A Danton halála elegáns és kétségbeejtő előadás.

Dantont (Stohl András) kivégzik. Dantont, aki hol italtámogatott magabiztossággal, hol fenyegető határozottsággal, hol szinte toporzékoló dühvel, de kellő rendszerességgel jelenti ki: „Ezt úgysem merik megtenni.” Az elképzelhetetlen mégis megtörténik. Danton még „szépíthet”, mint fogoly vásott öniróniával újra megismételi kedvenc frázisát, röhögésbe fullasztva a kivégzendők kis csoportjának halálra készülődését. A guillotine hatalmas, ferde pengéje a színpadon túli sötétből érkezik és átszeli a Vígszínház játékterének levegőjét. Mozgása riasztóan hangtalan. Lebeg a bárd egyszerű fénylő éle. Nemcsak méretei, de működésének pontossága is kínos. Mintegy kerete a színpadi világnak: Robespierre (László Zsolt), Danton a vérpadon ágálnak. A halálra ítéltek sorra, fejüket oldalra hajtva, átbújnak a penge alatt. A kivégzésre összesereglett tömeg – az előadás majd minden szereplője Robespierre kivételével – kezében piros lével töltött tubussal, egymás mellett állva, rendezetten várakozik, hogy „lefejezéskor” bőven pumpáljon művért a guillotine-ra. A folyadék kis patakokban csordogál a deszkára. Ha valaki nehezebben szánja rá magát az „átkelésre”, az összegyűlt érdeklődők kicsit elégedetlenkednek, türelmetlenkednek. A kép egyszerre megrázó végletes stilizáltságával, rettentő a bárd méretei, kiszámíthatatlan és mégis irányított mozgása okán, s groteszk a rengeteg művérrel, a tömeg gegszerű zúgolódásával. A dialektika eltagadhatatlan. Nem csupán Danton furcsa, bűntudatból táplálkozó humanizmusa, epikureizmusa, illetve Robespierre pusztító hite és hazug puritanizmusa között feszül ellentmondás. Alföldi Róbert rendezésében dominál az ellenpontozó szerkesztésmód. A nézőtéri széksorok mentén kibontakozó családi vita (ittas férj meg szeretné verni feleségét, mert a lányuk kurválkodással keresi pénzét) kisvártatva kisebb népgyűléssé válik, melynek következményeként az éhező, kétségbeesett, reménytelen és dühös tömeg elfogadja az „útmutatást”, s a közönség soraiból kiráncigál egy nézőt – mivelhogy írni-olvasni tud, így halál reá –, hogy felakassza. Persze az egyszeri színházlátogatót játszó színész határozottan tiltakozni próbál, s végső konklúzióként kijelenti, hogy „nem szabad színházjegyet venni”. A tömeg még habozik, az akasztás kétséges. Robespierre érkezik, a közönség felé fordulva szónokol a népnek saját erejéről, melyet nem maga, hanem ellenségei elpusztítására kell felhasználnia, s mondandója oly igen leköti a tömeget, hogy egyszerű nemtörődömségből nem tartják tovább a nézőt. Véletlenül felakasztják. 

A tömeg húsba markoló nyomorának, kilátástalanságból fakadó agressziójának dialektikus ellenpontja a harsány és alpári családi veszekedés, s egy „civil” „véletlen” kivégzése. 

A színrevitelbe illesztett „songok” megtörik – ahogy azt kell – az amúgy sem kauzális és lineáris szerkesztésű dramatikus konstrukciót, s fülbemászó dallamvilágukkal inkább az operettet, mint brechti dalt idéznek.

A termékeny és dialektikába fordított eklektika egyik legpompásabb színpadi megjelenítése két öregúr szerepeltetése, akik monoton hanghordozással tüzelik a népet az akasztásnál, rezignált érdektelenséggel esernyőt nyitnak, hogy felfogják a rájuk hulló nyálesőt, mikor az ország „nagyjai”, egymást köpködve üvöltöznek az emelvényen, egy-egy oldalpáholyban levonják a látottak tanulságait, majd finom mosollyal engedik, hogy a népharag ismét gyilkosságba torkolljon. A Muppet Show bájosan és életfelfogásból alkoholista „rezonőrjei” azért nem Vladimir és Estragon, mert alakjaik tükörképei egymásnak. 

Stohl András, Bata Éva és Varju Kálmán (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

S persze az opportunista Saint-Just (Hevér Gábor), aki a demagógia mestere, és aki a demokratikus látszatra ügyelve koncepciós pereket vezényel, mi mással érkezhetne, mint hipszter-rollerrel? Ez a rendezői ötlet nem csupán fajsúlytalan vicc. Része annak, ami kétségbeejtő a színrevitelben. A végtelenül lecsupaszított térben – mindössze egy mozgatható vas négyszög, melynek csak élei léteznek, illetve két oldalán hozzáilleszthető lépcsősor – a szavak és gesztusok dominálnak. A négyszög lehet szószék, Robespierre ide menekülhet, hogy – a szó szoros értelmében – Danton felett állhasson egyetlen négyszemközti vitájukkor, s az ellentétes nézeteket képviselő vezetők felhágva a lépcsőkön szemtől szembe itt acsarkodhatnak. Egyszerre rideg és változtathatatlan elem, s riasztóan meghatározhatatlan mégis. A tér kiemeli a dialektika értelmező és átértelmező erejét, nyilvánvalóvá teszi a reflektáló, kérdező interpretáció szükségszerűségét és a szavak teremtő, no meg pusztító erejét. Mert hát nem csupán Robespierre esetében vetődik fel a felelősség igencsak kényelmetlen, ám megkerülhetetlen kérdése. Vajon, ha Danton nem menekül az „úgysem merik megtenni” hite mögé, elejét vehette volna-e halálának s egy újabb vérontásnak? Vagy nincs olyan hit, ideológia, mely indokolhatóvá tenné, hogy ártsunk a Másiknak, az embernek? Válasz-e a hedonizmus és kivonulás a kételyek nélküli autokráciára, s az őt hatalmon tartó szervilizmusra, opportunizmusra? S a színrevitel határozott gesztussal nyilvánvalóvá teszi, hogy ezek a kérdések nem Büchner korának egykor oly kínzó problémái. Igen gyakran felkapcsolják (vagy a színészek felkapcsoltatják) a nézőtéri világítást, s nem ritkábban esik meg, hogy a színészek a rivaldánál állva a nagybecsű közönséghez intézik – olykor meglehetősen hosszú – monológjaikat. Robespierre értekezik a terror és az erkölcs szoros összetartozásáról, ügyelve arra, hogy alaposan túlpörgesse minden alkalommal a szavak r betűit. A reflektálatlan őrület, mely apró felszíni „trükkökkel” kézjegyként, stílusként törekszik láttatni (jelen esetben hallatni) magát. Danton a nézőkhöz fordul dühödt kétségbeesésében, s nekik szegezi a kérdést: lehet-e hagyni, hogy ez megtörténjen? A büchneri szöveget alig változtatták, s metszően nyilvánvaló a kínos nézőtéri fényben, hogy a színrevitel kortárs valóságreferenciája kétségbeejtő erejű. Elszabadult, narcisztikus hatalom, demagógia, opportunista, cinikus nyerészkedők, nyomorgó, kétségbeesett tömegek, s halk, önbiztató hazugság minden alkalommal, amikor az elképzelhetetlen (alap)törvénybe iktatódik: de azért ezt már tényleg nem merik megtenni. 

A lezáró képben a kivégzett Camille állapotos felesége – kinek csak a francia trikolór fedi testét – a megérthetetlent, a gyilkosságot próbálja felfogni, hiába, odasziszegi az érkező Robespierre-nek: „éljen a király!”. Robespierre mereven a közönségre néz, s annyit mond: „köztársaság”. No persze a nézők hallgatnak. Magyarország nevéből pedig kiiktatódott a köztársaság. 

 CZÉKMÁNY ANNA