Urs Widmer: Top Dogs – Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház

Ha interaktívan kezdődne a Bartók Kamaraszínház előadása*, és a tréner a nézőtéren ülőknek feltenné a kérdést: került-e már közülük valaki megalázó helyzetbe állásának elvesztése okán, bizonyára sokan mondhatnák érintettnek magukat. Talán nem közvetlenül, de valamelyik családtagjuk, barátjuk, ismerősük elbeszélése nyomán szinte biztosan átérezhették már e trauma lelki és egzisztenciális mélypontjait. És valószínűleg ugyanolyan szemérmesen, szégyenérzettel telve vallanának erről az élethelyzetről, mint az előadás szereplői. Az emberi erőforrás válság népbetegséggé vált. Sokkal inkább, mint a darab 1996-os zürichi ősbemutatója vagy a Katona József Színház 2002-es magyarországi bemutatója idején. Akkor talán még laboratóriumi szituációnak tűnhetett, hogy fiatal topmenedzserek, akiket versenyistállóban képeztek ki a mindenkin átgázolás tudományára, akikbe beleoltották a „te vagy a legjobb” teljesítménynövelő szérumát, váratlanul lapátra kerülnek. De mára a túl öregnek, változásra képtelennek ítélt középgeneráció után eljött a harmincasok feletti pálcatörés ideje is. Pozícióra várnak az egyetemekről éppen csak kikerülők, idejekorán kiégnek a minden percben bizonyításra kényszerített, megfelelni akaró, kizsigerelt fiatal vezetők. Nem érzik, hogy fölöslegessé, cserélendővé váltak (mint ahogy az előadás Sebastian Silvere sem fogja fel, hogy kirúgták), hiszen nem készítették fel őket a bukásra, s élettapasztalat hiányában, segítség nélkül nem is tudják feldolgozni a státuszukban bekövetkezett változást. Ezért is kapják volt munkahelyüktől „végkielégítésként” azt a crash-tréninget, mely a válságkezelésre és az új életükre való felkészítésre hivatott. Így lett két évtized alatt a laboratóriumi körülményekből nagyon is valóságos élethelyzet. S ettől az összeéréstől kap az eredeti drámánál mélyebb mögöttes jelentést a dunaújvárosiak előadása. 

(fotó: Őri György)

Urs Widmer műve ugyanis inkább csak egy jó ötlet, egy jól alakítható alapanyag, amit az alkotói fantázia kedvére formálhat, s tehet sokkal mélyebbé, mint amit a szöveg felkínál. Kotte Edit és Nóti Judit fordításának felhasználásával az alkotók feldúsítják a dráma szövegét úgy, hogy az nem erőltetetten, de folyamatosan a jelenkorra reflektáljon. Már a nagy cégeket megidéző beszélő vezetéknevek (Bosch, Zepter, Swarovski, Singer stb.) is arra utalnak, hogy milyen kibogozhatatlanul összekapcsolódott az egyén és a kiszolgálását elváró munkaadó. S ez a rabságban tartó, elnyomorító kapcsolat a szövegben mindvégig jelen van.

Sebestyén Aba rendezése nem ragad le az individuum szintjén, hanem mikro-, sőt makrokörnyezetbe helyezi a munkanélkülivé válás alaphelyzetét. Arról is beszél, hogyan fogadja egy szűkebb közösség (munkahelyi kollektíva, család, tréningcsoport) az egyén jelenlegi és múltbéli helyzetét, s milyen szerepe van ebben annak a társadalomnak, amelyben a kényszerpályára került ember létezik. Multikat emleget, hiszen szereplőinek mindegyikét ilyen munkahelyről küldték el, de nyilvánvalóan ennél többről, a fogyasztói társadalom hazugságairól mond véleményt. Természetesen nem menti fel a determináló környezetük miatt a volt munkavállalókat sem. Egy jól fizető állás, egy drága autó, egy külföldi út vagy a mások feletti uralkodás érdekében ugyanis alapvető erkölcsi normákon léptek túl, s főnökként könyörtelenül megtették azt, amit később ők sem kerülhettek el. A piac totális hatalma az ember(ség) felett, a tisztesség teljes kudarca a gyarapodás ellenében – hangzik a lesújtó kritika a körülöttünk lévő világról..

A rendezés úgy tágítja ki ezt a kilátástalan életteret, hogy a topmenedzserek nem mozdulnak ki a tréning helyszínéről. A mindent eluraló fekete-fehér térben (Holykai Evelyn munkája) sötét egyen öltönyökbe-kosztümökbe és fehér ingbe öltözött mezítlábas menedzserek száguldoznak fehér gurulós székeken és saját összekuszált gondolataik között. Minden túlontúl steril és mégis disszonáns. Őrült, ahogy az egész szituáció az. A tréner utasításai szerint embriópózban vonaglanak, pöttyös labdát dobálva késztetik egymást a kitárulkozásra, szerepeket játszanak és szerepeket cserélnek, magabiztosan beszélni és erőt sugárzóan járni tanulnak, teszteket töltenek ki… S mindezt mi célból? Hogy újraépítsék lerombolt egójukat és újra a topra kerüljenek? De kinek kell ez és miért? 

Önbecsapás és mások előtti megjátszás az induló alapállás, hiszen ez a tanult, az elvárt viselkedés. Győzni és erősnek látszani – játssza el minden érintett azt, hogy könnyen túllépett a „kalap, kabát” helyzeten. Idő kell, míg egy-egy gyengébb pillanatukban bevallják, hogy megrázta őket az árnyékos oldalra kerülés. Családok, kapcsolatok estek darabokra, és oda az önbecsülés. S innentől kezdve (f)elszabadulnak az indulatok, a munkájukat elvesztők másban keresik a hibát. 

Sebestyén Aba rendezése szituációs játékokból rak össze egy koherens egészet, mégpedig úgy, hogy az előadás stílusok kavalkádjából teremt egységet. Reálszituációk váltanak át abszurd helyzetekbe, jól megválasztott dalok és zenék (Boros Csabát dicsérve) erősítik, emelik el a szöveget, s Győrfy Csaba koreográfiájával intenzív mozgásszínház jut a prózával azonos erejű szerephez. Egy szép új világ reményéről szól a szöveg, miközben karateharc adja a hátteret. Gázálarcban hangzik fel az ének, s vadabbnál vadabb „társadalmi célú hirdetések” követik egymást. Egy eltorzult, hazugságokból táplálkozó világ frusztráló képei ezek.

Az előtérben Polgár Lilla (fotó: Őri György)

A színészektől ez a rendezői látásmód intenzív, egymásra odafigyelő játékot követel meg. Feszes ritmust diktáló, a műfajok és a stílusok között biztosan átjáró Lapis Erika, Tőkés Nikoletta, Polgár Lilla, Csadi Zoltán, Fritz Attila, Gasparik Gábor, Kiss Attila és Gulyás Hermann Sándor csoportként létezése. És mindegyiküknek van lehetősége arra, hogy kilépve ebből a biztonságot adó keretből, megnyissa önmagát vagy más bőrébe bújjon, trénerből csoporttag legyen és viszont. A sokszínű Lapis Erika kiválóan érzi a coach távolságtartó, betanult panelekre épülő szerepét, de otthon van a terápiára szoruló létben is, vagy a vad nőiség minden gesztusának érzékeltetésében is. A Csadi Zoltán által megformált Silver az egyetlen, akinek a tréningen kell szembesülnie kirúgásának itt és most élményével. Értetlenül és hangos indulatkitörésben éli meg a gyászos folyamatot, hogy aztán nem csak öltözetben, hanem lélekben is csatlakozzon az önmagukat újraépítőkhöz. Tőkés Nikoletta a munkáltató bőrébe bújva eksztatikus állapotban játssza el, hogy milyen is a menedzserek túltermelési válsága, és ebben a háborúban hogyan kell egy főnöknek viselkednie. Erős színpadi pillanat az övé. Kiss Attila szégyenlős, gyengeségét nehezen elfedő Patrik Stihlje a szerepjátékban végre kimutathatja rejtett agresszivitását és a felelősségáthárítás oly ismerős vonásait. Polgár Lilla – a menedzser szerepkörbe visszahelyezkedve – megjátszott örömöt és felszabadultságot mutat, amikor albániai álláshoz jut. Gasparik Gábor a Porsche-szerelem felülmúlhatatlan érzésében teljesedik ki, száguldás nélkül, hiszen csak egy helyben berregteti a motort. Gulyás Hermann Sándor a menedzseri viselkedésmintáknak mint az érvényesülés eszközeinek felmutatásában jeleskedik, Fritz Attila pedig nagy élvezettel helyezkedik bele a mindig fecsegő felesége szerepébe.

Mégis együtt, csoportként a leghatásosabbak. Ahogy imamalomként mormolják a piac fogyasztásra ösztönző szereplőinek nevét, és próbálják elhinni, hogy mind az érdekükben működik, az a top. Ennél nagyobb átverés nem létezik.

Csizner Ildikó