Goldoni–Haydn: Élet a Holdon – Magyar Állami Operaház Gödöllői Királyi Kastély  

Talán még van idő, hogy az érdeklődők kikereshessék azokat a tavaszi időpontokat, amikor ezt a tavaly novemberben bemutatott produkciót újra látni lehet majd. Kár lenne kihagyni ezt a bájos operácskát, még ha egy gödöllői kirándulás is a megtekintés ára. Ritkaság, hogy egy színházi előadás ennyire helyén legyen, s ennyire kerek. 

Goldoni Il mondo della Luna című szövegkönyve megszületése óta izgatta a zeneszerzők fantáziáját. Galuppi, Piccini és Paisiello után Haydn zenésítette meg, esküvői ajándékul, Esterházy Miklós herceg 1777 augusztusában megtartott lakodalmára. S bár az Eszterházán, vagyis Fertődön született jó kéttucatnyi opera kézirata majd mind elveszett, ez a mű, ha töredékesen is, valami szerencse folytán, megmaradt nekünk. Először 1932-ben egészítették ki a megmaradt dallamokat a mester más zenéivel, majd az ötvenes évek Haydn-kultusza megemelte, szárnyára vette, s nemzetközi elismertséget hozott a műnek. Itthon, a Fertőrákosi Barlangszínház 1970-es bemutatójának sikere óta, a darab többször is közönség elé került már. 

Az Operaház mostani produkciójában Goldoni emberszeretete, Haydn varázslatos könnyedsége, Juhász Katalin bravúros látványterve támogatja s biztos ízléssel kissé szelídíti is Toronykőy Attila rendezői ötleteit. Csákovics Lajos friss és szellemes, igazán „szájra írott”, új magyar szövege pedig azzal a hihetetlen élménnyel ajándékozza meg a nézőt, hogy operát hallva annak majd minden szavát érti is. Nem így lenne persze ez, ha a fiatalokból álló, válogatott énekes-csapat minden tagja, beleértve a négytagú kórus szeretnivaló fickóit is, nem lenne egyben kellő színészi képességgel is megáldva, s ha Bartal László karmesteren és kamarazenekarának minden egyes muzsikusán nem látszana, hogy érti és élvezi is azt, amit csinál. 

operakastely01

(fotó: Nagy Attila)

A történet egy tenyérre írva is elférne. Van egy gazdag, – de mint a neve is mutatja – jóhiszemű bumburnyák, Buonafede (Kiss András), akinek egyik leányába, a tüzesebb Clarice-ba (Ducza Nóra) az eseményeket mozgató, ötletgazdag álcsillagász, Ecclitico (Kiss Tivadar) szerelmes, másik lányáért pedig, az elbűvölő Flaminiáért (Zavaros Eszter) Ernesto (Daragó Zoltán), a fátyolkönnyed kontratenor epedezik. Az atyának esze ágában sincs férjhez adni lányait, elvan ő bővérű szobalányával, Lisettával (Haris Nadin), s amatőr csillagászként inkább a Holddal áll szerelmi kapcsolatban. A minden hájjal megkent Cecco (Ujváry Gergely), a harmadik haver, ki szintén élvezi Lisetta bájait, a második felvonásban már mint holdbéli császár jelenik meg, mert a fifikás Ecclitico elhiteti az atyával, hogy – az eredetiben varázsital, itt meg letüdőzhető „varázsfüst” segítségével – sikerült eljutnia a távoli égitestre. Aztán persze következik a lecke, vagyis Buonafede megfeddése és teljes átverése, míg végül az atya beadja a derekát, s rajta kívül mindenki párjára talál. 

A bordó bársonyszékekkel teli fehér-arany, barokk színházterem alig 25 méter hosszú, 8 méter széles, s bő 9 méter magas. Egyik végében kétszintű karzat, az alsón vagy 8 ülőhely van „VIP vendégeknek”, a felső a műszaké. A terem másik végében ül a zenekar, s mögötte, úgy másfél méterrel feljebb, a híres barokk színpad szűk, kb. 6 méteres nyílásában zajlik a játék. Juhász Katalin ezen adottságokat volt kénytelen használni, s ezt nagyszerűen meg is oldotta. Két oldalt két-két, álló tobleronés doboz módjára forgatható, háromoldalú kulissza, három pár tolható kulissza, valamint néhány felső- és alsó díszletvászon állt rendelkezésére. Mindezek az elemek, a korszerűen újragyártott színpadtechnikával együtt, elegendőnek bizonyultak. Buonafede csillagképekkel s más égi jelekkel díszített otthona kék és ezüst ábrákkal ékes, középütt pedig, mintha egy óriás távcső hatalmas lencséje, vagy maga a telihold lenne, hatalmas csodalátó üveg villog. Mozdul a díszlet, s tán az előzőnél is pompásabb, zöld levelekkel és angolrózsaszín virágokkal befuttatott tapéta jelzi a hasonlóan virágos ruhákba öltözött, fehérparókás lányok szobáját. A második felvonásra megszervezett holdbéli utazás végcélját, az álmok világát egy korunkbeli játszóház labdafürdője és csúszdája testesíti meg, a gyermeklelkű Buonafede képzelt, kék-piros-sárga mennyországának megfelelően, játszóruhás szereplőkkel. Ekkor a prizmakulisszák harmadik, vadul színezett oldalát látjuk. 

Amikor a nyitány után a közönség sorai mellől, fehér brokátkabátban, selyemharisnyában és selyemparókában belibben a színre az energikus Kiss Tivadar mint furmányos cselszövő, már elkapja a nézőt a reménykedés: lehet, hogy ez most jó lesz? A Kiss András által játszott, holdkráterekkel telerajzolt képű, méltatlankodó, tohonya basszust pedig nem lehet nem szeretni. Ujváry Gergely Ceccója – lendületes áriája közben – még rajzol is, de olyan pajzán ábrát, hogy nem is árulom el, micsodát, nehogy az érzékenyebb lelkeket ez visszatartsa. Ducza Nóra életrevaló Claricéjénél talán csak Haris Nadin élettel és asszonyi furfanggal teli szobalánya kacérabb, őt persze több jelenetben is látjuk. A nyíltszíni elvarázsolódás látványa egészen hirtelen éri az embert: Daragó Zoltán szelíd fiúja a maga kék bársonyruhájában mindvégig eléggé visszafogott, ám amikor erőt vesz rajta a szerelem, sápadt arca szinte világítani kezd. A játék legtüneményesebb pillanata Ducza Nórának a szerelmi duettben nyújtott alakításához kapcsolódik. Ez olyan szép és emelkedett, hogy napok múlva is jó gondolni rá. Szólni kell a férfikórus négy tagjáról: mindegyikük külön figura, akik a fizikailag nehéz, erős koncentrációt kívánó játékokat is hibátlanul teljesítik, és jól is énekelnek. 

Erre a – sajnos, tényleg sokba kerülő – kamaraoperára méltán büszke lehet a Magyar Állami Operaház. S azt hallani, talán ha négyszer játsszák még ezután. Pedig ha a turizmus megfelelő emberei ismernék az előadást, buszokkal szállíthatnák a külföldi és belföldi operarajongókat, Gödöllő városának hírét is öregbítve. Zenés színházi árakhoz mérten nem is olyan drágák a jegyek. De hol az a középiskola, amelyik megengedhetné magának ezt a programot? Pedig ebben az előadásban minden benne van, ami egy kamasznak imponálni tudna: fiatal, karakteres nők és férfiak jelen idejű, testi-lelki erőfeszítése, jókedvű és fegyelmezett, s ezáltal megkívánható kollektív alkotómunka, humor, parányi bumfordiság, csúcspillanataiban pedig könnyedség és elegancia. Itt bele lehet szeretni az operába. 

oparakastely02

Zavaros Eszter és Ducza Nóra (fotó: Nagy Attila)

El kell ide jönni, már csak a környezet miatt is. Mert nem a büfében kapható Rudolf-kedvence az igazán érdekes, bár az se rossz. Hanem az a lehetőség csalogató, hogy egy ilyen kirándulás alkalmával meg lehetne ismertetni a látogatókat ezekkel a „Grassalkovichékkal”. Hogy ki is volt ez a kisnemesi családból származó okos ügyvéd, aki ezt a kastélyt megépíttette, s mellé még aztán 33 templomot is a birtokain élő népnek. Hogy ki volt az Esterházy családba benősülő fia, a kettes számú Grassalkovich Antal, aki a fertődi mintát követve – tán már apja halála után – elbontatva a közbülső mennyezeteket, egybenyitott három szintet, és megcsinálta az első, kulisszás kőszínházat magyar területen. A harmadik Grassalkovich Antal pedig az a férfiú volt, aki az első nemzeti színház (akkori nevén Pesti Magyar Színház) részére vásárolt telket, a későbbi nagykörút mellett, a haza javára. Ez abban az időben volt, mikor az uralmi elit egy részének volt fogalma a kultúráról. De visszatérve Gödöllőre: az is érdekes, hogy az épület második fénykorában Ferenc József kétezer éjszakát itt töltő, szép felesége miként építtette vissza a neki ajándékba adott kastélyt színház nélkülire. Hogy is vette volna ki magát, ha Feifalikné asszonynak, Sissi állandóan magával hordott fodrásznőjének nem jut külön lakosztály itt. Jutott. 

S hazafelé a kirándulásról, a látogatók nevetve hálát adhatnának a szabadságvágyó szovjet kiskatonáknak, akik akkora lyukat vágtak a kilencvenes évek környékén a padláson, kiszökdösés céljára, hogy az egyszer csak beomlott, s egyszerűbb volt visszaadni a magyaroknak a „kaszárnya” romos részét. Így fedezték fel a műemlékvédelem emberei a híres falfestményeket, no meg a hajdani színház romjait. S elmondhatnánk, hogy krimibe illő kutatómunka után miképpen építette föl egy nagyszerű csapat mostani formájára a kastély színházát. Mindezt el lehetne mesélni. 

Talán tavaszra a helybeli rendezvényfelelősök is rájönnek, hogy a nem lejtős színházi térben ülő nézőknek sokat segít, ha azt a szép 92 széket nem katonás rendben, egymás mögé, hanem kötésben, eltolva helyezik el. 

Fel tehát, Gödöllőre!

Gabnai Katalin

 

NKA csak logo egyszines

1