Elemzésem elsősorban a tér és a látvány előadást befolyásoló tényezőire koncentrál. Így azokat az összefüggéseket vizsgálom, melyek nem az előadások, egyes irányzatok történetiségéből kiindulva, hanem a látvány felől közelítik a jelenséget. A választott/vállalt helyszínek előadásformáló hatása és annak intenzitása a nézők s a játszók egymásoz fűződő, illetve a teret alakító elemekkel való kapcsolatában definiálható.
Míg az avantgárd színháza arra kereste a választ, hogy a közönség és a játszók kapcsolata miként tud közvetlenebbé válni, addig napjaink színházi építészete nem a színpad helyzetére, hanem – meglepő módon – a színházi előcsarnokra koncentrál, kifejezésre juttatva a társulat filozófiáját. Kirajzolódik egy átalakítási folyamat, amely a napjainkban oly népszerű romkocsmák világát importálja a színházba. Először a Katona József Színház, majd a Pesti Színház előcsarnoka alakult át romos raktári bázis képletét mutatva, feladva modernista, színvonalas belvárosi belsőjét.
Napjaink színházi építészetét, illetve belsőépítészetét vizsgálva két, egymással szöges ellentétben lévő tendencia design karaktere bontakozott ki. Az egyik végletnél találjuk a Nemzeti Színház sokat vitatott architektúráját a gazdagság, a formagazdagság néhol dölyfös megnyilvánulásaival. A másik végletet egy olyan puritán jelenség képviseli, ahol a színházat, illetve annak előcsarnokát szétverve, a budapesti romkocsmák nosztalgiája jelenik meg tervezői koncepcióként. Valószínűleg mindkét esetben a nosztalgia a motiváció, csak a jel és a jelentés megjelenésmódja, annak célzatossága lehet a vizsgálódás tárgya.
Katona József Színház – előcsarnok-büfé (forrás: Katona József Színház)
A Katona József Színház ilyetén átalakítása funkcionálisan indokolható eredménnyel járt, miután egy tágas, időben és tevékenységében nyitott, fórumszerű előtér kialakítása volt a megújulás vezérelve. A Pesti Színház átalakításánál, mely külsőségeiben hasonló a Katonáéhoz, annak funkcionális többletei már elmaradnak, csupán díszletszerű elburkolását találjuk a meglévő térnek. A felhasznált anyagok jellemzően a kazánlemez, a natúr gipszkarton és a fa raklapok halmaza. Állítom, hogy az egyik véglet, vagyis az aranylevelekkel dúsan ellátott Nemzeti generálta a másik végleten megjelenő raklap bútorokat. Hasonló ellentét feszült a múlt század elejének hagyományos színháza, vagyis színházi előadásai és az avantgárd színház úttörői között. Az egyeduralkodó realista-naturalista színházi díszletek és ezek ellenpontjaként a Brecht által megalkotott eszmerendszer rendkívül egyszerű, jelzésszerű színpadképei között ok-okozati összefüggést találunk. Jó ideig mindkét véglet megtalálta saját lelkes közönségét, majd a hatás-ellenhatás harcában új eredmények születtek. Egymáshoz közelítve eltűntek a grandiózus szobadíszletek, és Brecht is finomított korábbi radikális nézetein.
Az említett színházak átalakított terei már határterületei a belsőépítészetnek és a díszlettervezésnek. A játék szellemisége átterjed a teljes színházi térre a díszletek folytatásaként, vagyis az építész tovább visz egy a társulatban általánosan elfogadott gondolatot, melynek morálfilozófiája alakítja ki a színház közösségi tereit. A korstílus változása egy kollektív tevékenység nyomán jelenik meg, melynek formálása túlmutat az autonóm alkotó szabadságán.
A jelenséget vizsgálva először a Pesti Színház átalakítását elemzem. Az előcsarnokba lépve raklapokból és kazánlemezekből összerótt, álpuritán képződmény fogadja a nézőt. A ruhatári pult állezseren odavetett raklapja már zavaróan szájbarágó, és díszletszerű érzést vált ki. Eltűnt a Pesti Színház valaha igényesen megépített, kismozaikkal kirakott, titokzatosan szép előcsarnoka. Kérdésre elmondták, hogy ott van a kazánlemezek és igénytelen gipszkarton burkolatok mögött, merthogy azt műemlékké nyilvánították. Ez nagy szerencséje annak az utókornak, amely ismét értékelni fogja a hatvanas évek teljesítményét, talán egy másik kontextusban.
A színházi közmegegyezés szerint a díszletet elfogadjuk a színpadon, de mit keres az az előcsarnokban? A díszlet jelrendszere, eszköz- és anyaghasználata nem keverhető össze az építészet és belsőépítészet eszköztárával.
A belvárosi Katona József Színház márvány burkolatainak leverése a tégláig, a szellőző és egyéb ejtőcsövek megmutatása bátor tett a tervezőtől, ahogy az elemző kritikák írják. A gránit lépcső helyett elkopott, elmocskosodott, beton lépcső vezet a ruhatárba, ahol uszodai öltözőszekrényekbe kell belepréselni a kabátokat. A szekrények, a büfépult anyaghasználata valódi igénytelenséget mutat. Az uszoda fülledt asszociációja, az ejtőcsövek észlelése anyagiságukban jelentheti-e azt, hogy úgy érzékeljük őket, mint ami jelentés nélküli, tisztán érzéki jelenség? A dolgok azt jelentik a színpadon, amik, illetve amiként megmutatkoznak. A térben megjelenő ejtőcső anyagisága nem olyan jelölőként működik, amelyhez hozzárendelhető ez vagy az a jelölt. Richard Wagner tudatosan építtette a bayreuthi színházat nagyvárosoktól távolra, egy gyönyörű vidéken, hogy az odavezető út alatt a nézők kiszakadhassanak a hétköznapi világukból, legyen idejük áthangolódni a színház világára. A nagyváros nézőközönségét a színház terei, vonulási útjai szakíthatják ki a mindennapokból, teszik ezt általában méltósággal és szelíd ünnepélyességgel. Ez sem elhanyagolható funkciója a tradicionális színház hármas egységének, az előcsarnok, nézőtér, színpad máig fennmaradt hármas rendszerének, mely bizonyára vitatható, de a hangsúlyok mára már máshová tolódtak.
Amennyire megejtően szép és hiteles tud lenni egy romos épületben színházat létrehozni, olyan hiteltelen egy a saját korában színvonalasan megtervezett modernista épületből álromantikus romot faragni. A romok mint letűnt korok élettereinek valós, málló fragmentumai erős jelet képviselnek, de akkor oda kell menni, és talált helyszínként ott kell létrehozni az előadást, ha ez kissé kényelmetlen is.
Korunk színházi kereteinek újragondolása megkerülhetetlenül visszamutat Grotowski A szegény színház felé című tanulmányára, melyet 1965-ben fogalmazott meg, s amely alapvetően a nézők és a színészek közvetlen kapcsolatában kereste a színház jövőjét. Véleményem szerint itt három jelenség konvergál egymás irányába, ami a jövőben létrehozza az új, sajátos performatív színház tereit. Alátámasztja ezt a fentiekben tárgyalt jelentős színházak kísérlete az alternatív ifjúság megnyerésére, másrészről a világhírűvé vált szórakoztató-negyed romkocsmáinak is szükségük lesz a színházi közbeszéd reklámerejére és sajtójára. A romkocsmák szórakoztató kínálati oldala bővül a színházkultúra egy szeletével, mely közönséget (fogyasztó közönséget) vonz magához. A harmadik jelenség a lakásszínházak társulatainak küzdelme a fennmaradásért, akik csak jegybevételeikre számíthatnak.
A színházak közösségi tereinek ideologikus átépítése egy folyamatot látszik kiadni, és nem csak a kisebb színházak tekintetében. Jó példa erre az Operettszínház átépítéseinek 120 éves sorozata, melynek legdurvább átalakítása a hatvanas évek modernizációja volt. Az épület a Fellner‒Helmer cég tervei alapján készült 1894-ben, eredetileg mulatónak. Szamossy Orfeum néven, a földszinten koncertkávéház nyílt, az emeleti télikertben étterem üzemelt. A második enteriőrt akkor építették, amikor a húszas években átvette a főváros, és Fővárosi Operett Színház néven nyílt újra, megszüntetve a mulató előbb említett funkcióit. A harmadik beavatkozás már radikálisabb volt 1966 és 1971 között, amikor a nézőtér páholyait egybenyitották, és az előcsarnokot modernizálták. Bizonyára lelkesítő volt a hatvanas évek modernista gondolkodása, örömteli lehetett, hogy leverték a portálokról a sok felesleges cirádát, és szép, új, „korszerű” kirakatokat kaptunk helyettük. Az Operett Színház előcsarnokával is ez történt ebben az időben, és bizonyára büszkék voltunk a sima, egyenes és egyszerűen átépített térre. Aztán a modernizmus megkopott – szó szerint, és átvitt értelmében is. A színház épen maradt nézőtere és az előcsarnok puritánsága ellentmondásban volt, ezért 1998-ban úgy alakították át az előcsarnokot, hogy a tágas, nagyvonalú előtér méltó folytatása lehessen a nézőtérnek. A kis költségvetés ellenére nemes anyagokból készült el a felújítás, melynek belsőépítész tervezője voltam. A tervezés folyamán a viszonylag épen maradt nézőtér architektúráját követtem mind szellemiségében, mind ünnepélyességében. Ez a belső átalakítás volt a legrövidebb életű, mert következett a színház nagyfelújítása. Az ötödik, jelenlegi belsőjét 2001-ben építették meg.
Katona József Színház – ruhatár (forrás: Katona József Színház)
A Fellner és Helmer építészpáros számos színházi épületet tervezett, melyek hosszú időre mintául szolgáltak strukturálisan is új típusaikkal. Építészeti és belsőépítészeti megoldásaik elsősorban nem a nézőtér–színpad viszonyrendszerében hoztak újat, hanem a közönségforgalmi helyek színvonalas kialakításával, ezzel a XIX. századi társadalom reprezentációs igényeit elégítették ki. A több lépcsős, díszes, aranyozott előcsarnok, a központi elhelyezésű lépcsősorok kényelmes pihenői, a tágas első emeleti foyer lehetőséget biztosítanak a sétálgatásra, egyben teret a társasági életnek. A társadalom hierarchiája, elvárásrendszere itt is tükröződik, mivel a második emeletre és a karzatra egyszerűbb, általában külső lépcsők vezettek, de ennek praktikussága tűz estén vitathatatlan. Épületeik és belső tereik az igényeknek megfelelően a nagyság, a felségesség, a pompázatosság és a jólét kifejeződései az egységesítő osztrák neobarokk stílusában. Urbanisztikai és építészettörténeti jelentőségük mára megszokott, de ünnepélyes alkotóelemeivé váltak városainknak.
A polgárosodás és a demokratikus nézetek terjedése Európában és Amerikában szintén változtatott a színházi építészet elvárásrendszerén, így a páholyok helyett egyre inkább osztatlan nézőteret és egységes társalgót építettek, mint a fent említett Wagner színháza Bayreuthban.
Nem a nosztalgiázás céljából elevenítettem fel a színház századfordulós belsőépítészeti kritikájának szempontjait, csupán arra akarok rávilágítani, hogy a tereknek milyen szerteágazó jelentéstartalommal kell bírniuk az elsődleges funkcionalitáson túl. A színház önálló szellemiségének felmutatása még mindig szerencsésebb ebben a formájában, mint az álszent, gőgős tendenciák legújabb megjelenései az épített környezetben. A jövő adja meg a választ a következő kérdésre: vajon az új, megcélzott közönség milyen módon érzékeny a komfortjára?
SELMECZI GYÖRGY
