ki-be sétál a színen a rá jellemző grimaszok váltogatásával... A néző pedig azon gondolkodik, hogyan indult a Vígben a pályája, s most miért is kell ilyen „feladatokban” látnunk?! Aztán elérkezünk az éjszakai bárhajó jelenetéhez, ahol alkalmi dizőzként többen is dalra fakadnak a szereplők közül – köztük a nevelőnő is. Hernádi a Begin the Beguine-t énekli – miközben a többi szereplő csetepatéba keveredik – olyan drámai erővel, ami szokatlan ebben a műfajban, különösen a hazai zenés szórakoztatásban. A színésznő ugyanis a szituációhoz és a karakterhez illeszti a dalt: a meg nem élt élet fájdalma szól belőle. A nevelőnő nemcsak saját, de neveltjének – etikett, protokoll, diplomácia irányította – főúri rabságával is szembesül a mediterrán éjszakában. A maga el nem csókolt csókjait, elmaradt szerelmeit éppúgy siratja, ahogy sajnálja a hercegnőt is, hiszen tudja, hogy annak románcából alig van hátra néhány perc, szinte előkészíti az elválásuk fájdalmát. Lassú, élveteg indítás, egy-két enerváltan finom „kötelező” kézmozdulat – ahogy ez egy dizőztől egy ilyen helyen elvárható –, majd taktusról taktusra lesz egyre távolba merengőbb a tekintet, s egyre mélyebbre ható a sláger. A mélységes fájdalomba burkolózás pár percévé válik Hernádi magánszáma. S a néző megdöbben: egy szórakoztató vígjáték kacagtatónak szánt jelenetében lehet hátborzongató drámai perceket teremteni még egy könnyű dallal is...

 MIKITA GÁBOR