Rózsi bácsi kora reggel virágcsokorral hajkurássza a bogarakat (azt a tarka cickafarka, dudorássza), ő a kertész Pitypang király, Pongyola királyné, no meg Pimpáré királykisasszony birodalmában.
A durcimorci Pimpáré (Tőkés Nikoletta) fényes, rózsaszín selyempizsamában (tervező: Miareczky Edit) heverészik, hatalmas párnák, plüssmacik közt nyújtózkodik, majd csakhamar lehemperedik az ágyról, a gyerekközönség legnagyobb örömére. Heverészne még tovább is, de nem lehet, mert elérkezett a nagy nap, jönnek a kérők, hogy bekössék a csélcsap, szeleburdi leányzó fejét. Merthogy üres az államkassza, ezért is igyekszik a nagy pocakú Pitypang király (Kiss Attila) és az aggodalmaskodó Pongyola királyné (Lapis Erika) villámgyorsan és lehetőleg jól férjhez adni virgonc lánykájukat. Lapis Erika tüneményes Pongyola királynéja settenkedő, hatalmas, magasra lendített léptekkel, jelentőségteljesen közlekedik (mi másban, valami pongyolaszerűségben), Kiss Attila Pitypang királya meg alig bírja cepelni orbitális, előremeredő pókhasát, ami olyannyira kidudorodik, hogy rendre bele is ütközik mindenki, aki közelít hozzá. S mikor az akkurátus és kissé bogaras Pitypang úr lövésre emeli puskáját, hogy a csapatostól épp arra kerengő varjakat elriassza, annak hamar kettécsuklik a csöve.
Erdős Virág gazdag fantáziával megírt, csengő-bongó rímekkel felékszerezett, bájosan humoros és csipetnyit melankolikus (meg filozofikus) mesejátékának előadása ekkorra már ráállt arra a játékos-ironikus és roppantul szívet melengető stílre, amely aztán majd mindvégig jellemzi az előadást. Fige Attila rendező gondosan kiemel, megrajzol és elrajzol minden gesztust, nyomatékosítja a humoros szituációkat, rájátszik a nyelvi és egyéb gegekre, s a hálás gyerekközönség harsány visongásával vissza is igazol minden bravúros ötletet és váratlan fordulatot.
Van belőlük bőven. A tűzrőlpattant süvölvény kiskirálylány (ajka rubin, / bőre márvány / pici fogkrém van az állán) természetesen kikosarazza a kissé lökött, fura kérőket, mire kitör a vihar, zengeni kezd az ég, röpködő varjúsereg takarja el a napot, s mire elcsitulnak az égzengés hullámai, Pimpáré kisasszony már egy fa tetején üldögél, Vakvarjúcska párjaként. A szegény, sorsüldözött királylányka azt sem tudja, mihez kezdjen, hova fusson, de a délceg ifjú Vakvarjúcska (Gasparik Gábor) mindenben igyekszik a kedvébe járni, jókedvre deríteni. Elindul hát elemózsiáért, miközben a magára hagyott Pimpárénak a legkülönfélébb kalandokban lesz része. Először felhergelt, vihogó szarkacsapat tűnik fel a színen, hogy lerabolják ékszereit, megfosszák esküvői cuccaitól, s kiforgassák mindenéből. (Heló cimbi, mi a pálya? / Felmászott a nyúl a fára! – harsogják, röhögcsélik dévajul a felhevült szarkalányok.) Akciófilmbe illő jelenetek peregnek, a rikácsoló, tolvaj szarkák úgy tépik, cibálják, zúzzák szegényt, hogy már azt sem tudja, fiú-e vagy lány. Végül megjön Vakvarjúcska az ennivalóval, nagy nehezen elhajtja a rablókat is, de megsebesül a harc hevében. Pimpáré meg kétségbeesik, mert a varjúfiú elnyúlik, mozdulatlanná dermed. A lány nagy nehezen életet ver bele, de még fel sem ocsúdott, jön az újabb megpróbáltatás, lesben álló kaffogó vadkutyák falkája támad rá s védelmezőjére, Vakvarjúcskára. Mire őket is elhajtja a fiú, még jobban lesérül, s meg is vakul, mert akkor már felbérelt gyerkőccsapat dobálja kavicsokkal. A sok megpróbáltatás közel hozza egymáshoz a furcsa párt. Pimpáré eleinte lázadozik a különös frigy ellen, de látva párja önzetlen odaadását, végül Vakvarjúcskával marad. Elkeseredettségében elhatározza, hazaviszi szerelmesét, hogy majd otthon meggyógyítsa. Ám vándorútjuk végén ismét csak megpróbáltatások várnak rájuk: a királyi pár nem ismeri föl a fiatalokat (a meggyógyított Vakvarjúcska ekkorra már Varjú Gáspár királyfivá vedlik át), elüldözik őket az udvarból, de hűségesen együtt maradnak, hogy tovább szőjék a szomorkás mese kócos szálait.
A történet prózában elmesélve persze meglehetősen egyszerűnek s egyenes vonalúnak tűnik, ám az előadás igen sokféle ízzel, színnel, színészi-rendezői leleménnyel jeleníti meg Erdős Virág mesejátékának kacskaringóit. Csupa tündéri hancúrozás, élveteg játszadozás, önfeledt bolondozás, mozgalmas jelenetek sora a produkció. Fige Attila aprólékosan és finom pszichológiai érzékkel bontja ki a szituációkat, s teszi még elevenebbé, sziporkázóbbá a jeleneteket. A felhergelődött szarkacsapat harci rítusa, a vadkutyák méla, feldühödött kórusa, Tőkés Nikoletta huncut Pimpáréjának üdítően pimasz könnyedsége, Gasparik Gábor Vakvarjúcskájának meg-megbicsakló snájdig lazasága és sármja (úgy nézek ki, mint egy hulla, / a vonzerőm szinte nulla) sok vidám percet szerez a publikumnak. Mindehhez járul még a színpompás látványvilágot, a meseien elrajzolt, poétikus jelmezeket, díszleteket megálmodó Miareczky Edit tervezői ötletessége (varjú úrfi jegenyefája a nyitható ajtóval igazi remeklés), Nyitrai László ihletett miliőt teremtő zenéje, Hegymegi Máté lendületes koreográfiája. Csupa elevenség, színjátszói elegancia, vadóc játékosság és filozofikus humor – ezekből szövődik színpompás egésszé ez az elvarázsolt játék. Picit érzelmesen, frivol derűvel, ám sok tanulsággal, kicsiknek, nagyobbaknak.
KOVÁCS DEZSŐ
