Vannak, akiknek a Vele, de nélküle címről egyből az István, a király című rockopera Veled, Uram, de nélküled sora jut eszébe. Én három ilyen embert is ismerek, de nem róluk szól az előadás. Hanem Száraz Dénesről. Az AlkalMáté Trupp eljutott osztályfeldolgozó sorozata hetedik darabjához, vagyis a félúthoz. Ezen a középsős ponton hivatalossá vált, hogy a társulat 14 színésztagjából kettő, Száraz Dénes és Fenyő Iván már nem kíván benne lenni a szokásos augusztusi közös munkában. Az osztály szerződése értelmében – ezt a szerződést alaposan megtárgyalták a peres felek a Vele, de nélküle nagyjelenetében – arról is készül előadás, aki kiszáll. (A meghalás nem kifogás.) Kompromisszum született a tavalyi sorshúzás után az idei Száraz Dénes-produkciót illetően: a címszereplő az előadásban nem vesz részt, de a létrehozásában igen. (Ha jól értettük az elhangzottakat, akkor ez végül is nem így lett. Nézői szempontból olykor zavaros a helyzetünk: nem tisztázott, hogy mit kell tudnunk és mit nem.)

Az idei bemutató máshol és máshogyan készült, mint az eddigiek. Máshol, mert az AlkalMáté Trupp elhagyta a Zsámbéki Színházi Bázist, hogy kiszámíthatóbb és komfortosabb körülmények között dolgozhasson Orlai Tibor szervezésében a Jurányi Inkubátorházban. Máshogyan, mert a címszereplő szándéka ellenére vágtak bele a produkcióba, s a segítségére, a hozzájárulására, a személyes adatszolgáltatására csak korlátozott mértékben számíthattak, a jelenlétére pedig egyáltalán nem. Ez minden bizonnyal megnehezítette az idei feladatot, s újféle hozzáállást is igényelhetett. Elszántan túl kellett jutni a sorozatban Száraz Dénesen, kötelezően, konfliktuskezelően, csoportos felelősséggel mindazért, amit a címszereplőről elmondanak, eljátszanak a Száraz Dénes által elhagyott osztály tagjai. És elegánsan megcsinálták ezt is. Nem hibáztak. 

Mészáros Máté és Jordán Adél

A produkció azt a jóleső érzést keltette (és hagyta) a nézőben, hogy az AlkalMáté Trupp ízlésében és érzékében nyugodtan megbízhatunk. Amennyire ez kívülülő nézőként megítélhető, érzékenyen, mérlegelően, kritikusan és önkritikusan, ironikusan és önironikusan látják-láttatják főhősüket és magukat, szűkebb-tágabb közösségüket. Egy jóképű, jó alkatú, jó adottságokkal rendelkező fiatal színészt mutatnak be, aki az ő osztályukban sosem érezte jól magát. Nem ment neki az, amit ők sokra tartanak. Más megy neki. Amit ők nem tartanak olyan sokra. Mindazonáltal maguk sem mentesek, tudjuk, mitől, amint arra a kulcsjelenet utalt. Amikor is Fenyő Iván (Mészáros Máté) és Kovács Patrícia (Jordán Adél) tévéműsor-vezetőként kérdezgették Száraz Dénest (Gál Kristóf) és a szappanopera-producer Nagy „Grande” Tamást (Kovács Patrícia). Ez a pokolian mulatságos négyes – a színészek szarkasztikus remeklésével – figyelmeztetőleg visszaintegetett a 7 évvel ezelőtti „Éjféltájban mondta meg, hogy mi baja” hasonló kvartettjének. Akkor az osztály tagjai még csak az alanyok voltak a felszínes, tévés bulvárfecsegésben, nem pedig a kérdezők is. Például ilyeténképpen válhatott a mostani formás bemutató szakmai önvizsgálattá is a szereplők számára. 

Nyilván nem csak a Száraz Déneshez és az ő karrierjéhez való viszonyát kellett kinek-kinek megvizsgálnia. „Mit akartam ettől a pályától? Mi annak az ára? Még mindig ugyanazt akarom-e?” – ezek a kérdések feltehetően nem voltak megkerülhetők az előadás alkotói számára sem. (Kísérik-e vajon zavart félrepillantások, ha a színészt sörreklám teszi ismertté, annak nyomán kerül teleregényszerepbe, s onnan azonosítja a színházi rendező, amikor szerződteti? Itt jegyzem meg, hogy Száraz Dénes aktuális színházi feladatát, Vronszkijt a Bárka Anna Kareninájában attól a Vlad Troickijtól kapta, akinél egy szépséges, ámbár színészileg elbukott Csongor és Tündében a főszerepet játszotta Székesfehérváron. A sors, kicsiben is, nagyban is, hajlandó néha regresszálni.)

fotók: Dömölky Dániel)

A produkció lelkiismereti, tágabban: morális vonulata –szakmailag és emberileg – bensőségessé melegíti az estét. Az előadás jól összerakott, s bár nem rövidebb a korábbiaknál, igen ökonomikusnak hat. Nincs egyetlen jelenete sem, amely nélkülözhetőnek érződne. De, talán egy. Amikor Vajda Milán az Olga néven búslakodó Dömötör Andrást igyekszik meggyőzni arról, hogy Tamás atya meghalt ugyan a tévésorozatban, mégis teljes értékűen fog visszatérni egy másik karakterben. A Jóban Rosszbant nem nézők számára ez az etűd elhanyagolható. Másrészt viszont olyannyira nem az, hogy szinte hiányzik mellőle még valamely erősebb, megvilágosítóbb jelenet, amelyből esetleg a nemnézők is megérthetnék, miféle befogadói attitűd (vagy kereskedelmi megfontolás) nyomán válik valóságos kényszerré a sorozatból kiírt színész/figura visszahelyezése.

Úgy tetszik, az új helyszín, a Jurányi kevesebb szcenikai lehetőséget kínál, mint Zsámbék. A tér alapeleme egy mászófal, mindössze ennyi a díszlet. Az előadás sportos keretéhez mindenesetre illik: a szereplők tornacuccot viselnek (bár biztosan nem ez a mai neve a legkülönbözőbb mezeknek, dresszeknek, tréningruháknak), és egyfolytában edzenek, melegítenek. Megtudjuk, hogy Száraz Dénes rendszeresen sportol: fut, kerékpározik. Aszketikus-atletikus alkat. Szívós, kitartó is lehet. (Kedves betétje az előadásnak két futó szakmázása, Máthé Zsolt és Dömötör András előadásában.) 

A Vele, de nélküle visszatérő motívuma a nagy sikerű sörreklám, amelynek újabb és újabb szövegverziójával fogalmazzák meg a szereplők vallomásukat a.) Száraz Dénesről, b.) hazáról (Magyarország/Szlovákia), c.) saját magukról. Ez a produkció a korábbiaknál kevésbé zenés, s mint ilyen, passzol is a címszereplőhöz. Rögtön az elején képet kapunk ugyanis arról, hogy Száraz Dénes muzikalitásával akadtak az osztálytársaknak gondjai a zsámbéki zenés előadások létrehozásakor. Jordán Adél musicales töredékszáma mellett Czukor Balázs Kurt Weill-betétje emlékezetes. Czukor Balázzsal egyébként takarékosan bánik az előadás, a csúcshódításra tartogatja. Egy próbajelenetben játssza el Száraz Dénest, amikor ez a halk szavú, visszafogott, tűrékeny színészember egyszer csak nem bírja tovább a darab alkalmatlanságát és a rendező felkészületlenségét, s kitör, mint egy vulkán. Mondjuk Czukor Balázs szeméből akkor már hosszú percek óta ömlött a láva.

Meghatóan szép azon színészek játéka, akik – mint megtudjuk az előadásból – a többieknél közelebb állnak a címszereplőhöz. Mindenekelőtt Mészáros Béla szelíd, barátságos bája lenyűgöző. Száraz Dénesként az előadás legszínházibb és legszívszorítóbb jelenetében, egy babakocsi-staféta keretében felidézi és tisztázza a múltat régi szerelmével, az ugyancsak kitűnő Kovács Patríciával.

A Vele, de nélküle láttán érezhetjük úgy, hogy Száraz Dénesre nem adott megfejtést a produkció. Nincs benne-mögötte a főhős és az általa hozott muníció, így némiképp hiányos az előadás tétje, nyomatéka. Másrészt viszont képes érvényesen szólni Száraz Dénesen túlmenően a többiekről is. Mindannyiunkról, akik magunkkal – a saját engedményeinkkel, megalkuvásainkkal vagy gyávaságainkkal – sokkal elnézőbbek vagyunk, mint a másokéval. 

 STUBER ANDREA