Ír impulzusok  

Egy véletlen sorsfordulat hozta létre még 2008-ban a Coincidance Kortárs Ír Tánc Társulatot. Az ír sztepp európai bajnoka, Gyulai Júlia volt az egyik alapító, aki koreográfiáiban az autentikus ír szteppet és a kortárs táncot egyesíti, izgalmasan, élményszerűen.

 

Hogy talált rá erre a különleges  táncra?  S miért a Coincidance név?

A szó – coincidence – egybeesést jelent, s  ezt éreztük magunkénak. A Coincidance-nak három önálló produkciója volt létrejötte óta.  Ebből csak az utóbbi két év tekinthető valódi színházi működésnek. Ez alatt a két év alatt volt egy táncfantáziánk, amely egy gálaműsorszerű előadás, volt egy Szentivánéji álom, és volt a Széttáncolt cipellők. Ez utóbbi már összetettebb dramaturgiájú.  A mostani fellépésünk abból az ötletből született, hogy érdemes volna egy olyan előadást készítenünk, amelyben felmutatjuk mindazt, amit eddig létrehoztunk. Összegyűjtöttük a Táncfantáziák, a Szentivánéji álom és a Széttáncolt cipellők legemlékezetesebb pillanatait, és  ezeket raktuk össze az Ír táncimpulzusok című estünkben, és  még néhány új koreográfiát, etűdöt, amelyeket erre az alkalomra készítettem. Koreográfusként ilyen kisebb darabok komponálása mindig öröm és játék.

Annyiféle táncműfaj van. Hogy választották ki a maguk számára épp az ír szteppet?

Mi mindannyian a szteppel kezdtük. Én már több mint tíz éve ír szteppelek.  Hogy kezdődött? Édesanyám egyik reggel arra ébredt, hogy ő szeretne ír szteppelni. Nekem sok kedvem nem volt hozzá, de ő azt is kitalálta a víziójához, hogy ez milyen  csodálatos anya‒lánya program lenne. Ettől én tizenkét éves kiskamaszként sikítófrászt kaptam, de mivel ő nem tett le erről, mégis elmentem vele ír sztepp órára. Ő körülbelül öt perc után leült, én viszont utána két éven keresztül egyetlen óráról sem hiányoztam. Olyan szerelmes lettem ebbe az egész műfajba, hogy arra szavak nincsenek.  Ha az ember ilyen kicsi korban elhatározza, hogy valami neki kell, akkor igazán karakán tud lenni. 

Előtte nem is látott ilyen jellegű produkciót?

Nem, vagy ha láttam is, egyáltalán nem maradt meg bennem. Amire később rájöttem, hogy nem is kizárólag az ír szteppről szól ez, hanem inkább az előadó-művészetről, a táncról magáról.  Számomra a tánc és a zene kapcsolata nagyon fontos. Mindig a zene az, amiből a mozdulatsor kiindul. Sokkal inkább ez volt, ami engem ebben az egészben megfogott. Néhány évvel később elkezdtem más műfajokban is képezni magamat. Ez most nagyon komolyan hangzik, de tényleg az történt, hogy tizenöt éves koromban elmentem életem első balettórájára. Az legalább ilyen hatást váltott ki belőlem. Akkor azt csináltam megállás nélkül, de az ír sztepp mindig megmaradt. Jártunk versenyekre. Gyakorlatilag azzal töltöttem gimnazista éveimet, hogy megállás nélkül táncoltam, mindenütt, ahol csak lehetett. Anyu és apu állandóan kérdezték, hogy ugye valami mást is fogsz csinálni? Mondtam, igen, igen koreográfus is szeretnék lenni.  Ők ezt szép lassan elfogadták, és azt hiszem, életem legjobb döntése volt, hogy mentem a fejem után.

Hogy áll a tanulmányokkal?

Jelenleg a Táncművészeti Főiskolán diplomázom, s fölvettek  koreográfus szakra Bozsik Yvette osztályába. Szeptembertől ott tanulok. Jártam a Színművészeti Egyetemre is rendező-koreográfus szakra Horváth Csaba osztályába. Onnan eljöttem.

Ez más…

Ez más, és nekem fontosabb a tánc. Nekem elsősorban az kell, hogy  amit csinálok, az táncközpontú legyen,  nem annyira  fizikai és mozgásszínház. Az fantasztikus dolog.  Nézni nagyon-nagyon szeretem, de én magam jobban érzem abban, ami kizárólag tánc.

A táncszeretetből hogyan született egy együttes?

Tizenhét évesek voltunk, és akkoriban én már tanítottam ír szteppet. Fölhívott  egy volt tanítványom – nagyképűnek hangzik, de a száraz tényeket tekintve ez a való –, hogy volna egy céges rendezvény, amire össze kéne rakni egy műsort.  A meglepetés a főnök kedvenc együttese, a Nox lenne, s tudnánk-e Nox-zenére szteppelni. Néztünk, mint Rozi a moziban, de aztán úgy gondoltuk tizenhét évesen – bármilyen szörnyen hangzik –, ha ezért fizetnek, akkor megoldjuk. Megoldottuk.  Fölhagytunk ír szteppkonvenciókkal-klisékkel, és elkezdtük a kezeket mozgatni, más típusú ugrásokat belerakni. Picit föllazítottuk a stílust. A közönség imádta.  Sorra jöttek a fölkérések, s két éven keresztül hakniztunk. Jártunk a zenekarokkal sokfelé, és ezt nagyon szerettük. Akkor jött a gondolat, hogy összerakhatnánk nagyobb előadásba a produkciókat. Jöttek a világmegváltó tervek. Kibéreltünk kis művelődési házakat, alkudoztunk, megcsináltuk az előadást, buktunk rajta, nyertünk rajta – mindenféle volt.  Aztán szép lassan olyan normálisan működgető társulattá emelkedett a dolog.

A Budapesti  Nyári Fesztiválon a Városmajori Szabadtéri Színpad  helyszínnek elég szép, nem?

Igen, és nagyon nagy örömmel töltött el bennünket, hogy június végén a Szentivánéji álom  igazán jól sikerült.

Aki nézi a produkcióikat, azt elbűvöli a dinamizmusuk, a ritmikájuk, az erejük. Ugyanolyan különös táncnyelv ez, mint a flamenco. Testbeszéd ez is. Ez a tánc is történetet mesél ezzel a fantasztikus dinamikával.

Amivel mi kísérletezünk, az a tradicionális ír szteppnek és a modern táncnak egyfajta teljesen egyedülálló ötvözete.   Az összhatáshoz  társul  még  természetesen a sajátos zenei világ is. 

Minden táncnál nagyon fontos a zene.  Az is különleges. Abban ki segít? 

Ez is darabról darabra változik. A Szentivánéji álomnál például különböző kompozíciókból válogattunk. Külön emberünk nincs  a zenére. Hárman vagyunk alkotók, akik összeülünk, és minden kérdésben együtt döntünk. Székács Zsófi a fantasztikus jelmeztervezőnk, és Potornai Norbert az arculattervezőnk, aki a kreatív anyagainkért felel. Mi hárman hozzuk létre közösen a produkciókat. A Széttáncolt cipellők zenéjét például Faisztl Ernő, fiatal zeneszerző alkotta.  Az augusztus 21-i előadásban mindhárom darabunkból válogattunk zenét is. Arra nagyon oda kell figyelnünk, hogy minden összecsengjen, s hogy ne legyen túl giccses a zene sem. Valamiféle egységességre törekednünk kell. Bízom benne, hogy sikerül.

 Szentivánéji álom – Coincidance Kortárs Ír Tánc Társulat

✳

Flamenco impulzusok

Két tűz között volt a címe a roma–magyar Flamenco Fúziónak a Városmajori Szabadtéri Színpadon, amelyet a De Cobre együttes létrehozója, a társulat énekese és táncosa-koreográfusa,  egyben vezetője, a Madridban élő magyar művész, Keck Mária adott elő.

Miért ezzel a műsorral jelentkezett Budapesten?

Ez egy olyan műsor, amelyet az ottani társulatommal adunk elő.  Magyarországon először lépünk fel vele.

A flamenco az andalúz cigányok XVIII‒XIX. században kifejlesztett stílusa (nálunk ekkoriban a csárdás járta).  Hogy választotta ki ezt a műfajt?

Nem én választottam, a flamenco választott engem. Kiskoromban láttam egy filmet,  Carlos Saura Carmenjét. Magyarországon keveset lehet róla tudni. Én Szerbiában éltem, s amit lehetett, azt megtudtam. Mikor az ember találkozik ezzel a műfajjal, akkor azzal is, hogy ezt meg kell rendezni.  Ez nem csak tánc. Ez kompozíció is. A koreográfia ezért kezdett érdekelni. A koreográfia a tánc színházibb érzetét jelenti. Ezért jelentkeztem a Táncművészeti Főiskolára. Modern koreográfia szakra jártam, három évig ezt tanultam. A tanárok is remekek voltak, de a legfőbb tapasztalatot társaim különböző háttere, élményvilága, a velük való együttműködés jelentette: Nemes Zsófiáé, Murányi Zsófiáé, Kántor Kataliné, Dékány Edité, Lengyel Péteré. Egyre jobban eltávolodtam a kortárs színházi közegtől, és egyre jobban kezdett foglalkoztatni a flamenco, s annak is egy fúziós változata. Ez azt jelenti, hogy a saját zenémen keresztül valósul meg a táncom, amit a saját énekem kísér. Itt Budapesten már létrehoztam egy projektet, amelynek az volt a címe, hogy Nuestro aire, s néhány lánnyal és szerbiai társammal szerveztem. Ezért is költöztem ki Madridba, hogy ebben a műfajban még jobban tudjak fejlődni. Ehhez kellett a valódi közeg, amelyben élhetek és tanulhatok.

Miért nem Sevilla?

Mert Madrid sokkal fontosabb központ Sevillánál, és sokkal nemzetközibb.

Mi fogta meg a flamencóban?

Mint említettem, gyerekként ragadott magával. Ha valaki kilencéves, akkor ezt nem tudja észérvekkel megfogalmazni. Amikor azt a filmet néztem, olyan jellegű emlékezés tört rám, mintha ezt a táncot mindig is ismertem volna. Ez azért érdekes, mert ha egy gyerek érez ilyet, akkor az nagyon mély és megmagyarázhatatlan. Ez így is volt. Soha nem tudtam megmagyarázni, sem akkor, sem később. Ez nagyon erős érzés volt, és mindig bennem maradt.  Azóta is mindig ebbe az irányba mozgatott és mozgat. A mostani fejemmel talán jobban meg tudnám magyarázni, de maga az a pillanat, amikor megfogott, az teljesen gyermeki és ösztönös érzés volt.

Keck Mária – De Cobre

A flamencón belül mi érdekelte, az autentikus flamenco, vagy az, amit Saura megfilmesített, vagyis Antonio Gades flamenco világa

Általában minél többet szerettem volna megtanulni a flamencóról. Azt, hogy milyen irányok vannak, milyen lehetőségek, és ebből minél többet magamba szívni. Többféle iránnyal foglalkozom most is Madridban. Az egyik az autentikus flamenco, ami improvizatív, és arról szól, hogy egy színpadon összegyűlnek zenészek, táncosok, és aznap este egy előadást improvizálnak a flamenco szabályai szerint. Ebben az irányban is dolgozom. Ezenkívül van saját társulatom, amellyel létrehoztuk az előadást, az én zenémmel, gondolataimmal, az én táncommal, az én értelmezésemmel. Ez a De cobre nevű társulat, és a műsor műfaja benne van a címében: roma–magyar flamenco fúzió. Olyan fúzióról van szó, amely eredeti  zenét takar. Nem meglévő népdalok feldolgozásai – bár az is nagy ritkán előfordul –, inkább a saját dalaim, amelyek a magyar és a cigány népzene hatását hordozzák. Ha valaki nem ismeri ezt a világot, nincs otthon a magyar népzenében,  azt is hiheti, hogy ezek népdalok, pedig nem. Ezek az én dalaim. Ezekből az elemekből és színekből építkezem. A tánc  az én értelmezésemben főként tradicionális flamencóra épül.

Az együttes állandóan együtt dolgozik, vagy csak produkcióra állnak össze?

Rendszeresen együtt dolgozunk. A produkciót inkább  úgy képzeljük el mint egy koncertet,  nem úgy mint egy előadást. Sok benne az improvizatív elem, mégis van egy nagyon meghatározott koncepciója. Négyen vagyunk ebben a társulatban. Egy flamenco gitáros, egy hegedűs, egy ütőhangszeres és én.

Könnyű volt Madridban megszervezni egy együttest? És könnyű létezni előadóművészként?

Nagyon nehéz létezni, s nagyon nehéz megszervezni, túlélni, működni. Nagyon sok munka kell hozzá. Olyan fajta munka, amit otthon kell szervezéssel, kérdezéssel, üzenettel, telefonnal és reménykedéssel végezni. Ez hosszadalmas folyamat, amihez szívósnak kell lenni és fáradhatatlannak. Még így is nagyon nehéz a túlélés, a továbblépés.

Kap annyit Madridtól, hogy kompenzálja a távollétet?

Az anyanyelvi közeg valóban hiányzik, de mivel nem vagyok budapesti, nem vagyok magyarországi magyar, ezért leginkább nem érzem magam otthon sehol sem. Emiatt ez a probléma nem annyira foglalkoztat. Maga a nyelvi közeg tényleg hiányzik.

Azért keresi azt a helyet, ahol otthon lehet a világban, akárhol is legyen az?

Keresem, de ezt másfajta értékek, másfajta érzések határozzák meg, nem az, hogy hol vagyok,  vagy milyen nyelvi közegben.

Tanul folyamatosan, és keresi azokat az értékeket, amiket be tud építeni a saját világába?

Ebben a műfajban, de úgy általában, aki a művészetnek bármely ágával foglalkozik, annak  elengedhetetlen az állandó tanulás.  Folyamatos megújulásra van szükség.

A helyiek, a spanyolok, akiknek ez a kultúra sajátjuk, a tradíciójuk, hogyan fogadták Önt, az idegenből, a más kultúrából érkezettet?

Kétféle közeg van. Az egyik, amiről beszéltem, az a teljesen tradicionális improvizatív flamenco közeg, amiben én ugyanaz vagyok, mint bárki más. Azok a művészek, akik odavalósiak, és azt mondjuk, hogy ez a műfaj a vérükben van, döbbenettel fogadnak. A nyelv ugyanis, amit használok,  ugyanaz, mint az övéké. Ugyanúgy megtanultam, és ugyanúgy használom, mint ők. De én soha nem úgy táncolok, mint egy ottani cigánylány, vagy mint egy ottani spanyol, mert nem vagyok az, és nem is akarok úgy táncolni. Én úgy táncolok, amilyen én vagyok. Őket ez nagyon megdöbbenti. Akik nagyon vaskalaposak, azok nem lesznek a rajongóim, de akik nyitottak, azok nagyon jól reagálnak erre, mert látják, hogy egy kívülről jövő vagy, aki a saját módján ugyanolyan hitelességgel táncol, mint ők. A másik esetben, amikor magyarul énekelek, és a saját dalaimat a flamenco világgal ötvözöm, nagyon jól reagálnak, mert megfogja őket ez az egzotikus jelenség. Van  számukra egy ismerős hangzás, ami a flamencóból ered, s amit mindannyian ismernek, és  van valami egészen más is,  ami a magyar és a cigány kultúra, amit nem ismernek. Ez a kettő keveredik, ötvöződik.  Számukra ez nagyon izgalmas. Mindig lelkendezve jönnek oda hozzám.  Ismerős is számukra, mert flamencós, de hogy akkor most miről énekelek, mi történt ott.

Most milyen új munkákat talál ki a maga számára?

Ez így van, ahogy a kérdés sugallja. Lehet, hogy a jövő héten valami  más jut eszembe, mert meglátok egy olyan képet, vagy meghallok egy olyan dalt, vagy olyan ötletem támad, ami egy másik irányba visz el – ezt sose lehet tudni. És ebben ez az izgalmas. Folyamatosan úgy élek, hogy nyitott lehessek, hogy bármi megtörténhet.

  Az interjúkat készítette: JÓZSA ÁGNES