Beszélgetés Gáspár Tiborral

Talán sokak számára nem ismerős Gáspár Tibor neve, legfeljebb az arca villan be innen-onnan, mondjuk a Szomszédok című teleregényből, az utóbbi évtizedben egy-egy játékfilmből. Pedig rendkívül gazdag pályát tudhat magáénak, fajsúlyos szerepek állnak mögötte. Boldog vidéki színész, mondja magáról. Miskolc, Eger, Zalaegerszeg, Békéscsaba, Nyíregyháza, majd ismét Miskolc – ezek három és fél évtizedes színészi pályájának eddigi állomáshelyei. A fővárosban két évadot töltött annak idején, és 2014-ben ismét Budapestre került, a Pesti Magyar Színházhoz szerződött. Most is itt beszélgetünk.

Gaspar Tibor portre

(fotó: Abrakadabrafotó)

Mi vonzott ide?

Még Őze Áron hívott ide két évvel ezelőtt, mert szüksége volt ötvenes férfi színészre, aki eljátszhatja az apaszerepeket. S valóban, először a Frankensteinben alakítottam az apát, majd a Harisnyás Pippi című gyermekdarabban játszottam Efraim kapitányt, aki legalább olyan bolondos, mint a lánya.

Évek óta nehéz körülmények között működik a Pesti Magyar Színház. Ez nem tartott vissza?

Nézd, a körülmények mindenütt nehezek manapság. Talán nem is jó, ha minden könnyen megy – ezt a munkára is értem –, mert meg kell szenvedni azért, hogy valami jó szülessen. Kétségtelen, hogy ez az épület katasztrofális állapotban van. Huszonöt évvel ezelőtt játszottam itt – az akkori Nemzeti Színház társulatának tagja voltam –, azóta csak rosszabb lett a helyzet.

Éppen az igazgatóváltás közepébe csöppentél, hiszen Őze Áron nem kapta meg újabb öt évre a színházat, s Zalán János vette át a teátrum irányítását. Most az új vezetés első évadában beszélgetünk. Hogyan látod, milyen törekvések fogalmazódnak meg, s merre halad a Pesti Magyar Színház?

Őze Áronék az ifjúsági és családi színházi vonalat erősítették, az új vezetés koncepcióváltásra törekedett, és jelenleg mindent próbálunk játszani. Mindenekelőtt meg kell találni azt a közönségréteget, amelyik szívesen jár ide. Örömmel tölt el, hogy a Chioggiai csetepatét legutóbb is teltház előtt játszottuk. Úgy látom, történt már előrelépés, de még az út elején tartunk. Van még tennivaló bőven, és szurkolok a vezetésnek, hogy sikerüljön elérni a céljaikat.

Továbbra is játszol Miskolcon, ahol nemrég ugyancsak igazgatóváltás zajlott, hiszen Kiss Csabát eltávolították posztjáról, utóda Béres Attila lett. Hogyan szemlélted mindezt? Mit érzékeltél az ottani feszültségből, a konfliktusokból?

Éppen akkor itt, a Pesti Magyar Színházban tartózkodtam, amikor az események hirtelen lezajlottak, és szinte villámcsapásként ért, mert nem érzékeltem belőle semmit. Voltak persze konfliktusok, de az minden színházban előfordul. Legjobb tudomásom szerint az igazgató és a művészeti tanács nem találta egymással a közös hangot, és a városvezetés úgy látta, ez hosszú távon árt a színháznak, ezért közbeavatkozott. Erről nem mondanék többet, mert jó szívvel nem tudok állást foglalni. Szívesebben beszélek arról, hogy 2012 óta jelentős művészi munka folyik Miskolcon, komplex színházi műhely működik négy játszóhelyen, erős társulattal, opera tagozattal, balettel, ének- és tánckarral. Nagyon jó helyem van ott, úgy érzem, megbecsülnek és szeretnek.

Úgy hallottam, a következő évadtól visszaszerződsz Miskolcra.

Jól értesültél. Csodálatos munkákkal kínált meg az ottani vezetés: a tervek szerint Móricz Zsigmond Kivilágos kivirradtig című darabjával kezdek Rusznyák Gábor rendezésében, azt követi A mi osztályunk Béres Attilával, majd először dolgozhatok Mohácsi Jánossal, akivel Molnár Ferenc darabját (Játék a kastélyban) próbáljuk. Emellett szinte lehetetlen volna az egyeztetés, ezért döntöttem úgy, hogy eljövök a Pesti Magyar Színházból. Jövőre hatvanéves leszek, vagyis túl vagyok már a delelőn, és meg kell ragadnom minden olyan felkínált lehetőséget, ami nekem való. Ahogy Nagy László írja Táncbéli tánc-szók című versében: „Oda menjünk, ahol kellünk / Ahol nekünk öröm lennünk / Hol a csókok nem csimbókok / Nem hálóznak be a pókok.”

Hogyan látod, mennyit változott a főváros és vidék megkülönböztetés a színházi világban?

Ez a megkülönböztetés ma is megvan, bár korántsem olyan élesen, mint akár évekkel, évtizedekkel ezelőtt. Tizenöt évet töltöttem Békéscsabán, ahol jó előadások születtek, mégis azt tapasztaltam, hogy nagyon kevesen látták, amit ott létrehoztunk. Az autópályák kiépülésével, az internet térhódításával jelentősen csökkentek a távolságok. Persze továbbra is Budapest a központ, óriási itt a pezsgés, több a lehetőség a színészek számára is. Annak idején viszont nagyobb számban készültek filmek, televíziós alkotások, így a vidéki színészeket is megismerhették a nézők. Ma már alig van tévéfilm – nem a szappanoperákról beszélek –, és nagyon nehéz odakerülni, különösen vidékről. A celebvilág visz mindent. Nagyon sajnálom a fiatal kollégákat, főként a színésznőket, akiknek kevesebb idejük van kivárni, amíg sorra kerülnek. Szomorúan látom, hogy képességes, bimbójukban vagy virágjukban lévő kolleginák nem tudják magukat megmutatni, mert a mai világ nem adja meg nekik a lehetőségeket.

Gaspar Tibor IV. Henrik

Shakespeare: IV. Henrik – Miskolci Nemzeti Színház (fotó: Éder Vera)

Miskolcról is, Békéscsabáról is beszélünk még, de most azt javaslom, pillantsunk vissza az út elejére. Milyen családi miliőben találjuk a két Gáspár fiút Szentesen?

Édesanyám egy állami gazdaságban volt könyvelő, édesapám egy helyi ÁFÉSZ-boltot vezetett. Nagyon sokat kaptunk otthon, minden Szentesről datálódik: a személyiségünk, a gondolkodásunk, a világnézetünk, részvételünk az emberi kapcsolatokban. Mindent az első tizennyolc év, különösen annak utolsó harmada, a kamaszkor határozott meg, amikor az ember a legvadabb, ugyanakkor a legőszintébb és a legnyitottabb a világ dolgaira. Azok a tapasztalások jelentik a fundamentumát mindannak, amivé váltunk. Az a kisváros, a család, a ház, a föld, az állatok, a mezőgazdasági munka, a gimnázium, a sportélet – mind ott van bennünk.

A színészet felé hogyan indultál el?

Bátyám után én is bekerültem a Horváth Mihály Gimnázium diákszínjátszó szakkörébe, Bácskai Mihály keze alá. Ez a találkozás döntően meghatározta az életünket, és a legjobb belépőt jelentette a főiskolára, mert annyira szabad, személyes és jó értelemben pimasz volt, Miska bácsi remekül fogta össze az ott játszó gyerekeket. Mivel minden évben felvettek valakit a főiskolára, Várkonyi Zoltán segítségével a hetvenes években – nem sokkal az után, hogy végeztünk – beindult az irodalmi-drámai tagozat az iskolában.

Azt olvastam, hogy a sport különösen meghatározó volt számotokra, és később is ezzel akartál foglalkozni.

Igen, valóban komolyan gondoltam. Tizenhat éves koromban megyei kézilabda csapatban játszottam felnőttek között. Egyszerre adtam be a jelentkezési lapot a Színművészeti Főiskolára és a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola testnevelés szakára – még az alkalmassági vizsgán is részt vettem –, de mivel előbb dőlt el, hogy a Színműre felvételt nyertem, így Szeged akkor kimaradt az életemből, jóval később mentem oda játszani vendégként.

Testvéredet is követni akartad, vagy már korábban megfogalmazódott benned az elhatározás?

Biztos ez is közrejátszott. Érdekes módon úgy kerültem be a főiskolára, hogy addig nem láttam élő kőszínházi előadást, csak a televízióban kísértem figyelemmel a színházi közvetítéseket. Semmiféle hivatástudat, elhivatottság érzés nem volt bennem. Egészséges, pimasz fiatalember voltam, aki úgy gondolta, ha színész lesz, egyúttal népszerű lesz, sok pénzre tesz szert és sikert arat a hölgyek körében. Elsősorban ez motivált, nem tagadom. Természetesen a főiskolán rá kellett jönnöm, hogy nem elég jópofának lenni. A színészet egészen másról szól, sok lemondással jár, és nagyon keményen kell dolgozni.

Hamar magadra találtál?

Nem, azért nem ment az olyan könnyen. Eleinte nehezen tudtak kezelni a tanáraim – Kerényi Imre és Huszti Péter osztályába jártam –, idő kellett hozzá, amíg vad csikóból kezes musztáng lettem. Végül magam váltam kezessé és minél többet akartam tanulni. Másodéves voltam, amikor tanulmányúton vettünk részt, Leningrádba utaztunk, és a megvilágosodás erejével hatott rám, ahogyan ott a munkához viszonyultak. Két hét alatt valami átfordult bennem, beláttam, hogy hiába nagy a szám, valójában semmit nem tudok. Megváltozott a hozzáállásom, és attól kezdve élveztem, hogyan áshatok egyre mélyebbre önmagamban, hogyan tudok érvényesebben gondolkodni egy szerepről, úgy mesélni rajta keresztül, hogy ismerős legyen annak, aki nézi, és felelősségem tudatában tanítsam az élet dolgaira, miközben a mai napig magam is tanulok belőle. Nyitottnak, kíváncsinak kell lenni, be kell engedni az új impulzusokat. Nem építhet az ember maga köré védőfalat, mert jóllehet nem tudják bántani, de maga sem tud kitörni onnan, saját maga foglya lesz, egy idő után elfásul, elveszti a lelkesedését, és ezzel vége a színészetének. Idáig nem szeretnék eljutni, ezért szívesen dolgozom fiatal színészekkel és rendezőkkel, s talán ők is észreveszik és értékelik a bennem lévő kíváncsiságot.

Gaspar Tibor Dandin

Molière: Dandin György – Miskolci Nemzeti Színház (fotó: Bócsi Krisztián)

Más utat jártatok be testvéreddel, Gáspár Sándorral. Figyeltek egymás munkáira? Esetleg megbeszélitek a fontosabb döntéseket?

Édes testvéremmel nagyon jó kapcsolatot ápolunk. Szerencsénk van, mert tudunk szakmai kérdésekről is beszélgetni. Ha valamelyikünk felvet egy problémát, azonnal érti a másik, nem kell hosszan magyarázni, hiszen ő is benne van, nap mint nap szembesül ugyanazokkal a gondokkal. A megoldást magunk találjuk meg, de nagy ajándéka a sorsnak, hogy konzultálhatunk egymással. Gyakran megkérdezik, van-e közöttünk rivalizálás. Fel sem merült soha, de nem is volt rá alkalom, hiszen a főiskola óta – Gombrowicz Operettjében szerepeltünk a Vígszínházban – nem játszottunk együtt színpadon. Nyugodtan mondhatom, hogy bátyám az egyik legnagyobb rajongója az én filmes és színházi sikereimnek, és ez fordítva is így van.

Pályád Miskolcon indult, és talán mondhatjuk, hogy a főiskola után újabb tanulóidőszak kezdődött. Kiket tekintesz mestereidnek?

Kilépve a főiskoláról az ember azt gondolja, ő a legszebb, legokosabb és a legtehetségesebb – még ha vannak is benne kételyek –, de amikor bekerül egy társulatba, óriási színészkollégák és nagy rendezők közé, megint csak rájön, hogy semmit nem tud. A színház másik foka a szakmai létezésnek, amit meg kell tanulni. Ott bizony nincs türelem, simogatás, mint a főiskolán, mert a bemutatót meg kell tartani. Engem állandóan gyepáltak, szakmailag nagyon komoly elvárásokat állítottak elém, de nem törtem össze, kihajtott belőlem valami, amit pallérozni kellett, öntözni, gyomlálni, hogy virágoskert legyen belőle. Én például Miskolcon tanultam meg rendesen beszélni. A Lear királyban Edgart játszottam, Major Tamás volt a címszereplő, aki egyszer rám szólt: „Tibor, nagyszerű, de egy árva szót sem értettem belőle. Miért hadar? Fogalmazza ki rendesen!” Majd azt is hozzátette: „Magának bármit megengedhet a színpadon, de a szerepének nem engedheti meg, hogy ne értsük.” Ezek a mondatok többet jelentettek minden beszédóránál. Major két évig járt le Miskolcra – játszott és rendezett is ott –, ezalatt sokszor volt szerencsém hozni-vinni a Trabantommal, és útközben csodálatos beszélgetések zajlottak le közöttünk. Akkor már élete vége felé járt, s az átadás öröme éltette őt, úgy a Katona József Színházban, mint Miskolcon és mindenfelé. Rengeteget tanultam tőle, hálás vagyok a sorsnak, hogy mellette lehettem, mert mindig lényegi, esszenciális dolgokat mondott, hatalmas szaktudással és humánummal rendelkezett. Sok minden van a batyuban, amit tőle kaptam, és gyakran eszembe jut egy-egy mondata valamilyen probléma kapcsán. Major mellett Csiszár Imrét és Szőke Istvánt tekintettem főiskola utáni mestereimnek. Szőke felszabadított, mindig arra ösztönzött, hogy merjen az ember, szakítsa ki magából, ami benne rejlik. Imre pedig elsősorban a gondolkodásra vezetett rá. Ahogy haladok előre a korban, egyre több tapasztalattal rendelkezem, de a színházhoz való hozzáállásom Miskolcról ered, az ott töltött nyolc év döntően meghatározta a pályámat.

Sok szerepet játszottál, eleinte főleg kisebbeket. Azt az időszakot folyamatos építkezésnek, fejlődésnek látod, vagy voltak ebben kiugrások, mélypontok?

Ó, hát persze, egyszer fent, egyszer lent. Voltak hullámvölgyek, amikor hisztiztem, el akartam menni, felháborodtam, mert nem én kaptam meg egy szerepet, de egy bölcs mondat mindig helyre tett. A Galilei életében én játszottam a kis barátot, aki Galileivel fontos beszélgetéseket folytat. Bosszankodtam, hogy megint kis szerep jutott nekem, de az Imre azt mondta: „Mit pattogsz? Nyugi! Strehlernél tizenöt évvel később az a színész játszotta Galileit, aki a kis barát volt egykor. Természetes, hogy az ember, különösen fiatalon, türelmetlen, azonnal akar mindent, de megértettem, hogy bizonyos dolgokra meg kell érni. Ma már türelmesebb vagyok.

Miskolcról Csiszár Imre távozásával jöttél el, s nem voltál egyedül ezzel. Nehéz volt elengedni azt a korszakot?

Nem, mert biztosak voltunk benne, hogy lesz folytatás, csak azt nem tudtuk, hol és mikor. Néhány kollégával Egerbe szerződtem, s ott dolgoztunk tovább. Majd egyszer csak riadót fújt az Imre, és jöttünk a Nemzeti Színházba, éppen abba az épületbe, ahol most beszélgetünk.

1989 és 1991 között történt mindez, vagyis olyan kiemelt pillanatban, amely komoly társadalmi-politikai változásokat hozott.

Ez öngyilkos vállalkozás volt, persze nem akarok az Imre nevében beszélni, aki nagyon hitt a szakmaiságban és a Nemzeti Színház ügyében. Akárhogy is, az első demokratikus választás előtt álló országnak a világnézet, a gondolkodás valamennyi irányát meg kellett mutatni. Emlékezetes előadások születtek – köztük A kaukázusi krétakör, a Peer Gynt, Az ember tragédiája –, ennek ellenére nem voltak megelégedve az Imre munkájával – a részleteket igazából nem ismerem –, és két évad után távoznia kellett.

Egyértelmű volt, hogy te is eljössz?

Így találtam helyénvalónak, ezt diktálta az emberségem, az őszinteségem, pedig maradhattam volna, mert Sík Ferenc szeretett engem.

Ekkor kerültél Békéscsabára, de először csak egy évre. Miért oda szerződtél?

Az említett változás elég későn zajlott le, és akkor már mindenütt lezárult a szerződtetés. Csak Békéscsabára hívtak, és mivel a feleségem odavalósi, és akkor született meg a kislányom, nem volt más választásom. Életem egyik legjobb döntésének tartom, még akkor is, ha egy évad után – mivel ott is bekövetkezett egy változás – Zalaegerszegre kerültem. Nagy szerencsém volt, mert találkoztam Verebes Istvánnal – egy kitűnő előadást csináltunk az Éjjeli menedékhelyből Idelenn címmel –, valamint Merő Bélával, akivel aztán tizenhárom kőszegi nyáron át dolgoztunk együtt. Egy év elteltével újabb változás történt a Jókai Színházban, és Konter László lett az igazgató, aki visszahívott Békéscsabára. A nyitó darabot, a Jézusfaragó embert Csiszár Imre rendezte. Kontertől nagyon sokat kaptam: feltétlen bizalmat, nagy főszerepeket a magyar- és világirodalomból. Kirajzolódott egy olyan drámai vonulat, mely a nagy családi történeteket, problémákat, konfliktusokat állította középpontba. Konter rendezőként is jó érzékkel és koncepciózusan nyúlt ezekhez a darabokhoz. Nagyon hálás vagyok, mert akkor voltam a legjobb korban, és mindent bírtam. Több mint tíz évig maradtam, de utána is visszajártam, és minden évadban eljátszhattam egy fontos szerepet.

Gaspar Tibor Zorba

Gáspár Tibor és Lajos András –  Zorba, a görög, Miskolci Nemzeti Színház (fotó: Gálos Mihály Samu)

A tanítás is Békéscsabához kötődik, ahol színészmesterséget oktattál. Az hogyan kezdődött?

Igen, a tanítás, amiből én tanultam a legtöbbet. Miután visszatértem Zalaegerszegről, Konter behívott egy terembe, ahol egy csomó fiatal ült – köztük Nagy Zsolt és Szabó Zola –, körbemutatott és azt mondta, ők az én osztályom. Próbáltam tiltakozni, hiszen fogalmam sem volt a tanításról, de ő megnyugtatott azzal, hogy csinálhatom, ahogy jónak látom. Óriási élmény volt. A mai napig nagyon szeretjük egymást a gyerekekkel. Sok időt töltöttem velük, és arra jöttem rá, hogy minden alkalommal – nem is órának, hanem együttléteknek neveztem ezeket a találkozásokat – történnie kell valaminek, ami életben tartja az ambíciójukat. Akinél ezt sikerült elérni, abból nagyon tehetséges színész lett. Vállaltam még egy tanévet – akkor végzett mások mellett Géczi Zoltán –, de utána abbahagytam.

Miért?

Mert az elhelyezkedéssel mindig problémák adódtak. Annak különösen nehéz volt, aki nem került be a főiskolára. Szívszorító volt látni, hogyan kallódnak el tehetséges fiatalok. Az élete is rámehet annak, aki nem hajlandó feladni az álmát.

Nyilván a tanításból fakadt, hogy rendeztél is. De miért nem vált rendszeressé ez a tevékenység? Nem vonzott?

Csináltunk az osztállyal egy vizsgát, ami nagy sikert aratott, ezért Konter László és Csányi Tibor gazdasági igazgató szorgalmazta, hogy tegyük át a nagyszínpadra, profi körülmények közé. Bennem nem volt ambíció a rendezés iránt, sőt, kifejezetten tartottam tőle. A gyerekekkel végzett közös munka során olyan látásmódra tettem szert, amit korábban nem tapasztaltam, hiszen mindig a másik oldalon álltam. Itt segíteni kellett, magyarázni, kalandokba belemenni, de ezt inkább játékmesteri feladatnak fogtam fel. A rendezés komplex, felelősségteljes tevékenység, felkészült embert igényel minden szinten. Éppen ezért nem erőltettem, mert nem akartam egy lenni a sok közül, úgy gondoltam, színészként talán tudok még mutatni valamit. Ezzel együtt szívesen eljátszottam a rendező szerepét is, amikor nekem való darabokat állíthattam színpadra – Székelyudvarhelyen a Két úr szolgáját és a Paraszt Dekameront, Békéscsabán az Ivanovot –, de könnyen lemondtam róla, mert nem az volt a fontos, hanem az, hogy színészként részt vehetek egy próbafolyamatban.

Pályád során sok, különböző stílusú rendezővel dolgoztál. Mit igényeltél jobban? Határozott instrukciókat, vagy azt, hogy szabadon mozoghass az adott keretek között?

Amikor kezdetét veszi a próbafolyamat, csupa fül vagyok. Kíváncsi arra – különösen, ha valakivel először dolgozom –, hogy mit akar megvalósítani a rendező, hogyan képzeli el, és jó esetben meglep, újat tud adni. Hiszek a „rendezői” színházban, amit persze mindig a színész valósít meg, de szükség van arra, hogy egy agy összefogja az egészet. Nem láttam még olyan jó színházi előadást, amely szakszerű rendezői jelenlét nélkül jött létre. Abból legfeljebb öntetszelgés, magamutogatás lesz. Mindkét általad említett felfogással találkoztam. Mindegyik jó, csak tudni kell megfelelően hozzáállni. Egy szigorúan felépített konstrukcióba beállni szinte könnyebb, arra azonban vigyázni kell, hogy ne váljon bábbá a színész, hanem hús-vér embert teremtsen önmagából a színpadon. A másik típusú rendező jobban kíváncsi arra, hogy mit hozol, mit tudsz mutatni, ő pedig jó kertészként ápolja, öntözi, gyomlálja, lenyesi a vashajtásokat, és abból kifejlődik valami gyönyörűség. Nem szoktam akadékoskodni akkor sem, ha a rendező megmondja, csak így lehet, mindig szívesen megyek a rendező után, különösen, ha tetszik, amit megvalósít. Persze, a színész mindig hozzáteszi a magáét, azzal együtt alakul a szerep, de a fő csapásirányt a rendező határozza meg.

Mi az, ami megragadható és elmondható abból, hogyan alakul, épül a szerep?

Nagyon alázatos vagyok a szerep iránt, hiszen a néző elsősorban nem Gáspár Tibort látja a színpadon. Természetesen önmagunkat, személyiségünket nem tudjuk megtagadni – ezt nem is szabad –, mert belőlem születik a figura, de a szerep által kijelölt cölöpökön kell végighaladnunk. Nem lehet az ember mindig csak önmaga, mert az hamissá és unalmassá válik, az már nem művészet, csupán magamutogatás, ami távol áll tőlem. Akkor is így van ez, ha a szerep nyakon vág, mert úgy érzem, rólam szól.

Gyakran volt ilyen?

Hogyne, nagyon sokszor. Ne úgy értsd, hogy este 7-től 10-ig ezt éltem át, de egy-egy mondat vagy szituáció, ami zavarba ejtően személyes volt, nagyon eltalált. A néző ezt azonnal megérzi.

Egyszer csak úgy döntöttél, szabadúszó leszel, de lényegében nem sok minden változott, hiszen visszajártál Békéscsabára. Közben Csiszár Imre a Mózes címszerepére hívott Miskolcra. Lapunkban Balogh Tibor úgy fogalmazott, hogy „abban az életkorban s a színészi érettség azon fokán” talált meg ez a szerep, „amikor a Mózes-figura hitelessé tételére – az ifjonti lobogástól az elhivatott személy kegyetlenségén át az aggkor bölcsült derűjéig – a teljes árnyalatkészlet birtokában” voltál. Te is így érezted?

Magam is úgy éreztem, jókor talált meg a szerep, hiszen jó szellemi és fizikai kondícióban voltam. Nagy kihívást jelentett, mert az ifjú Mózestől óriási ívet kellett megrajzolnom a főhős száznyolcvan esztendős koráig. Legalább hat szakállat viseltem az előadás alatt.

A filmvásznon viszonylag későn láthatott a közönség – leszámítva a kisebb szerepeket –, hiszen 2004-ben készült Janisch Attila alkotása, a Másnap, mely egyértelműen a te karakteredre épült. Hogyan talált meg a rendező?

Érdekes volt, mert vendégként játszottam Szolnokon Eddie Carbonét a Pillantás a hídról című Arthur Miller-darabban Tordy Géza rendezésében. Az egyik televíziós csatorna Színházi látcső című műsora hírt adott erről. Fáradtan, csapzottan, hátrafésült hajjal, borostás arccal ültem a kamera elé, úgy rögzítették a riportot. Janisch látta a műsort, és rám csodálkozott, mert azt sem tudta, hogy a Csámpinak van egy öccse. Másnap lejött Szolnokra, és így kerültem a filmbe. Úgy tudom, sokan castingoltak – még a bátyám is esélyes volt a szerepre –, mégis engem választott Attila.

Nehéz volt? Hiszen ez volt az első komolyabb megmérettetésed a kamera előtt.

Nem volt könnyű, de ebben is sokat segített a testvérem. Nagyon bízott bennem, és azt mondta: „Meglátod, Öcsi, a legjobb férfi alakítás díját fogod ezért megkapni.”

Igaza lett.

Igen, de akkor nem hittem el, hiszen azt sem tudtam, hogyan kell filmezni. Kiváló alkotótársaim voltak – Janisch Attila mellett az operatőr, Medvigy Gábor –, akikkel együtt jártuk be a helyszíneket, ezalatt sokat beszélgettünk, és mire elkezdődött a forgatás, feloldódtak a félelmeim.

Ez a fényképész figura bűncselekményt követ el, de nem annak feltárása lesz érdekes, sokkal inkább az, hogy az Utazó próbálja megérteni önmagát, saját indítékait. A néző pedig próbálja megérteni őt, miközben nem válik ellenszenvessé. Tudatosan mentetek ebbe az irányba?

Inkább a személyiségemből fakadt, egyáltalán nem volt tudatos. Olyannyira nem, hogy a rendező vágás közben szembesült vele, és teljesen meglepte, hogy ennyire együtt tud menni ezzel a figurával. Számomra elképzelhetetlen, hogy a befogadó két órán keresztül nézzen egy számára ellenszenves embert. Az élet nem fekete vagy fehér, sokkal összetettebb annál. Mindezt persze az is lehetővé tette, hogy a forgatókönyvíró, Forgách András átírta a film alapjául szolgáló, Kukkoló című bestsellert, amelyben a főszereplő kegyetlen pszichopata, így a mi változatunk új értelmezést kapott.

A filmjátszás tapasztalatai hatottak színészetedre, színpadi alakításaidra?

Természetesen. Sok mindenre rájöttem a filmezés által. Mondok egy példát. A jó filmekben nagy csöndek vannak, és a jó színházi előadásokban is lehetnek, még ha nem is akkora csöndek. A néző fejében akkor is megy a darab, ha egy szó nem hangzik el a színpadon. Azóta bátrabban bánok a halkabb, sötétebb tónusú hangokkal, persze mindig megtartva a kellő arányokat, hogy a kakasülőn is hallható legyen.

Filmes pályádnak aztán milyen folytatása lett?

Először kisebb munkákra hívtak. Olykor elvontabb, problémásabb embereket kellett megformálnom. Szerettem Gödrös Frigyes tévéfilmjét (Történetek az elveszett birodalomból), mely két novella alapján készült, vagy a Sínjárókat, Jeli Ferenc ötvenhatos munkáját, amelyben egy festőművészt játszottam. Kisebb karakterszerepeket is boldogan vállaltam, hiszen az ember a filmvásznon sem csak főszerepeket játszik. Aztán éveken keresztül alig készült magyar film, de az utóbbi években újra forgattam, és itt is megtaláltak az apaszerepek. Játszottam az Anyám és más futóbolondok című filmben, és jelenleg is forgatjuk a Kincsemet. Bár későn indult a filmes pályám, nincs okom panaszra, mert színvonalas munkákban vehettem részt.

Visszatérve a színházhoz, szóba hoztad az előbb a Pillantás a hídról című darabot. Eddie Carbone szerepét háromszor is eljátszottad: előbb Szolnokon Tordy Géza, majd Szegeden Hargitai Iván, legutóbb pedig Veszprémben Guelmino Sándor rendezésében. Ez csak első hallásra lehet könnyű. Ilyenkor önmagadból is mindenütt mást tudsz megmutatni?

Mindegyik szövegkönyv különbözött valamiben, a rendező máshová helyezte a hangsúlyt, így a szerep is változott, én törtem magam hozzá. Az egyik változatban pontosan tudja a főszereplő, hogy mit művel és miért csinálja, a másikban nem fogja fel, önmagának sem ismeri be, hogy szerelmes a nevelt lányába. Nyilván nagyobb rálátásom volt a darab világára, szellemiségére, a figura gondolkodásmódjára, de minden alkalommal elölről kellett kezdeni, s újra felépíteni a szerepet az adott viszonyok között.

Ha követjük a kronológiát, Nyíregyházára érkezünk, ahová 2004-ben szerződtél. Mi volt ennek a története?

Tasnádi Csaba az Eastwicki boszorkányok bemutatására készült, de az akkor nem valósult meg, helyette Az üvegcipő került műsorra. Mivel nem volt Sipos ura, megkeresett és felajánlotta a szerepet. „Próbáljuk meg, Tibi!” – mondta. Nyolc év lett belőle. A Csárdáskirálynőtől a My Fair Lady-n át Az ügynök haláláig mindenfélét játszottam, és ugyancsak izgalmas időszaka volt a pályámnak. Emlékszem, amikor Az ügynök halálára készültünk, a rendező, Koltai M. Gábor félve mondta meg, hogy nem Willy Lomant osztja rám, hanem a testvérét, akinek mindössze húsz mondatot kell elmondania. Igen ám, de Ben bácsi végig a fivére mellett van. Nagyszerű kollégával, Horváth László Attilával játszottam, és csodálatos pillanatok születtek abban az előadásban. Sosem becsültem le a kisebb szerepeket, nem kilóra mérem, sokkal inkább a feladat fontossága, a színészi jelenlét súlya számít.

Az elmúlt évek sikereit ismét Miskolcnak köszönheted. A 2012-ben felálló új vezetés koncepciója találkozott a te színházeszményeddel?

Teljesen magaménak tudom vallani, amit képviselnek, ahogy gondolkodnak a világról és a színházról. Nagy kaland részese lehettem és lehetek ma is. Ott nem öntetszelgő színház van, hanem nagyon komoly szakmai odafigyelés. Az említett problémák közbeszóltak, de ettől függetlenül változatlan lelkesedéssel és várakozással tekintek a jövő felé.

Először Csörgheő Csulit játszottad az Úri muriban, majd a Dandin György címszerepe, utána pedig a Hamlet Claudiusa következett. A IV. Henrik – Shakespeare egyik ritkábban játszott királydrámája – ugyancsak sokat elmond a minden korban meglévő kisszerű hatalmi játszmákról, és teret enged az áthallásoknak, miközben szerencsésen kerüli a direkt aktualizálást. Az uralkodó nemcsak politikusként, sokkal inkább apaként áll a színpadon, s fiához való viszonya lesz hangsúlyosabb. Milyen ez az általad játszott figura?

Kiss Csaba sokat segített ebben, mert azt mondta, nem kell királyt játszanom akkor sem, amikor éppen a hatalommal él tanácsülésen vagy más hasonló helyzetekben, inkább a mai gondolkodó politikus agyát kell elcsípni és úgy „felmutatni”, hogy a néző számára ismerős legyen. Fontos szála a darabnak az apa-fiú kapcsolat. Későn találtak egymásra, mert addig sok probléma adódott, és nem közeledtek egymáshoz. Ezalatt az ifjú Henrik felnőtt a feladathoz, volt tehát értelme az ostorozásnak, amit apjától kapott, és amikor kell, el tudja küldeni Falstaffot, mert nem lehet ott. Nekem is van egy fiam, aki tizenhat éves, én is ritkán vagyok otthon, vagyis ezek ismerős kérdések. Csodálatos azt megmutatni, amikor ez az ember bűntudatra ébred, amit persze nem ismer el, de a néző látja, mi motoszkál a fejében. Úgy vitatkozik a saját fiával – miközben még jól is érvel –, hogy belül érzi, nincs igaza, de pozíciót tart és próbálja gyermekét a jóra sarkallni.

Ádám bíró sem könnyű szerep, hiszen Az eltört korsóban azt kell megmutatnod, hogyan vezeti le a tárgyalást, amelynek tétje a maga számára, hogy sikerül-e elfedni saját bűnösségét.

Igen, és ennek megfelelően minden eszközt bevet, hogy ne derüljön ki az igazság. Széles spektrumot kell bejárni, valamennyi jelenetben továbblépni, hozzátenni valamit a korábbiakhoz, hiszen a különböző információk folyamatosan érkeznek, és Ádám bíró hol nagyképű, mert úgy érzi, túlnyeri magát, máskor pedig retteg attól, hogy lebukik. Próbálom úgy játszani, hogy a néző állandóan érzékelje a figura belső félelmeit. Nehéz színészi feladat, amely komoly élettapasztalatot igényel. A darab végén a kislány már nem bírja tovább és kimondja, hogy ki követte el a cseréptörést. Könnyű leleplezni a bűnöst, mert a seb ott éktelenkedik a fején.

Milyen darabokban láthat még a miskolci közönség az évad hátralévő részében?

A Zorbát kettős szereposztásban játsszuk Szegedi Dezsővel. A sors kegyeltje vagyok, hogy szembeállított ezzel a szereppel, és jó értelemben megküzdhettem vele. Ha bárhol a világon meghalljuk Zorba nevét, elsőként a kultikus film juthat eszünkbe Anthony Quinn főszereplésével. Ez az alak megjárta a háborút, gyilkolt, erőszakolt, és ha felemeli a kisujját, mellé áll a világ, ha úgy akarja. Meg kell találni az ő érvrendszerét, és ha az megvan, akkor nagy baj nem lehet. Azt hiszem, eljutottam odáig, hogy merem vállalni, én is Zorba vagyok. Nemrég kezdtük próbálni, és hamarosan bemutatjuk Caragiale Zűrzavaros éjszaka című darabját. Dumitrache szerepében láthat a közönség, akit három éve a bátyám játszott Budaörsön.

Viszonylag sokat játszol, és ingáznod is kell. Mennyire tudsz figyelni a külvilágra, a kultúra, azon belül a színházak jelenlegi állapotára?

Az internet segítségével igyekszem figyelemmel kísérni a fejleményeket, a bátyámmal napi kapcsolatban vagyunk, és megosztjuk egymással a híreket. Természetesen van véleményünk, de azt soha nem tesszük ki a placcra.

Gazdag pályát tudhatsz magadénak. A jövő mennyire foglalkoztat? Szoktál töprengeni azon, mit adhat még ez a pálya?

Néha magam is elcsodálkozom, mennyi mindent játszottam az elmúlt három és fél évtizedben. Szerepálmom soha nem volt. Mindig kaptam egy lehetőséget, s megpróbáltam élni vele képességeimhez mérten, aztán egyik munka hozta a másikat. Hosszú távra nem tudok előretekinteni, és nem is akarok. Ha úgy folytatódik minden, ahogy eddig, akkor nincs miért aggódnom, csak bírjam egészséggel.

Az interjút készítette: Ménesi Gábor

 

NKA csak logo egyszines

1