Faluszínház

– Képzeld, Egon, kineveztek a Művelődési Minisztérium most alakuló osztálya vezetőjévé.

– Milyen osztály lesz ez? – kérdeztem Kublin Jancsi barátomtól.

– A színházak központi gazdasági és műszaki igazgatóságát fogom vezetni – válaszolta.

– És akkor mi lesz a Déryné Színházzal? – kérdeztem.

– Annak Te leszel Egonkám a gazdasági igazgatója.

Köpni, nyelni se tudtam. Akkor már négy éve dolgoztam az Operában, szép egyenletesen emelkedett a karrierszintem, hiszen akkor már az Erkel Színház mellett, a Margitszigeti és Állatkerti Szabadtéri Színpad, valamint a Gördülő Opera gazdasági titkára is voltam. 

Kublin erőteljesen agitált, mondván, hogy az új minisztériumi osztály az egész magyar színházi élet működését segíti, és az ő Déryné színházi helyére rajtam kívül senki mást nem tart alkalmasnak.

Nem húzom az időt, 1954. október 1-jén kineveztek az Állami Déryné Színház gazdasági igazgatójává.

Mielőtt az ottani emlékeimet felidézem, előre kell bocsátanom, hogy semmiféle jegyzet, vagy bármilyen más dokumentum nem állt rendelkezésemre. Úgy mesélem el, ahogyan emlékszem erre a hősi 13 esztendőre, ezért az esetleges tévedésekért elnézést kérek.

Ez a színház szokatlanul rendhagyó struktúrában működött. Tizenkét társulata volt, és átlagosan minden társulat egy bemutatót tartott évente. A színészeket a színház saját autóbuszai szállították a játszási helyekre, általában kisebb falvakba, feltéve, ha volt egy kultúrotthonuk, ahol előadást lehetett tartani. Egy-egy turné 10‒12 napig tartott, és minden nap más helyeken szerepeltek. A központi szállás általában a megye székhelye volt, és innen kiindulva járták be a táj- vagy közigazgatási egységeket.

A társulatok felszerelését egy-egy teherautó szállította az aznap esedékes játszási helyre. Néhány órával az előadás előtt elkezdődött a színpad díszletezése, világítása, amelynek utolsó részmunkálatait sokszor a színészek segítettek befejezni. Előadás után bontás, pakolás, vissza a buszra és teherautóra, s éjféltájt már megérkeztek a központi szálláshelyre. És ez így ment napról napra.

Ezeken a bázisokon egy-egy szervezőtitkár készítette elő az előadásokat. Ők választották ki a játszási helyet, időpontot, árusították a jegyeket és napi jelentésben számoltak el a központtal.

A Déryné Színház kb. 100‒120 színészt foglalkoztatott. Természetesen egy-egy tájoló egység színész-összetétele a bemutatásra kerülő daraboktól függött. Voltak színészek, akik évekig egy társulatban játszottak különböző szerepeket, de az is előfordult, hogy egy évtized alatt meg sem ismerhették egymást.

1954 őszén, amikor én a Déryné Színházba kerültem, a központ a Madách téren volt. A mai Örkény Színház színpadán folytak a próbák és a premierek. Itt voltak az irodák is. Mátrai József volt az igazgató, Ascher Oszkár a fődramaturg, aki később, Mátrai halála után átvette az igazgatást, a gazdasági igazgatói feladatokat én láttam el, Pados István volt az üzemigazgató, Both Béla, Váradi György, Kalmár Tibor, Szécsi Ferenc, Csongrády Mari, Orbók Endre, Kertész László a rendezők, Rajkay György a díszlettervező és Rimanóczy Yvonne, Mohos Piroska tervezték a jelmezeket. 

Az egyre fejlődő és növekvő feladatokat ellátó színház irodái rövidesen szűknek bizonyultak, átköltöztünk tehát a szomszédos Asbóth utcába, a színpad a Madách térről a Nagymező utcába, a mai Radnóti Miklós Színházba vándorolt, ám a Déryné Színház működéséhez legfontosabb technikai központja a színház alapításától, tehát 1951-től bezárásáig a Kacsa utcai garázs és műhelytelep volt, Uzony György vezetésével.

Mindaz, amit eddig elmondtam, a színház testét, szerkezetét, alakját jelentették. A lelkét most próbálom ismertetni.

1949. augusztus 20-án államosította a Párt a magyar színházakat. Az adminisztratív központi irányítást a Művelődési Minisztérium végezte, ami a kezdetkor azt jelentette, hogy a központi párt és állami akarat döntötte el, hogy egy-egy színész melyik színházba kerül, tehát azt is, hogy budapesti vagy vidéki színész lesz. Természetesen ugyanez vonatkozott az igazgatókra is. Nem volt pályáztatás, csak a kapcsolatrendszer működött. A helyzet ellentmondásos volt, mert a szerződtetést nem a művészi szempontok determinálták, de az is kétségtelen, hogy a szociális szempontok erőteljesen érvényesültek, és minden hónap elsején mindenki megkapta a fizetését. A színpadi megjelenéshez mindent a színház adott. A D. J. B. K., vagyis a díszlet, jelmez, bútor, kellék, hangtechnika, világítás, utaztatás, stb. mind a színház költségvetését terhelte. Ennek a hatalmas átszervezésnek igen sok haszna, sok haszonélvezője volt, de bizony sokan, akik nem fogadták el új munkahelyüket, hoppon maradtak. A kiválasztás egyik fontos szempontja a pártkapcsolat volt. Sok kitűnő művész azért került utcára, mert nem volt elég jó a „származása”, esetleg tőkés vagy kulák volt a szülő vagy élettárs. Negatív hatásként érvényesült a klerikális befolyásoltság. Ezeknek a színművészettől idegen szempontoknak az érvényesülése folytán sok kitűnő színész munka nélkül maradt.

A politikai vezetés ebben az időszakban, tehát az ötvenes évek elején úgy döntött, hogy a falvak kulturális ellátása érdekében – szovjet vagy csehszlovák mintára – létre kell hozni egy tájoló színházat, amely azokat a településeket látja el színházi előadásokkal, ahol eddig ilyen nem volt. Az 1951. augusztus 1-jén meginduló utazó színház lehetőséget kínált az állástalanná vált színészek elhelyezkedésére. Mivel a színészek általában más szakmai tudással nem rendelkeztek, mint a színjátszás, gyakran megtörtént, hogy egy-egy színész félretéve művészi–-ársadalmi rangját, jobb híján elfogadta az egyébként erősen deklasszálódott színészekből álló Déryné Színház ajánlatát. Ezáltal a Déryné színészeinek átlagos minősége erősen feljavult, több tehetséges művésznek köszönhetően a színház fennállása alatt 29 külföldi meghívásnak tehetett eleget, hazai nézőszáma évről évre emelkedett.

Ez a lenézett színház azonban létezett! Működött! Hatott a nézőre, talán propagandának tűnik, amit mondok, de tanított, szórakoztatott, gyarapította a néző addigi ismereteit, élményeit. Nem pusztán azért, mert a színháznak ez a dolga, hanem mert ezek a színészek, akik fáradtak, agyonhajszoltak voltak s a monoton életformától kiégtek, amikor színpadra léptek, létrejött a kapcsolat a csodát váró, csodát látó néző és a saját magát és feladatát a legkomolyabban vevő színész között, aki teljes hittel élte át a szerepét. A Faluszínház, joggal vállalva Déryné nevét, többet tett, mint amit a létrehozó állami akarat az íróasztal papírjai között elképzelt. Felemelte, értékesebbé, gazdagabbá tette a nézőit, akiknek a munkájából származó pénz hozta létre – többek között – a Déryné Színházat. Akik ezt olvassák, gondolhatják, hogy ez demagógia. De miért volna az? Hiszen 1967-ig, míg Ascher Oszkár igazgatásával ez a színház úgy működött és hatott, ahogy leírtam, valamennyien minden erőnkkel és tudásunkkal szívesen szolgáltuk ezt az ügyet. Amikor 13 év szolgálat után Ascher halálával megszűnni láttam e misszió hatékonyságát, új helyet kerestem és találtam.

Az itt töltött 13 év számtalan sztori leírását inspirálja. Ezek azonban inkább egy más műfajú emlékezéshez illenek, ezért jelzésül csak egy-két történettel igyekszem elszórakoztatni a „nyájas olvasót”.

Aszódon mutattuk be a Bánk bánt, a premiert Aczél György is megtisztelte látogatásával. Nagyon jó előadás volt, és a Melindát játszó Kassai Ilona brillírozott. Aczél tőle szokatlan lelkesedéssel gratulált a főhősnőnek, és ezt Kassai ki is használta, kihallgatást kért díszvendégünktől. Pár nap múlva, amikor a találkozás létrejött, Kassai elmondta, hogy nincs lakása, albérletben kínlódik, és kért egy lakáskiutalást. Aczél elzárkózott, mondván, hogy nem az ő hatásköre, de megpróbál valamit segíteni. És mit hoz a véletlen: a legközelebbi március 15-én a művésznő Kossuth-díjas lett. Ebből meg tudta venni a lakást, és a mai napig érezheti a díjjal járó rangot, megbecsülést.

Ismét más történet: A selypi cukorgyár meghívta Ascher Oszkárt egy előadóestre. Én lehettem az útitársa. Az előadásnak este 10 körül vége lett, utána autogramosztás, beszélgetés, majd megpróbáltunk elindulni a Pobedával hazafelé. De sajnos ez nem sikerült, mert az erősen amortizálódott autó felmondta a szolgálatot. Éjjel a szerviz már bezárt, szálloda nem volt. Mit volt mit tenni? Elindultunk Hatvanba, a legközelebbi városba, amely 11 km távolságra volt Selyptől. Biztattam főnökömet és barátomat, hogy Hatvanban ismerős vagyok, a háború előtt ott dolgoztam két évig, bátran vágjunk neki. Gyönyörű kora nyári éjszaka volt. „Tiszta csillagos égbolt, csupa illat a kiskert” – énekelte volna Cavaradossi a Toscából. Mivel egyikünk sem volt tenorista, így Ascher először a A lyoni selyemszövőket szavalta el prózában, majd látva, hogy milyen áhítattal hallgatom a menetelés közben előadott verset, kérésemre elkezdte Babits Jónás könyvének előadását. Mire Hatvanba értünk, addigra elszavalta az eposzt. Hajnali három óra volt, mire a város főterén álló szálló elé értünk. Hiába csengettünk, senki sem nyitott ajtót. Kiáltozásunkra kinyílt egy ablak, ahonnan egy vénséges vén boszorka ránk ordított, hogy takarodjunk el, mert rendőrt hív. Visszakiáltottam, hogy Ascher Oszkár Kossuth-díjas művész-igazgató kér szállást. „Majd ha a Kossuth-díjhoz szállodai szoba jár, akkor jöjjenek vissza”, üvöltötte az öregasszony, becsapta az ablakot és sötét lett. Ám lassan már hajnalodott, és mi egy padon bóbiskolva idéztük fel a hajdani szegény vándorszínészek viszontagságait. Én azonban egy életre szóló élménnyel lettem gazdagabb.

A Déryné Színháznak nemcsak a társulatai vándoroltak, de a központ is gyakran változtatni kényszerült munkahelyét. A Nagymező utcai színpadot át kellett adnunk, és ekkor – ahogy a Visszapillantó című könyvemben már megírtam –, Balogh László, a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója, mellékesen színházunk művészeti titkárának, Balogh Olgának a férje, minisztériumi engedéllyel könyvjóváírással átadta a Cirkuszhoz tartozó Kálvária – akkor Kulich Gyula – téri színpadot. Évekig itt tartottuk bemutatóinkat, hogy a budapestiek is láthassák a színház egy-egy előadását, és a színészeknek is nagyon fontos volt, hogy a pesti szakma megismerje őket.

Elég az hozzá, hogy az Egri csillagok dramatizált változata itt került először közönség elé. Nagy izgalommal és nem kevés anyagi ráfordítással készültünk a premierre. A nagy napon – mert ez színháznak, színésznek az volt – zsúfolt ház várta az előadás kezdetét. Ahogy közeledett az óramutató a hét órához, annál rosszabb lett a Dobó Istvánt játszó színész állapota. Olyannyira félt, szorongott, hogy nem lehetett elkezdeni az előadást. Mint hajdan az ütközetre készülő vitézek, kért egy feszültséget oldó féldecit. Úgy tűnt, hogy meglett a kedvező hatás, felment a függöny, ragyogtak a színpadon az egri csillagok, Dobó István a korabeli sisakban, karddal az oldalán elhelyezkedett a súgólyuk közelében (a biztoság kedvért), és megkezdődött az előadás. Megkezdődött, de nem folytatódott. Dobó István várkapitány összeesett, mintha egy török nyílvessző szíven lőtte volna; függöny le.

Rövid idővel ezután hősünk meghalt. A dráma megrázta a színházat, a kollégákat, barátokat, és nagyon sokan eljöttek a temetésére. Sírjába mellé temettük Dobó István sisakját és kardját.

Az év végi leltározásnál hiába kereste a lelkiismeretes munkatárs Dobó színpadi kellékeit, hiszen azok a Farkasréti temető sírhantjában nyugodtak. De használójuk emlékét ez az írás is őrizze.

Gyermekkorom óta járok színházba. Hosszú éveken át szüleim társaságában tehettem ezt, és valószínűleg akkor nevelődött belém, hogy színházba menni egyet jelent egy olyan eseménnyel, ahová illik csinosan, választékosan, ha úgy tetszik, az ünnepi alkalomhoz méltóan felöltözni. Ezt a szokásomat a mai napig sem hagytam el. Persze tudom, hogy ez már divatjamúlt, őskonzervatív szokás, hiszen lassan ott tartunk, hogy a Nobel-díjat is át lehet venni farmernadrágban, csíkos vagy kockás, színes ingben. Én azonban a faluszínház előadásaira is mindig magammal vittem a sötétkék kétsoros ruhámat, más hasonló ünnepi öltözetet, és az előadás előtt épp úgy átöltöztem, mint ha én is fellépnék. Ezért pedig sohasem nevettek ki, inkább jó példának tekintették. Pedig Jánkmajtison vagy Csincsetanyán az esküvőre vagy temetésre se tudtak mindig átöltözni az emberek.

Mikor idáig jutottam a mesében, elgondolkoztam azon, tulajdonképpen mi is ösztökélt arra, hogy pont a Déryné Színházról írjak ilyen hosszasan. Rájöttem, hogy ennek egyetlen egy oka van, ez pedig a HIÚSÁGOM. Az történt ugyanis, hogy 1975-ben, tehát fél évvel később, mint ahogy otthagytam a Dérynét, azt a színházat, ahol gazdasági igazgatóként 13 évet szolgáltam, megjelent egy jubileumi album Állami Déryné Színház 1951‒1975 címmel, amely dicséretre méltó részletességgel, fegyelmezetten dolgozta fel 24 év történetét. És ebben a könyvben, amelyben a 24 év valamennyi munkavállalója név szerint szerepelt, egyetlen egyszer sem jelent meg az én nevem, aki a 24 évből 13 éven át voltam munkavállaló, vagyis iszonyatosan sok munkát vállaltam és végeztem el, dokumentálható eredménnyel. 40 év távlatából köszönöm a szerkesztő és tudós munkatársai megtisztelő figyelmét és lelkiismeretes precizitását, hiszen egy olyan kiadvány, amelyben a főrendezőtől a díszítőig, a primadonnától a súgóig, a kabaréjelenettől a legnagyobb drámáig minden és mindenki helyet kapott, a gazdasági igazgató véletlenül nem maradhat ki. Mivel pedig a művet szerkesztő Katona Ferenc és Dr. Székely György igazi színháztudósok, Keleti Éva és Szakács György művészek és statisztikusok, és valamennyien nagyon jó barátaim, az albumot nekem ajándékozó kedves utódom, Bánhegyi János pedig még kísérőlevéllel is megtisztelt, azt hiszem, hogy nem nehéz kitalálni, ki utasította őket a nevem kifelejtésére. Csak úgy hálálhatom meg a figyelmet, ha én is kifelejtem. Így aztán garantálható, hogy semmilyen nyom nem maradt utána a magyar színházak történetében.

Mielőtt a Faluszínházból átkeresztelt Déryné Színházról írt emlékezésemet befejezném, úgy érzem, hogy a teljesebb, igazabb kép érdekében idéznem kell Kodály Zoltán Ascher Oszkárhoz írt levelét.

„Igen tisztelt Igazgató Úr,

a Déryné Színház Hamlet előadása nagy meglepetés volt számomra, az egyes szereplők és az összjáték, a rendezés együtt arra a megjegyzésre késztetett, hogy meg lehetnénk elégedve, ha mindent ilyen minőségben tudnánk a népnek nyújtani, amit neki nyújtanunk kell.

Tisztelettel:

Kodály Zoltán”

Ez az egyetlen dokumentum, amit annyi év után is meg tudtam őrizni.

Lázár Egon