Már-már úgy látszott, idén is elmarad a hazai bábjátszás legfontosabb eseménye. Tavaly, 2012 tavaszán lett volna esedékes. Előbb őszre kellett halasztani, abban a reményben, hogy addigra sikerül előteremteni a szükséges anyagi feltételeket. Kiderült, hogy erre semmi remény. A Találkozó szervezői és házigazdái, a kecskeméti Ciróka Bábszínház vezetői nem nyugodtak bele a kilátástalan helyzetbe. A bábszínházak összefogásának és a fenntartók megkésett segítségének köszönhetően – a korábbiaknál jóval szerényebb feltételek között – 2013. május 9. és 13. között mégis megvalósult a rendezvény.

A kecskeméti Találkozó egyidős a rendszerváltással és a magyarországi bábszínházak számának jelentős növekedésével. A kilencvenes évek elején az addigi négy költségvetési intézmény mellé további hét városi, illetve megyei fenntartású társulat, valamint több családi, alternatív és más magánkezdeményezés szerveződött. Ez a folyamat egyedülálló volt a közép- és kelet-európai országok történetében, ahol már a színházak államosításakor komoly bábszínházi hálózat alakult ki. A hirtelen bekövetkezett „szaporulat” hívta életre annak idején a hírös város összejöveteleit, fórumot teremtve a produkciókról és a bábjáték műfaji kérdéseiről folytatott eszmecserékhez. 1992 óta ezek biztosították a belterjesség veszélyének ellenszerét. A többnyire amatőr múlttal érkező együttesek késhegyre menő viták kereszttüzében élték meg a hivatásossá válás gyakran súlyos drámai helyzeteit. 

Még egy különlegessége van a Találkozóknak: a programot nem előre felkért válogató testület állítja össze, hanem maguk a színházak döntik el, mit kívánnak bemutatni az elmúlt két évad műsorából. Ezt a megoldást többen vitatják, mondván, némelyik produkció nem érdemli meg a figyelmet, a ráfordított időt és költségeket. A meggyőzőbb ellenérv szerint azonban maga a választás is minősíti a színházat. Melyik előadásukat tartják leginkább érdemesnek arra, hogy egy szakmai közönség előtt bemutassák? A vitákat olyan nyíltság jellemzi, amely példátlan a hazai és külföldi színházi fesztiválok gyakorlatában. 

Valamennyi költségvetési intézmény meghívást kap, csak a magánvállalkozások között akad olyan, amelyik nem fér bele a zsúfolt programba. (Ez a körülmény természetesen újabb konfliktusok forrása szokott lenni.) A hivatalos műsorban szereplő előadásokat többnyire a színház más területeiről meghívott vendégek elemzik. A vitákhoz az alkotók és a jelen lévő kollégák is hozzászólnak. Zsűri nincs, díjak sincsenek. Az off-programok elemzésére nem kerül sor. 

2013-ban tizenkilenc előadás szerepelt a hivatalos programban, amelyet a Színművészeti Egyetem produkciói és szabadtéri játékok egészítettek ki. A Találkozó műsora az idén is pontos képet adott a magyarországi bábjátszás helyzetéről. Találkozhattunk a nyitott bábszínház korszerű formanyelvének átgondolt alkalmazásával és azokkal a téveszmékkel, elnagyolt ötletekkel, modorosságokkal, divatirányzatokkal, amelyek világszerte a műfaj művelőinek zavarát tükrözik.

Ez a zavar nem új keletű. Akkor következett be, amikor – nagyjából a múlt század ötvenes éveinek második felében – a bábszínházak szakítottak a klasszikus formákkal, száműzték a paravánt, és a bábot életre keltő színész előbújt rejtekhelyéről. Amíg a klasszikus iskola uralkodott, voltak szabályok, követelmények, amelyeknek a betartása határozta meg az előadás minőségét. A merev dogmák követése biztonságot nyújtott. Amikor megszűnt a báb mimetikus szerepe (= minél tökéletesebben utánozza az embert, annál nagyobb a hatása), a fejlődés újabb állomásán egy idő után előjöttek a kérdőjelek. A színész jelenléte nemcsak saját kilétére és drámai funkciójára nem tudott mindig egyértelmű választ adni, de óhatatlanul háttérbe szorította a bábot, amely addig a konfliktus kizárólagos hordozója volt. A szerepeket ettől kezdve ketten játszották: a színész-bábjátékos-animátor és a báb. Szerencsés esetben a kettősség új drámai helyzetet tudott teremteni. Ha erre nem került sor, megjelentek a közhelyek: arról kezdtek szólni az előadások, hogy függő viszonyban vagyunk egy felsőbb hatalomtól. Vagy a gyerekszoba hasonlatát vettük át, ahol a színész a bábbal játszó gyerek szerepét tölti be. Vagy mesélővé lép elő, aki közvetíti a történetet a báb és a közönség között. A legizgalmasabb esetek azok voltak, amikor báb és mozgató különös partnerkapcsolatát sikerült megteremteni.

Aztán ahogy a modernizmus árnyékában a színpad csupasz tűzfalát, belógó reflektorait és trégereit megpróbálták eltüntetni a drámai színház klasszicizmusba visszamenekülő alkotói, és vetített felhőkkel, fűszőnyeggel, kasírozott sziklákkal ironizáltak a néhány évvel korábbi formabontás magabiztos igazságán, úgy a bábszínház is vissza-visszatért egy-egy előadás erejéig a zárt illúziókhoz, ahol a „trükkök” titokban maradnak. 

Ez a folyamat még korántsem ért véget. A jelentős alkotók, akik komolyan veszik mindazt, ami a színpadon történik, tisztában vannak a rájuk leselkedő buktatókkal. Akik pedig beérik az epigon szerepével, azok megmaradnak a külsőségeknél, kész tényként törnek lándzsát a „modern” megoldások mellett, káoszt és felszínességet hozva létre abban a bizonyos üres térben, ahol ha Brook szerint keresztülmegy valaki, egy másik ember pedig figyeli, létrejön a színház. 

Mint mindig minden színházi és bábszínházi találkozón, ezúttal is sok esetben létrejött a színház, néha pedig nem. Nem csak a „Szent”, a „Nyers”, a „Közvetlen”, de néha még a „Holt” színház sem.

A zalaegerszegi Griff Bábszínház előadása például minden elkeseredett, agresszív próbálkozás ellenére csak görcsöket okozott a játékosokban és a nézőkben. A három deviáns című, több mesemotívumot összekotyvasztó történet nem képes egyetlen színházi pillanatot sem teremteni, mert a rendező a szituációk eljátszására alkalmatlan, kimódolt és túlbonyolított játéktérbe próbálta belegyömöszölni az eseményeket. A többféle bábtechnika együttes alkalmazása hatásos és izgalmas lehetne, de ehhez a bábmozgatás területén sokkal tapasztaltabb színészekre, rendezőre és tervezőkre volna szükség, mint akik a hosszú ideje válsággal küzdő zalaegerszegiek előadását létrehozták. (Író-rendező: Jámbor József, díszlet: Dió Zoltán, báb, jelmez: Komlódi Judit.)

Nem sokkal vigasztalóbb a helyzet a veszprémi Kabóca Bábszínház előadásán sem. A Gomboló meg sem kísérli, hogy színpadi pillanatokat teremtsen a három szépen éneklő színésznő segítségével. Történet alig van, de a három–öt éves gyerek, akinek az előadás készült, úgysem értené, mivel a szereplők franciául beszélnek. Hogy miért, arra a néző nem kap magyarázatot, csupán a bennfentesek tudhatják, hogy a produkció francia turnéra készült. „Szóval hakni” – mondta kifelé jövet valamelyik kolléga. (Edmée Cannard Monsieur Petit Sou című könyve nyomán írta és rendezte: Karel Van Ransbeeck, zeneszerző: Adrian Lenski, tervező: Opra Szabó Zsófia.)

A meggyőződés hiányzik Bartal Kiss Rita rendezéséből, a pécsi Bóbita Bábszínház SzerelMese című előadásából. Nemcsak a magyar cím erőltetett, az epikus történet is kimódolt, és nem igazán alkalmas színházi előadás megteremtésére. A rendező vonzalma a látvány iránt ezúttal kimerült a bábok és a szegényes, csupán informatív szerepet betöltő díszletek megtervezésében. A játék alapjául szolgáló könyv, Alain Serres Je vous aime tant (Annyira szeretem) című meséjének története annyi, hogy egy fiú levele elkallódik a postán, bejárja a világot, és csak sok év után jut el a címzetthez, a szemben lakó kislányhoz, aki akkor régóta nem kislány már. „Gyönyörű mese az állhatatosságról és a szerelemről” – írja magabiztosan a Bóbita szórólapja, amely négyéves kortól ajánlja a darabot. (Bábszínpadra alkalmazta: Szász Ilona, tervező-rendező: Bartal Kiss Rita, zene: Csernák Zoltán Samu.)

A Figurina Animációs Kisszínpad eltökéltsége mindig zavarba ejtő. Nemcsak azért, mert Siklósi Gábor volt az első magánbábszínház megalapítója, és 1983 óta következetes elszántsággal járja a maga útját. Első előadásai a tárgyak poézisét teremtették meg a magyar bábjáték történetében, és akkor kialakított arculatához máig ragaszkodik, annak ellenére, hogy útja során többször úgy tűnt, belefáradt abba az előadásmódba, amely félig kimondott szavakból, rögtönzéseknek ható párbeszédekből, „civil” jelenlétből áll össze az őt és partnerét, Fers Klárát jellemző stílussá. Legújabb produkciójuk, a Mackóalsó három kidobott parányi játékmackó sorsát követi egy illegális szeméttelepen. Kötődik tehát korunk valóságához, a kukázók mindennapjaihoz, de megreked az ötletnél, a helyzet kibontásához hiányzik az írói segítség és az elmélyülés szándéka. (Kende Márta¹ történeteit továbbgondolta, tervezte és rendezte: Siklósi Gábor, játssza: Fers Klára és Siklósi Gábor.)

Nem jut tovább az ötlet felvetésénél a szegedi Kövér Béla Bábszínház Micsoda madár ez? című előadása sem, amely Vlagyimir Szutyejev évtizedek óta népszerű mesekönyvének két történetét dolgozza fel. Az író-grafikus szellemét azonban csak a zeneszerzőpáros, Szvetnyik Margit és Dulics Tímea pompás mókázása tudja megidézni. Amit a színpadon látunk, az két érdektelen történet, amelyet a színészek kötelességtudóan lebonyolítanak. (Színpadra alkalmazta és rendezte: Kiss Ágnes, tervezte: Szűcs Eszter Anita.)

A véletlen is gyakran közrejátszik abban, hogy egyik-másik rendező több munkája szerepel valamelyik fesztiválon. Így volt ez most három alkotóval is. Mindhárman sokat és sokfelé dolgoznak. Szerencsések, mert különböző körülmények és más-más lehetőségek között létrejött előadások alapján bizonyíthatják, hol tartanak a pályájukon, hogyan alakul, változik, gazdagodik eszköztáruk és gondolatviláguk. Kolozsi Angéla két írása került bemutatásra Kecskeméten. Ő alkalmazta színpadra Ljudmila Ulickaja Százlábúak láb alatt című meséjét a Kolibri Színház számára, amely egy Antverpen nevű sokat betegeskedő verébről, egy Mihéjev nevű kóbor macskáról és Vászjáról, az önfeláldozó ezerjófűről szól, akik egy elhagyott lakásban rendezik be közös otthonukat. A hajlék nem sokáig bizonyul elhagyatottnak, mert hamarosan betelepszik hozzájuk Marija Szemjonovna, a rendkívül szapora százlábú és népes családja. A különös, groteszk, szomorú-vidám „állat- és növénymesét” nem tudja teljes sokszólamúságában megszólaltatni az előadás. A rendező és a tervező megrekedt félúton, ahol már nem érvényesek a röghöz tapadt félig hagyományos bábjátszás szabályai, és még nem tud színpadi életre galvanizálódni a kiváló írónő képzeletszerű költői világa. (Zeneszerző: Novák János, tervező: Mátravölgyi Ákos, rendező: Tisza Bea.)

Kolozsi Angéla másik produkciója, az Egy korszerű boszorkány hétköznapjai szerzői színház. A Békéscsabai Napsugár Bábszínház előadásának fő erénye a szellemes, lényegre törően tömör dialógusokat és világos színpadi helyzeteket kínáló mai mese arról, hogy egy mesebeli boszorkány feladja varázslói mesterségét, mondván, hogy manapság a számítógépek mindent jobban tudnak, mint amire egy valamirevaló vasorrú bába képes lehet. (Tervezők: Sipos Katalin, Sisak Péter, Berta János, író-rendező: Kolozsi Angéla.)

Bartal Kiss Rita a debreceni Vojtina szép előadása, a Boldog képek alkotójaként is szerepelt. Hasonló eszközöket alkalmaz, mint korábban a Picasso képeit felbontó és újraformáló A kékruhás kislányban². Most egy palócföldi falu, Boldog község múltját idézi fel totális színházában, egyforma hangsúlyt adva a látványnak, a zenének, a versnek, a fotónak, a báb- és a filmanimációnak. Igaz, idilli képet mutat be a múltról, de az idő megszépíti ezt a múltat, feledteti a fájdalmakat. Nem konfliktusokkal terhes hétköznapokról szól, hanem egy mesebeli falu épül fel a szemünk előtt, amely a szociográfia helyett a költészet, a népművészet, a tánc formanyelve segítségével telik meg élettel. (Tervező: Horváth Mari, versek: Borbély Szilárd, zene: Bakos Árpád, forgatókönyvíró-rendező: Bartal Kiss Rita.)

Kovács Géza három előadással vett részt a Találkozón. A szombathelyi Mesebolt Bábszínház Madarak voltunkja sok rokon vonást mutat a Boldog képekkel. Ezt egy zempléni cigány falu, Bódvalenke házainak freskói ihlették³. Az egyik kép, Ferkovics József Madarak című festménye arról szól, hogy a cigányoknak valaha szárnyuk volt, szabadon repülhettek, amerre akartak, de aztán eljutottak egy gazdag völgybe, ahol minden volt, mi szem-szájnak ingere. Ettek-ittak, és annyira ellustultak, hogy többé nem tudtak repülni. A darab Gergőce és Máriskó életútját beszéli el a gyerekkortól az öregségig. Négy mesét látunk a szerelemről, a barátságról és a szülőföldről, amely mindig mindenhonnan hazahív. Az előadás a báb és a színész sokoldalú és sokértelmű kapcsolatában is példamutató. A színészek olyan közösség tagjai, amelyben magától értetődő természetességgel idéződnek fel bábok, hangszerek meg egy mindenféle metamorfózisra képes kordé segítségével az események és a folyton változó helyszínek. (Író: Galuska László Pál, zeneszerző: Lázár Zsigmond, tervező: Boráros Szilárd, rendező: Kovács Géza.)

Bár a Majolenka hercegkisasszony előadásának létrehozása (amelynek íróját ismeretlen okból titokban tartja a Miskolci Csodamalom Bábszínház) nyilván kevesebb energiát igényelt a rendezőtől, mint az ő vezetésével működő szombathelyi együttes nagyszabású vállalkozása, azért kétségtelenül itt is érezhető a határozott és következetes színészvezetés. (Zeneszerző: Ács Gyula, tervező: Boráros Szilárd, rendező: Kovács Géza.)

Harmadik produkciója, a Pinokkió átdolgozójaként bravúros feladatot hajtott végre: két játékosra szabta át Collodi meséjét. Igaz, így sok motívum áldozatul esett, a történet misztérium jellege is odaveszett, viszont a fabáb emberré válása szívet melengetően sikerült: a darab végén felhívnak egy gyereket a színpadra. Ő lesz Pinokkió. Az előadás a Mesebolt és a Zalai Dombság egyik községében, Hottón működő családi bábszínház, a Ziránó közös vállalkozása. (Író-rendező: Kovács Géza, zene: Schulteisz Gábor, tervező: Boráros Szilárd, játsszák: Pfeifer Zsófia és Varga Péter Róbert.)

Két egyszemélyes produkció szerepelt a programban. A BábAkalács⁴ Bábszínház „vígságos papírszínházat” kínál A szomorú királykisasszony címmel „tíz lenyitásban”, Tóth Anita előadásában, Árvai Gabriella hegedűkíséretével, Makhult Gabriella grafikáival. A mesélő nem tudta magával ragadni a nézőket, így igazán csak a papírszínház néhány dekoratív és szellemes megoldásának örülhettünk. 

Hogy nem volt igazuk azoknak, akik a helyszín méreteit okolták a mesemondó színésznő sikertelenségéért, arról két nappal később az ESZME⁵ és Fabók Mancsi Bábszínháza A székely menyecske meg az ördög című előadásán győződhettünk meg ugyanannak a mozinak a nézőterén. Fabók Mariann mindent tud a színházról és a bábszínházról. Pályáján tökéletes összhangban élnek egymás mellett szerepei a Miskolci Nemzeti Színházban, és saját műsorai, amelyekben bábok segítségével kelti életre meséit, jelen esetben egy székely menyecske esetét az ördöggel. Játékos és varázslatos lényéből fakad, hogy magától értetődő természetességgel kelnek életre közreműködésével a különféle típusú és különböző méretű bábok, amelyeknek hol partnere, hol éltetője tud lenni. Egyedül képes teljes világot teremteni, és ez a tevékenység láthatóan örömet okoz neki. Az örömét pedig megosztja velünk. (Díszlet: Mátravölgyi Ákos, bábok: Lellei Pál, zenei felelős: Ács Gyula, bábos mesemondó: Fabók Mariann.) 

Az uniformizálódott és leegyszerűsített bábok divatja idején jóleső érzés látni az egri Harlekin Bábszínház tragikus események és bonyolult érzelmek eljátszására is alkalmas, kecses figuráit a Rómeó és Júlia előadásán, amely néhány mai kiszólással egészíti ki Mészöly Dezső időtálló fordítását. A játék egyszerre szólaltatja meg a romantikus érzelmeket és a játékformában rejtőzködő iróniát. Néhány egyszerű jelzéssel, egy ablakkeret, egy-egy függöny ide-oda helyezésével tud teret szervezni a rendező a villámgyorsan zajló események köré, és még arra is van gondja, hogy a bábjátékot gondolatilag beleszője a történetbe: Lőrinc barát, a nagy bábjátékos titokban parányi marionettekkel gyakorol a cellájában, de egyszer csak kénytelen rádöbbenni, hogy ő maga is báb. A Találkozó emlékezetes pillanata, amikor meglepetten hátrafordul, és ránéz az őt életre keltő színészre. (Dramaturg: Khaled-Abdo Szaida, báb- és díszlettervező: Jakob Nóra, rendező: Somogyi Tamás.)

Rómeó és Júlia – Harlekin Bábszínház

A Budapest Bábszínház lendületes előadása, a Pettson és Findusz, amely Sven Nordqvist népszerű mesekönyvének három epizódját dolgozza fel, a felnőttek és a gyerekek világának ellentéteiről szól. Imponálóan pontos a mesevilág síkjainak ábrázolása: a felnőtteket élő színészek személyesítik meg, az állatokat pedig természetesen bábok. Hogy az őket mozgató színészek jelenléte ebben a kettős világban kevéssé okoz zavart, az annak köszönhető, hogy a rendező irreális térbe helyezi a történetet, amely egyszerre a bolondos ezermester, Pettson fiókokkal, rejtekhelyekkel és titokzatos zugokkal teli birodalma, meg egy valóságon túli, folyton átalakuló mesebirodalom, ahol bármi megtörténhet. A két címszereplő, Ács Norbert (Pettson) és Ellinger Edina (Findusz) szeretni valóan mókás párosa mellett Teszárek Csaba Gustavsson tűzoltója emelkedik ki a remek színészi teljesítmények közül. (Színpadra alkalmazta: Fekete Ádám e. h., dramaturg: Gimesi Dóra, tervező: Lisztopád Krisztina, zene: Márkos Albert, mozgás: Hegymegi Máté e. h., rendező: Bereczki Csilla e. h. Billentyűs hangszereken közreműködik: Wagner-Puskás Péter.)

A Vas Laci! (így, jókora felkiáltójellel a végén) azt sugallja a nézőknek, hogy Benedek Elek népmesehőse különleges kihívást jelent a mai bábjáték világában. A győri Vaskakas Bábszínház előadásában vannak táltos paripák, gonosz boszorkányok, jó tündérek, varázshatalmú kígyók, mágikus kovácsok, hétfejű sárkányok, de mindezeken túltesz a szuperhőssé avanzsált rettenthetetlen vitéz, aki a képregényeket és animációs filmeket is meghódító Batmaneket, Pókembereket, Transzformereket, Ben 10-eket, Hero Factorykat megszégyenítő bátorsággal győzi le ellenfeleit. „Színes, szélesvásznú színházi forgatagként” ajánlja produkcióját a színház, pirulás nélkül alkalmazva az amerikai reklám jól bevált szlogenjeit. A rejtőzködő humor, amely ott lappang a valóban monumentális és tökéletes technikai felkészültséggel kivitelezett előadás rétegei mögött, nem zárja ki, hogy játszók és nézők mindvégig nagyon komolyan vegyék a történetet. És van az előadásban valami nagyon személyes vallomás is, amitől fel tud emelkedni a XXI. századi bábjátékhagyományokat megőrző és hagyományokat megújító, magasabb régióiba. (Benedek Elek és Fábián Ágostonné⁶ történeteiből írta: Markó Róbert e. h. és Tengely Gábor, zene: Rab Viki, díszlet: Cziegler Balázs, jelmez, báb: Michac Gábor, koreográfia: Kocsis Enikő és Fitos Dezső, rendező: Tengely Gábor.)

A házigazda Ciróka Bábszínház előadása, A Csomótündér nagyon komoly családszociológiai problémáról szól a gyerekek nyelvén: a válásról. A címszereplő – Apró Ernő bájosan hétköznapi megformálásában – nem olyan tündér, amilyent a mesékben megszoktunk. Talán egy apuka vagy nagypapa a nézőtérről. Elnyűtt kardigánjára hátul a biztonság kedvéért azért rá van hímezve valami szárnyas angyalkaféle figura. Pedig nem is igazi tündér, hiszen amikor csodát tesz, csillogó flittereket szór a saját fejére, mint a szemfényvesztők. De egy valamiben utolérhetetlen: a cipőfűzőket úgy tudja összecsomózni, hogy nincs a világon olyan olló, amelyik szét tudná vágni. Ezt a köteléket nevezik házasságnak. De nevezhetjük barátságnak is. Ha meg a Csomótündér véletlenül nem egymáshoz való cipőfűzőket köt össze, mint például a mesebeli királyfi, Kismenyus szülei esetében, akkor kész a baj. Akkor a királyfi nem tehet mást, énekel egy szomorú dalt, és megígéri, hogy jó lesz ezután, még a sóskát is megeszi a menzán, csak maradjanak együtt a szülei. (Író: Gimesi Dóra, tervező: Mátravölgyi Ákos, zene: Szabó Balázs, rendező: Kuthy Ágnes.)

A Csomótündér – Ciróka Bábszínház

A Stúdió „K” Színház egyre erőteljesebben van jelen a hazai bábfesztiválokon, frappáns példákat szolgáltatva a műfajt régebben művelő kollégáknak is. Fodor Tamást és az együttest foglalkoztatja a báb mint kifejezőeszköz és az őt éltető színész vele való kapcsolatának bonyolultsága. A Szamár a torony tetején, Zalán Tibor darabja Chagall képeinek ihletésében jött létre. Helyszínei sok vonatkozásban emlékeztetnek Vityebszkre, hőse, a nyughatatlan Boldizsár (Lovas Dániel) a fiatal Chagallra, az előadás szimbólumrendszere pedig Chagall képeire. Boldizsár társával, Zebulonddal (Nagypál Gábor), a bölcs és kutyahűségű szamárral nekivág a nagyvilágnak, hogy megkeresse halott édesanyját, aki – a házikója tetején csücsülő Nagyapó (Spilák Lajos) szerint – a holdra költözött. Vándorútján számtalan veszedelem fenyegeti, hol egy műlovarnő (Homonnai Katalin) vagy egy bűvész (Spilák Lajos) cselszövései, hol egy kapzsi kakas (Sütő András Miklós), hol egy félfülű nyúl (Nyakó Júlia) próbálja eltéríteni útjáról. Aztán egy irigy gazda, majd egy hízelgő lámpaoszlop, egy félelmetes szénaboglya, egy feneketlen kút, egy lidércekkel teli elveszejtő láp meg egy önimádó béka akadályozza továbbjutásukat. De végül eljutnak a nagyvárosba, ahol megtudják, hogy a hold a város tornyán fészkel, mint egy nagy fényes madár, onnan indul fel a magas égbe. Gyanítom, hogy Zalán Tibor önéletrajzi elemeket is beleszőtt a Tamási Áron Ábeljével rokon Boldizsár alakjába, aki végül angyali lényként hagyja itt a földi világot, barátja pedig árván marad az Eiffel-torony tetején. A Stúdió „K” különleges szellemisége pontosan tetten érhető, amikor az előadás spiritusz rektora, Spilák Lajos leteszi valamelyik szerepét, és átül a hangszereihez. Zenészként ugyanolyan elmélyültséggel teljesíti színpadi feladatát, mint szerepeiben. A színpadról a hit, az alázat, a szolgálat különös szertartása csal könnyet a néző szemébe. (Bábok és tér: Németh Ilona, zeneszerző: Spilák Lajos, rendező: Fodor Tamás.)⁷

Szamár a torony tetején – Stúdió „K” (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Vajda Zsuzsa és Pilári Gábor úgy érezték, itt az ideje, hogy elmenjenek az ősforrásokhoz. Családi bábszínházuk, a MárkusZínház felkerekedett hát, és meg sem állt az észak-indiai Rádzsasztánig, hogy közelebbről megmustrálja a Távol-Kelet bábkultúrájának egyik máig élő típusát, a kathputlit⁸. Egyes tudósok szerint a rádzsasztáni bábjáték legalább ezeréves múltra tekinthet vissza, de a merészebb rajongók azt állítják, megvan ezerötszáz éves is. Annyi bizonyos, hogy mire a mi őseink megérkeztek Levédiába, Rádzsasztánban már javában játszottak marionettel, hiszen a mangófából készült kathputli a mi fogalmaink szerint marionett. Állítólag három király a saját hőstetteinek dicsőítésére találta ki. Szóval politikai propagandacéllal született. Az évszázadok során persze sokat változott, de azt a tulajdonságát mindmáig megőrizte, hogy – szemben a dél-indiai (andhrai) árnyjátékkal, amely mitológiai témákat dolgoz fel – vitézi történeteket, virtuóz lovasversenyeket, bajvívásokat és táncokat mutat be, vagyis a világi szórakoztatás műfaja. A MárkusZínház Kathputli címmel bemutatott műsora összegyűjtött egy csokorra valót azokból az elemekből, amelyek jellemzőek a rádzsasztáni bábjátékra. Műsoruk nem egyszerű rekonstrukció. Azt a tradíciót próbálja befogadni és sajátjaként továbbadni, amelynek titkai a mi számunkra is megfejthetők. A Pilári család megmártózott az ezeréves hagyományokban, mint a hithű hinduk a Gangesz vizében. Ganga, a folyó névadója a megtisztulás istennője. Az előadásnak is spirituális és megtisztító ereje van, amely bizonyára hatással lesz a MárkusZínház további tevékenységére. A hivatalos programon kívül két előadás érdemel megkülönböztetett figyelmet. Az egyikre a Találkozó második napján, a másikra a legvégén került sor. Így akaratlanul a rendezvény valamiféle keretét képezték. Az egyik kiindulópont, a másik végállomás, ahonnan már nem lehet továbbmenni.

A Piarista Általános Iskola és Gimnázium udvarán a szombathelyi Mesebolt Bábszínház és a Kőszegi Várszínház közös produkciójában az Akárki című középkori moralitást láthattuk. A gazdagemberhalálának történetét sokan feldolgozták Hugo von Hofmannsthaltól Kárpáti Péterig. Most az eredeti angol Everyman magyar változatát halljuk Tellér Gyula fordításában. De amikor a sötét öltönyös, keménykalapos főhős megjelenik Hannus Zoltán (a Stúdió „K” egykori neveltje) személyében, láncon húzva maga után koporsóját, József Attila versével fohászkodik Istenhez: „Nem emel föl már senki sem, / belenehezültem a sárba. / Fogadj fiadnak, Istenem, / hogy ne legyek árva!” Vidám társaság édes-bús régi slágereket énekel: „Az egyiknek sikerül, a másiknak nem”, „Tanulj meg, fiacskám, komédiázni…”, de Seress Rezső örökzöldjei mellett felcsendül a „Honvágy-dal” is, amely sokunkban 1956-os emlékeket ébreszt: „Holdfényes májusok, muskátlis ablakok…” Az allegorikus alakokat óriásbábok jelenítik meg. A Tudás szárnyas kerékpáron közlekedik, a Jótett nejlonfóliával van letakarva. Akárki dühödt kétségbeeséssel próbálja kiszabadítani. A játék cirkuszi miliőt idéz, a frivol vidámság és a dalszövegek közhelyei élesen ellenpontozzák a dráma komor hangvételét. A rendező sokat merít Tadeusz Kantor halálszínházából. Itt is mindvégig egyszerre van jelen a haláltánc kettőssége, az irónia, a szertartás és a bombasztikus csinnadratta. (Rendező-dramaturg: Veres András, tervező: Majoros Gyula, zene: Bogdan Edmund Szczepański.)

A Találkozó a Színművészeti Egyetem végzős bábszínész osztályának vizsgaelőadásával, A tavasz ébredésével zárult. Kosztolányi ezt írta Wedekind hajdan polgárpukkasztó művének magyarországi bemutatója kapcsán⁹: „Tévednek azok, kik kopottnak, vagy fontoskodónak hirdetik a kamaszkor e drámáját, mert eltűnt körüle a tilalmas varázskör, az újság ingere, és megmaradt az, ami halhatatlan. Egy nyugodt, boldognak nevezett kor vergődése és lázadása.” Négy évvel később Podrecca bábszínházának budapesti vendégjátékát ezekkel a szavakkal ajánlotta a nézők figyelmébe: „A báb teremtő ösztönünk dicsőítése, végtelenségünk hangsúlyozása, barbár önvigasz és csalafinta diadal, megcsúfolása a halálnak. Ha belőlünk holtunkban tárgy lesz, érzéketlen, mint a szikla, hideg, mint az érc, sárga, mint a szalma, akkor legalább hazudjunk, dacból, szeszélyből alkossunk saját hasonlatosságunkra egy bábot, mely él.”

A vizsgaelőadás rendezője, Alföldi Róbert első bábszínházi kirándulásakor is az áldozatok szerepét szánta a báboknak.¹⁰ Most viszont nem is bábokat látunk a színpadon, hanem babákat. A drámát a színészek játsszák el helyettük. A bábszínház ott kezdődik, hogy az élettelen anyag életre kel. Ezek a babák nem tudnak életre kelni. Jelek csupán. Tucatáruk. Tökéletesen egyformák. Nincs jellemük, sorsuk, nincsenek érzéseik, szándékaik. A brutális cselekedeteket rajtuk hajtják végre a szereplők, de a nézőnek nincs köze hozzájuk. Mégis, amikor Moritz öngyilkosságát az egyik pucér, műanyagból öntött baba felakasztásával játsszák el, Wendla abortuszát úgy hajtják végre, hogy egy hatalmas tűvel átszúrják a vagináját, az előadás végén pedig hatalmas szögekkel keresztre feszítik, rossz érzés fog el. Nem polgárpukkasztás ez, azon már rég túl vagyunk, csak olcsó provokáció. Nincs kedvem egy akasztott meg egy keresztre feszített baba emlékével távozni egy bábfesztiválról, amelyen néhány elkeserítő és sok szép előadást láttam. Közben meg arra gondolok, hogy egy bábszínész osztály vizsgaelőadásának valamilyen új út kezdetét kellene jeleznie. De ez a zsákutca vége, ahonnan már nincs mit folytatni. 

Megpróbálom elfelejteni a Találkozó balszerencsés fináléját, és inkább A Csomótündérre, a Madarak voltunkra, a Boldog képekre, a Rómeó és Júliára, a Pettson és Finduszra, a Vas Lacira, a Stúdió „K”-ra és Fabók Mancsi bábszínházára gondolok. 

És máris jobban érzem magam. 

 BALOGH GÉZA

 

 

Jegyzetek

¹ (1923‒1994) tévérendező, grafikus. Több dokumentumfilmet és számos bábjátékot, bábfilmet készített. Ő volt a Futrinka utca- és a Mazsola-sorozat első rendezője. Több mesekönyvet illusztrált.

² Ciróka Bábszínház, 2006.

³ Horváth János miskolci festőművész kezdeményezésére 2009-ben roma festők festették ki a házak tűzfalát. Az ország egyik legszegényebb községét azóta „freskófalunak“ nevezik. A képek valójában seccók, mert az enyves festéket a száraz falra vitték fel, ami kevésbé időtálló, mint a freskó. 

⁴ A vállalkozás névadója egy vadvirág (Carlina acaulis), rétek, kaszálók gyakori növénye. Első látásra elszáradt kórónak tűnik.

⁵ Európai Szabadúszó Művészek Egyesülete. 2006-ban alakult szervezet a független művészek támogatására.

⁶ „Marika néni“, moldvai csángó mesemondó.

⁷ A színikritikusok az év legjobb gyermekelőadása díját ítélték oda 2012-ben a Stúdió „K“ produkciójának.

⁸ A szó rádzsasztáni nyelven fabábot jelent (kath: fa, putli: báb, baba).

⁹ Belvárosi Színház, 1923.

¹⁰ Pasolini‒Vörös Róbert: Sade márki 120 napja. Budapest Bábszínház, 2005.