Kivételesen elégedettek lehetnek a színikritikusok: a harmincharmadszor kiosztott  kritikus díjak sajtóvisszhangja azt igazolja, hogy ha szidják, szóban-írásban gyakran lebecsülik is a színikritikát, mégis – évente legalább egyszer – odafigyelnek a szavára. Természetesen telt ház volt a Trafóban a Gergye Krisztián rendezte gálán, és ha az összejövetel nem volt is olyan elegáns és jókedvű, mint tavaly a Nemzeti Színházban, a bénító színházi hangulat, a több mint vitatható személyi változások ébresztette szolidaritás és az általános veszélytudat sajátos feszültséget kölcsönzött a szavazók és a kitüntetettek népes társaságának.

E sorok írója az idén egyik kategóriába sem tartozik. Mióta a kritikus céh tagjainak szavazati jogát évadonként 90 előadás tapasztalatához köti a szabályzat, sok céhtársunkkal együtt becsület dolgának érzem, hogy tartózkodjak, és csak íratlan szellemi voksokkal támogassam a magam jelöltjeit. Mert jelöltjeim azért vannak és voltak, mint pályatársaim túlnyomó többségének. Ez a kényszerű kívülállás még azt is eredményezi, hogy a nem szavazók népes tábora a legkörültekintőbben kialakított és kiszámolt „éremtáblázatról” is kialakíthatja a maga függetlenül is értékfüggő, mások szerint szubjektív véleményét.

Az idei mérleg legfontosabb tanulsága sokunk számára a díjazottak nemzedékváltása volt. Ahogy évekkel ezelőtt büszkék voltunk rá, hogy Szakács Györgyi jelmezterveivel tizenkettedszer érdemelte ki a kritikusok díját, most annak örülhettünk, hogy a folyamatosság és a váltás együtt érvényesült. Új neveket tanultunk meg mi is, meg persze a közönség, és nem is csak a pályakezdők rovatában. Hiszen Remete Kriszta és Izsák Lili nem most kezdték a pályát, Tenki Rékának pedig külön kitüntetés, hogy több kiemelkedően sikeres főszerep eljátszása után, Törőcsik Marival együtt szerepelhetett a legjobb női mellékszereplők skatulyájában.

Zsámbéki Gábor, Törőcsik Mari és Eszenyi Enikő (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Zsámbéki Gábor fél tucatnál több kritikus díj birtokosa; most a megérdemelt életműdíj jutalmazottjaként „mellékesen” megkapta A nép ellensége rendezőjeként a legjobb előadás díját is. 

Az elmúlt évek díjkiosztása előtt és után sokan vitatták, nem túl sok-e ennyi kategória és ennyi díj. Tizenötször három jelölés nem eredményez-e indokolatlan díjesőt, a pénzzel nem járó elismerés inflációját. A díjkiosztó gálák sikere igazolta, hogy a széles választéknak köszönhetően eszközökben is gazdagabb az ünnepi estek műsora. 

Minden előadást senki sem látott, minden döntéssel – szerencsére – senki sem ért egyet. Sokan még azt is megkérdőjeleznénk, hogy eléggé megalapozott-e a legjobb rendezés és a legjobb előadás megkülönböztetése. De a kritikusi közvélemény mégis egyértelműen jelezte, súlyozta, hol születnek izgalmas, új vállalkozások, milyen erők és erőfeszítések eredménye a szakma legjobbjainak korábban ismeretlen szolidaritása. Valójában egy tőről fakadt Andrej Şerban drámai videoüzenete és Fullajtár Andrea tanárainak címzett köszönete. Megdőlt az a „vád”, hogy a kritikusok mindenkor ugyanazt a két-három együttest értékelik, idén a korábbinál több kritikus figyelt a függetlenekre, a gyerek- és ifjúsági színházakra, és talán – remélhetően – a közönségre is. Nemcsak az alkotóknak, a kritikának is öröme, győzelme, amire Alföldi Róbert utal Csáki Judit róla szóló könyvében: „Lett valódi közönségünk, nézők, akik tudták, hogy fontos problémákat vetünk fel, és lehet ugyan, hogy elsőre valami nehezen érthető, vagy furcsa, de a néző velünk dolgozott azon, hogy megtalálja a kulcsot. Ez az igazi eredménye az elmúlt öt évnek, és ez a színház lényege.”

Nem szavazó kritikusként is őszinte meggyőződéssel szavaztam arra a harmincharmadik kritikusdíj-kiosztás alkalmával, hogy az alkotók, a kritikusok és a nézők közös kulcskeresése hosszú, de nem reménytelen folyamat.

 FÖLDES ANNA