Büchner születésének kétszázadik évfordulója az apropója a Vígszínház Büchner-bemutatójának, ám hogy épp a kevesebbszer játszott Danton halálára esett a választás, annak már nem az évforduló az oka. Alföldi Róbert rendezése hajdani színházában nem csupán egy elgondolkodtató színházi est, de fontos esemény is.

A huszonkét évesen írt remekmű erősen filozofikus politikai-társadalmi dráma a jakobinus diktatúráról, ugyanakkor az egyénre koncentráló, a lét értelmének és abszurditásának kérdéseivel az egzisztencializmust előlegező, meglehetősen nehezen színre vihető darab. 

Alföldi azonban elképesztően érti a színházi hatásmechanizmust, és lenyűgöző formaérzékkel állítja színpadra a nehéz szöveget. Mindemellett alapembereit segítségül hívva újra és újra képes kiváló teljesítményt nyújtó csapatot építeni.

A Danton halála esetében (Hamlet-rendezéséhez hasonlóan) a puritánságot választotta meghatározó stílusjegyként. Díszletben, jelmezben, színészi játékban egyaránt. Fekete, üres, kietlen térbe helyezi hőseit. Itt vergődnek, szoronganak vagy csömörlenek meg a hatalom árnyékába kerülők. Díszlettervezőjével, Menczel Róberttel még a vörös bársony függönytől is megfosztják a színt. Lecserélik egy hatalmas guillotine-ra, amely mindent meghatároz.

A hatalom fenyeget, megfélemlít, és végső esetben zokszó nélkül megsemmisít. Ha nem fizikailag, hát lelkileg vagy épp egzisztenciálisan. Mindenképp megtalálja a módját, hogyan lehetetlenítsen el.

A hatalomhoz jéghideg, fém pulpitus is jár, e szimbolikus jelentéssel bíró hatalmas állvány a felhasználók kénye-kedve szerint könnyen el is mozdítható, el is forgatható. Ám nemcsak a díszlet, a használata is beszédes. Az emelvény lépcsősor nélkül szakadékba visz – életveszélyes.

A színészek bejátsszák a nézőteret is – színpaddá teszik a széksorokat, játékba viszik a közönséget. Megszólítanak, ránk kapcsolják a lámpákat, sorainkból kiabálnak be, érkeznek a bujtogatók, vagy csak közvetlenül mellettünk játsszák szerepüket.

Alföldi és csapata formailag és tartalmilag is a mai korra hangolja Büchner opusát. Farmeres, tornacipős, parókás, rizsporos eklektikájával már a jelmez is (Nagy Fruzsina munkája) remekül ötvözi a jelent és a múltat.

Ugyanakkor Alföldi fekete-fehérre egyszerűsíti a két főalak viszonyát. (Még öltözetükkel is ezt erősíti: Robespierre talpig feketében, Danton fehér garbóban, vörös felöltőben.)

Büchner Robespierre-je bonyolultabb, összetettebb figura, aki nem ismeri fel, hogy ő is csupán eszköz a manipulálók kezében. Nem alkuszik, s kérlelhetetlenségében önkényuralomra tör, ám őt is irányítják. Valóban a népet akarja szolgálni, képviselni, jólétét megteremteni, ám a hogyant nem tudja. Ízig-vérig radikális baloldali forradalmár, rousseau-ista, ám következetlen: nem képes a baloldali programot végigvinni, korának korlátaival szembeszállni, csupán a terrort fokozni. Terrorral reagál arra, hogy végül mégsem a legszegényebbeké ez a forradalom, hanem a polgároké. A terror miatt azonban épp a nép áll el mellőle. Hiteltelenné teszik a körülötte hemzsegő nyerészkedő, korrupt figurák is. Lejárt az ideje.

Alföldi rendezése Robespierre igazát nem mutatja, pusztán frusztráltságát s rögeszméit. László Zsolt Robespierre-je itt csupán egy vágyait elfojtó, monomániás, paranoid beteg ember,  a „megvesztegethetetlen”, megszállott, torzult lelkű aszkéta. László Zsolt visszafogottan ábrázol, kerülve a karikírozás lehetőségét.

Persze nem a történelmi hitelesség a fontos, Büchner is saját korára reflektált, Alföldi is a jelenre összpontosít. A lényeg, hogy Dantonon keresztül a „nem merik megtenni” alapállás visszavonhatatlanul megcáfolódjon. Hogy a tapasztalat: mindent és bárkivel, bármikor meg mernek tenni – kimondasson.

Alföldi a maga eszközeivel monomániásan harcol a diktatórikus döntések és eszközök ellen. A kifosztott vagy épp megzabolázott másképp gondolkodó értelmiség védelmében. Mindenképp a demokrácia, ám még nem a nép nevében. Még csak önmagáért kiált. A szűkölködő többségig nem jut el (ellentétben a Víg másik fontos előadásával, a Jóembert keresünkkel).

Az ellenpólus, Stohl András Dantonja paralel Büchnerével: megcsömörlött hedonista, az egzisztencialista hősök elődje. Kiégett figura, aki un mindent, unja az egész életet. Stohl legjobb formáját hozza, legfőbb eszköze a természetesség és a személyesség. Höfgennél (Mephisto) is jobban passzol hozzá Danton szerepe, aki bízik szónoki képességeiben és nimbuszában, a nép támogatásában. Ugyanakkor azon sem lepődik meg igazán, hogy a hatalom bármit megtehet, korlátlan – vele szemben is. De nem is bánja: ha nem ölnék meg, sem igen lenne kedve tovább élni. Életösztön nélkül már csak az igazságérzete viszi előre. Rutinból küzd. Mint egyén elvesztette hitét az élet értelmében, abszurdnak látja, ahogy az önmaga ellentétébe fordult forradalmat is. Ahogy a hedonizmusból, kiábrándult a forradalomból is.

Hegyi Barbara és Borbiczki Ferenc (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A hatalom – látja – elvakít, monomániássá, paranoiássá vagy cinikussá tesz. Egyszóval mindenképp torzít. A forradalom meg felfalja gyermekeit. 

Danton hű társa, Julie – Járó Zsuzsa meggyőző alakításában – belátva férjéért folytatott küzdelme hiábavalóságát, követi őt a halálba, bár inkább csak érzi, mint érti annak őrületét.

Danton fehér garbós baráti köréből Varju Kálmán, Józan László, Csőre Gábor, Király Attila alakítása emelkedik ki egy-egy mai hangsúllyal vagy gesztussal. (Mindegyiküknek jut egy bármikor, bárhova könnyen vihető kis gurulós magán guillotine, amely annyira magától értetődő, hogy szinte fel sem tűnik, mindennapjaik szerves része, akár egy szék a szobában.)

Emlékezetes Mészáros Máté (Barère) véres tetteitől s korlátlanságától már-már megrettenő, ám lelkiismeretét inkább csak cinikusan hívogató bírója, Réti Adrienn saját kínzó kielégíthetetlen vágyára ráébredő nimfomán Marionja, Hegyi Barbara morál nélküli, mindig a többséggel tartó, felkapaszkodó Simonnéja. Megrázó Bata Évának a halál elviselhetetlen űrjével és férje elvesztésének fájdalmával/felfoghatatlanságával szembenéző s a veszteségbe fokozatosan beleőrülő terhes Lucile-je. Hevér Gábor rolleren közlekedő, ezáltal mindenkihez könnyen s veszélyesen gyorsan közel kerülő, fröcsögő manipulátor Saint-Just szerepében.

A népet/polgárokat megjelenítő Rajhona Ádám és Dengyel Iván remek, már-már abszurdba hajló Muppet Show-i páros. Hol a Hamlet sírásóit idézik meg, hol a Tóték árokugrását. És ez az istenadta nép öntudatos, igazságszerető, ugyanakkor megvezethető és kiszolgáltatottságában könnyen manipulálható. Éhezik, és fejeket kap étek helyett.

Két pártra szakad a vezetőség a fejük felett – ám minden esetben ők a vesztesek, nekik kell védeniük magukat a felettük lévők egymást köpködéseitől, fröcsögéseitől. Remek pamflet, ahogy a két polgár ernyőt nyit, hogy ne árassza el a szenny.

És hogy ki irányít? A nép? Látszólag. A hatalom képviselői? Látszólag. Valójában azonban mindnyájan csak kiszolgálói egy kornak, egy rendszernek.

A végső kérdés persze az, ki a felelős egy diktatúra kialakulásáért. A vezetők piti hatalmi acsarkodásai, korrupt, jellemtelen érdekhajhászása? Az értelmiség simulékonysága, széthúzása, gyáva pozícióféltése, vagy éppen önmagáért aggódó vagdalkozása? A nép, amely kilátástalanságból az erősebbhez húz, vagy épp fásultságból, félelemből szemet huny, tűr, s ezzel asszisztál a hatalomnak?

Valószínűleg senki sem ártatlan. Ám hiába pirít ránk Danton, mi ártatlan képpel keressük másokban a hibát, előadásról előadásra.

MARIK NOÉMI