2011. december 30-án életének százhatodik évében meghalt Eva Zeisel. Második férje utáni nevén világhírű keramikusként gyakorlatilag élete utolsó pillanatáig dolgozott. Jó géneket kapott a Polányi családtól, de jól is bánt velük. Híres nagybátyjai, Károly és Mihály teoretikus nívója nála művészi tehetség formájában élt tovább. Fazekasként indult, világhírű tervező lett, közben a világtörténelem számos terepét megjárta, a szovjet börtönöket beleértve. Élete egy pontján a színházművészethez is köze volt. 1987-ben mesélt erről.

Édesanyján kívül két ember emlékét idézte fel különös melegséggel azon a találkozáson: Szentpál Olgáét és Kövesházi Ágnesét. Mindketten a magyar mozdulatművészet nagy alakjai lettek. Polányi Laura óvodájában egy svájci származású, közvetlenül Émile Jaques-Dalcroze környezetéből jövő hölgy tanította a ritmikát. Az apai oldalon rokon Szentpál Olga Strikerné Polányi Laurától értesült a módszerről, a visszaemlékezés szerint ő tanácsolta neki, hogy menjen Hellerauba. Kövesházi Ágnes, az akkori kortárs tánc valószínűleg legnagyobb egyénisége közeli barátnője volt Striker Évának. Rajta keresztül került Palasovszky Ödön közelébe, aki munkatársaival, irodalmárokkal, színészekkel, szavalókkal, zenészekkel, táncosokkal, tervezőkkel a húszas évek második felében évről évre megújuló formában következetesen folytatta avantgárd színpadi kísérleteit.

Az 1928. őszi formációnak Rendkívüli Színpad volt a neve, az ősz folyamán három, egy-egy téma köré csoportosított esten mutattak be mozgáskompozíciókat, prózai és verses szövegeket szóló-, trió- és kórusformában, árnyjátékot, „konferansz-revüt”, hang- és fénykompozíciót és egy-egy egyfelvonásost. Ezekben a produkciókban Striker Éva díszlet-, illetve színpadtervezőként közreműködött.

Sem a Zeneakadémia kistermének méretei és adottságai, sem az előadott művek műfaja, sem az alkotók anyagi lehetőségei nem tették lehetővé, hogy nagyszabású, klasszikus díszletek szülessenek. De a színházról alkotott elképzelésük sem igényelte ezt. Működött viszont a kreativitás és a házilagos kivitelezés. A mechanizált ember konferansz-pantomimja „felvonultatta a munka mechanizmusát – idézte fel Palasovszky még 1931-ben –, a »sportoló -automatát«, a flört, az üzlet, a hivatal, a nagyváros monoton gépezetét. Végül lelepleztük a nagyképűség teljes díszében az »ideál« szobrát, melyet Striker Éva és Kassovitz Félix, ennek a mechanikus, szimultán színpadnak a tervezői szögeltek korrektre, kályhacsövekből, drótokból, reklámplakátokból.”

Ugyanott így emlékezett Palasovszky Nyikolaj Jevreinov A lélek kulisszái című monodrámájára, amely deklarált műfaja ellenére a Rendkívüli Színpad előadásában hétszereplős volt: „A darab cselekménye a józanszürkére merevített »gondolkodó én« és az egzaltált ritmusokban vergődő »érző én« groteszken tragikus konfliktusát adta az emberi lélek gépezetre járó bensejében (egy bizonyos »Ivanov« nevezetű úrban).”

A történet természetesen, mint a korban csaknem minden mű, freudi indíttatású. Kocsis Rózsa 1973-ban így foglalta össze a lényegét: „A Jevreinov-darabot narrátor vezeti be. Mint »tanárember« Freud tanítását magyarázza, amely szerint az emberi lélek három elemből: a gondolkodó, az érzelmi és a tudat alatti énből tevődik össze. A dráma a háromféle én összecsapását viszi színre.” A három ént az előadásban három férfi alakította, de a színpadon Striker Éva keze nyomán modellformában is megtestesültek. „…csináltam három óriási férfialakot, eléggé kubisztikusan. Megvan az egyiknek a jó fotográfiája, a másiknak a rossz fotográfiája – mesélte a tervező, sajnos a kérdező ezeket elmulasztotta elkérni. – Az egyik a »cinikus«, ez háromszögekből áll, olyan Bortnyik-szerűen. A másik a »szentimentális«, azon virág van. A harmadik már nincs meg.” A modellek is a főhős lelkiállapotait illusztrálták. „…azok feküdtek, és valahogy föl lettek állítva, aszerint, hogy a főhős milyen hangulatban volt.”

A lélek kulisszái

Az emberi lélek gépezetre járó bensejét szintén maga Striker Éva építette fel az Istenhegyi úti villa kertjében, és ő működtette a Zeneakadémia kistermének hátterében. „….ez a háttér, amit csináltam, ki volt terítve a kertünkben, mert nagyon nagy volt, és szépen befestettem a vásznat – mesélte hatvan év távolából visszaidézve, el-elgondolkozva, néha picit megbotló magyarsággal, a darabra magára már nem is emlékezve. – És kivágtam az ereket. Szóval az egész darabnak a háttere, az, azt hiszem, az egész színpadnak a hátterét fedte be, nem tudom, hány méter lehetett. És azon volt egy zöldes tüdő, ami eléggé kellemetlenül nézett ki, és nem tudom, ott volt-e a gyomor vagy a szív, azt már nem tudom. Mindenesetre a közepén át mentek az erek, mint egy ilyen ágazat, két színben, azt hiszem, világoszöld és piros. És azok valamilyen átlátszó anyaggal voltak befedve, és az egész a színész lelkiállapotát illusztrálta avval, hogy gyorsabban vagy lassabban lüktetett, és a végén, mikor önmagát lövi le egy nagy robbanással, minden fekete lesz.”

Az élő szervezetet ábrázoló kulissza részt vett a színpadi cselekményben, tehát valahogy működtetni is kellett. Erre nem volt más mód, mint a csupasz vezetékek összeérintgetése: „…én ültem a színpad mögött, és produkáltam ezeket a lüktetéseket. De nem volt idő a villanydrótoknak a végét rendbe hozni valamilyen szerszámmal, úgyhogy ültem, hál’ istennek se az édesanyám, se senki nem tudta, de egymáshoz hoztam a két véget, hallgatván, hogy mi a színésznek a lelkiállapota a vászon másik oldalán.”

Nem tudom, hogy Striker Éva hallott-e akkor Craig marionettelméletéről, tudott-e az olaszok bábszínházi kísérleteiről, látta-e a Bauhaus fény- és mozgásszínházi jeleneteit, vagy legfeljebb kollégái hatására, mégis alapvetően saját iniciatívából produkálta az akkori kortárs színház legmodernebb kifejezőeszközeit. Végül is szó szerint élete kockáztatásával aktív alakítója volt a magyar színpadi avantgárd egyik legeredetibb kísérletének. Szerencsére a kockázat ez esetben nem vezetett katasztrófához, ő pedig még 83! éven át gyümölcsöztethette alkotói tehetségét.

LENKEI JÚLIA