„Ha a darab bekerül a tíz–húsz–ötven év múlva játszandó … nemzeti nagy drámáink sorába, akkor Síknak is lesz alkalma megrendezni újra…” – írja a korabeli kritikus a Mozgó Világban, Sütő András fontosnak és időszerűnek ítélt, Romániában betiltott, Magyarországon bemutatott Az álomkommandójának ősbemutatójáról, Sík Ferenc rendezésével polemizálva. Szomorú tény, hogy negyedszázad elteltével Sík Ferenc már nem módosíthatja, korrigálhatja 1987-es Gyulai várszínházi, illetve vígszínházi rendezését, legfeljebb a túlvilági repertoár keretében bizonyíthat. Ám a dráma mai megítélése korántsem olyan egyértelműen elragadtatott, mint annak idején, amikor az év legjobb új magyar drámájának díjával tüntették ki Sütőt a színikritikusok. „Vélhetően nem örök drámai erényeiért, hanem az aktualitásáért, ... de ami 1987-ben bátor volt, az ma önmagában nem az” – olvassuk a Pesti Színházban bemutatott Az álomkommandó kapcsán a kritikusok újabb nemzedékének egyikétől. (Tompa Andrea: Az elnök látogatása, Magyar Narancs, 2013. nov. 7.) Elgondolkodtató, hogy a pályatársai által tegnap meggyőződéssel dicsért drámát ma „rossz közhelyekből és nyers példázatokból durván összevarrt darabnak” értékeli, ami a Pesti Színház Szász János rendezte „konvencionális és reflektálatlan előadásában” biztosan nem ér célba.

Higgyük, ne higgyük? Vagy keressünk valamiféle langyos középutat? Megkockáztatom, hogy a vélemények ellentétének a feloldása, ha nem is egyszerű, korántsem lehetetlen. Érvelhetnénk az idő múlásával, és elfogadhatnánk, hogy mára sokak emlékezetében elhalványodott Sütő történelmi igazsága, kihűlt a negyed százados szöveg hajdani újdonsága, forrósága, és elkoptak a lágerdrámák színpadon-filmen sokszor látott világát felidéző színházi eszközök is. Mindebben akkor is van némi igazság, ha a kortárs magyar drámairodalomban nem tengett túl a téma. A hasonló tárgyú-helyszínű magyar és külföldi filmek színvonala pedig eléggé egyenetlen. De a most látott Sütő-dráma tartalma, üzenete, hangvétele és nyelve a tucattermékeknél nemcsak többet ígér, többet is nyújt. Nekem és még sokaknak, akikben megmaradt a tragédiákat őrző és közvetítő művek iránti affinitás – igazi élményt. Az idei előadás egy elragadtatott net-kritikusa abban bízik – vagy talán reménykedik –, hogy az előadás végén nem ugyanaz az ember veszi ki kabátját a ruhatárból, aki beadta. Bár igaza lenne… A közös megrendülés, az együtt átélt katarzis nemcsak a kritikust, a szerzőt is igazolná, aki nehéz időkben is hitte és meg is fogalmazta, hogy drámája „időszerűsége nem múlt el létrejöttének történelmi idejével”. 

Hegedűs D. Géza és Tornyi Ildikó (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

De vajon mi tekinthető Az álomkommandó történelmi idejének? Születésének nehéz esztendeje – feltételezhetően 1986 –, vagy a színpadon próbált Auschwitz-dráma korabeli jelene, a fizikai és szellemi halálra ítéltség múltba vesző, de azért legalább a túlélők számára (utólag) megszámolható hétköznapjainak sora? Vagy a Sütő-dráma megírása és betiltása idején még szorító és szorongató romániai valóság, Ceauşescunak a szocializmus cégére alatt továbbélő zsarnoksága? Hiteltelen és veszélyes lenne – és Sütő András megélt tapasztalataitól, világnézetétől is idegen – a történelmileg eltérő diktatúrák – a fasizmus és az elvetélt kommunizmus – azonosítása, összemosása. De Az álomkommandó (nem mellékesen) attól élő és izgalmas, hogy vállalja a kétféle zsarnokság eszmei és lélektani kapcsolatának, szembetűnően egymásra kopírozódó, ezáltal rokonítható módszereinek felmutatását is.     Sütő darabja még az Auschwitzban, közvetlenül a krematórium árnyékában játszódó jelenetekben sem konvencionális, szimpla lágerdráma. És nem csak azért nem, mert az író a kétszeresen megcsavart cselekményt a „színház a színházban” szerkezetbe szorítva kiemeli, illetve kibővíti, párhuzamos cselekménysora által „jelen idejűvé szélesíti” hősei magatartását, méghozzá oly módon, hogy mindet a különböző, egyetemes magatartásminták példájaként ábrázolja. Hogyan nyomorodik a kisember végletes kiszolgáltatottságában szolgává, vagy hogy törik meg a cselekvés küszöbén a lelkében megfogant lázadás? Milyen példát kínál a fiúnak az apa féltésből fogant gyengesége, és az apának a fiú minden óvatosságot elutasító, halálmegvető bátorsága? Kiélezett konfliktusok és hatásos jelenetek gördítik előre a színpadi cselekményt. Izgulunk és szorongunk, élvezzük Sütő pátosztalanul is költői mondatait, de nem titkolom azt sem, hogy valami hiányérzetünk mégis marad. Alighanem azért, mert a leghagyományosabb és legkézenfekvőbb írói eszköz, a hősök jellemrajza ezúttal elnagyoltabb és halványabb, mint Sütő legjobb drámáiban.

A darabbeli történet és a dráma kritikai visszhangja is a cselekmény „kétidejűségét” hangsúlyozza azáltal, hogy a színházban prezentált színházban tegnap, azaz a Ceauşescu-diktatúra idején – feltételezhetően a múlt század nyolcvanas éveiben – zajlik a próba. A színház igazgatója és munkatársai kortársak, profi színészekként próbálják az Auschwitzot járt író-rendező drámáját. A színpadon ennek a krematórium árnyékában felhúzott pokolnak a kulisszáit és szereplőit látjuk. Ólaknál is zsúfoltabb barakkszállást és benne csontra fogyott, csíkos ruhás, a halálgyárban közös halálra szánt különös beosztású foglyokat. Ők ama bizonyos Sonderkommando tagjai, akikben még maradt némi halványan pislákoló erő a lázadásra és remény arra, hogy a pokol legszörnyűbb köréből talán eljuthatnak a túlélés reményével valamennyire kecsegtető mintalágerbe, Theresienstadtba. A darabbeli darab Mengele kísérleti laboratóriumában játszódik. A halál angyalának fehér köpenyes alteregóját az az erőteljes, határozott férfiú játssza – civilben a színház igazgatója –, aki kiszolgáltatottságában együtt kell hogy működjön a lágert járt íróval, a darabbeli Manóval. Manó lágerbeli beosztása szerint boncsegéd, azaz szolga, aki nemcsak saját életéért érez felelősséget, de a boncolást kényszerből végző Häftlingként megpróbálja megmenteni, vagy legalábbis meghosszabbítani a táborban vele raboskodó ikergyermekei életét. És itt robban be a történetbe a mű címét hordozó, szörnyűségében is költői ötlet. Az apa, más eszköze nem lévén, azt találta ki, hogy Krisztina és Tomi valóságos és költött álmait meséli-árusítja az egypetéjű ikrek hasonlatosságát, természetét és szervezetét kutató rabtartójának, abban a hitben, reményben, hogy amíg a gyerekek történetei, álmai „nyersanyagot” jelenthetnek a kutatónak, életben hagyja őket. Vagy az ő sorsukban beteljesülhet a megnyomorított auschwitzi foglyok maradék közös álma, vágya: ők lesznek azok, akik a legszörnyűbb lágerből a valamivel elviselhetőbbe, Theresienstadtba kerülhetnek. De az erőszak gépezete kegyetlenebbül és gyorsabban működik. Az apa „álomboltja” és a fiú lázadása egyaránt halált terem. Az ikrek közül a lány, a szép Krisztina az, akinek véletlennel sem magyarázható isteni csoda és keserves megaláztatások árán már-már sikerül életben maradni, de a sors és az őt ostromló gyilkos „vőlegény” neki sem kegyelmez.

 Több mint huszonöt évvel ezelőtt a kritikák egy része hűségéért dicsérte a rendezést, hogy Sík Ferenc a szövegben bízva „nem nyúlt hozzá”, szeretettel és alázattal állította színpadra a bonyolult szerkezetű költői drámát. Más bíráló viszont éppen azt vetette a rendező szemére, hogy túlságosan „beleszeretett” a drámába és talán az író hőseibe is, olyannyira, hogy a rendezés végül is hősi tablót fest drámai vízió helyett.

Szász János ezzel szemben a maga filmrendezői képvilágára támaszkodva harmadik utat választ. De ez a harmadik út talán a legcélravezetőbb. Szász János nem avatja hőssé az áldozatokat, viszont még a gyilkosokat sem festi a feketénél feketébbre. Olyan is van köztük – hiszen a gyilkosok sem egyformák –, aki „csak” az idegenek elpusztítását végzi közönyösen, az ismerősöknél már-már meginogna, ha a halálgyár gépezete nem lenne mindennél és mindenkinél erősebb. De a dráma nem is az egyének mérkőzéséről, sokkal inkább a terror mechanizmusáról, annak majdnem akadálytalan működéséről szól. És ami ennél is fontosabb és főként időszerűbb: Szász János ily módon idézi, álmodja színpadra a maga szorongását és közös veszélyérzetünket. Ettől él és hat Az álomkommandó. 

Víziója – akárcsak filmjeiben – az agresszió fenyegette kisemberek, apák és fiúk kiszolgáltatottságát nagyítja kozmikussá. Ha mostanáig a cselekmény kétidejűségéről elmélkedtem, a konklúziónak a harmadik időre, a mi jelenünkre kell utalnia. És nem csak azért, mert az elbeszélt tragédia, amit Sütő – más körülmények között, más agresszorok áldozataként – részben maga is megélt, mottója szerint „történik bárhol, ahol megtörténhet”. Hanem mert mi magunk, az író kortársaiként is átéltünk gerinctörő esztendőket, és tapasztalataink tanítottak meg a szenvedés elviselésére, a túlélés egynémely fogására, a besúgók felismerésére és fel nem ismerésére, a hatalom változatos eszköztárának leleplezésére. Tudjuk, hogy igenis előfordulhat, amit Sütő megidéz, hogy a házkutatás során a karhatalom képviselői a fegyvertelen lázadóknál is „ottfelejtett” pisztolyt találnak, és az Elnök tervezett látogatásának híre nem alaptalanul ébreszt gyanakvást és szorongást a színházban látszólag megbecsült, valójában tűrni kényszerülő, sokszor megalázott házigazdákban. Sütő, aki Marosvásárhelyen egyik szemét vesztette el az agresszorok kegyetlensége folytán, eltökélten kerüli a nevek, a tények konkrét megnevezését. Akkor is, ha tudja, sejti – pontosabban a darab írásakor, tízesztendős romániai szilenciuma idején is tudhatta, és valószínűleg nem felejtette el –, hogy 1956 novemberében a később halálra ítélt rendezőnek, Földes Gábornak is szemére vetették, miért a harcosok emlékét idézi, ami által felzaklat és nem vigasztal; miért nem A mosoly országával andalítja a megrendült, porba sújtott győri közönséget. 

Érdemes szólni arról is, hogy Az álomkommandó aktualitását Sütő is, Szász János is nagyobbrészt a művészet áttételes eszközeivel keresi. A vetített román címert, a kék-sárga- piros virágcsokrot akár el is engedtük volna. De az a gondolat, hogy Auschwitz nem Auschwitzcal, hanem a megalkuvással, a szavakkal, a jelzőkkel kezdődött, még sokáig visszhangot ver bennünk, akik Az álomkommandót ebben az évadban Szász János rendezésében láttuk.

Köszönet ezért a közreműködő remek színészeknek – a főszerepében is nagyszerű Fesztbaum Bélának, a hiteles Lukács Sándornak és a vártnál is intenzívebb érzelmi hatást kiváltó tragikajelöltnek, Tornyi Ildikónak. De itt és most méltatlan lenne hallgatni a kereszttűzben is okosan helytálló Eszenyi Enikő érdeméről is, aki vállalta Sütő nem véletlenül ritkán játszott, ma is élő drámájának a színrehozatalát.

FÖLDES ANNA