Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő – Örkény István Színház

Vannak mesék, amiktől rosszat álmodunk. S vannak történetek, amiket hallva egyre nyugtalanabbul fészkelődünk. Akiknek volt már találkozásuk Ödön von Horváth Wachau vadkertjének szörnyetegeit felvonultató darabjával, a Mesél a bécsi erdő című keserves tanmesével, azok szinte biztos, hogy lélekben behúzott nyakkal közelednek a produkciót bemutató színház felé. Tudják, hogy valamifajta nem halogatható leszámolás következik. S ha jó a színház, ez be is következik. Az Örkény jó színház, ezért aztán előadás végére már a vállak közé húzódik a fej, szorosra próbálna csukódni a szem, s elernyed a néha ökölbe szorult a kéz, hisz megértettük, glóriás butaság ural mindent. De hogy jutottunk ide? 

A bécsi „nyócker” lélekben és agyban is korlátolt, napra rajzó kis emberszörnyei Wachau fái közé s a Duna-partra járnak szellőzködni. Egy harmincas évekbeli kisember-hadat látunk az Örkény Színház színpadán kikelni, s aztán sírszagú virágba szökkenni, egy gondosan preparált zongorából. Nem csupán színházi, de kifejezett építészeti örömöket is rejt a Bagossy László által rendezett, Bagossy Levente díszletében kitestesedő, három felvonásos előadás. Egyetlen pontból, a fekete hangszerből növeszti ki, s annak ördögi zongoristájával, Kákonyi Árpáddal celebráltatja, vezényelteti végig a mesét. A motívumokkal való gazdálkodás magasiskolája a kezdeti klimpírozástól a hörgő kétségbeesésen át a bénult megalkuvásig vezető játék. 

A produkció Ari-Nagy Barbara által szerkesztett, Bagossy Levelente tervezte műsorfüzetének címlapja képbe foglalja az alapszintű rettegést. A árnykép fekete papírcsipkés keretében meseerdőbeli jelenet zajlik. A kis kosárkával sétáló leányka találkozik a farkassal, vagyis egy krokodilfogú zongorával, s jobb kezét kíváncsian fölé emelve a billentyűknek, remegve ismerkedik a veszéllyel. A következő pillanat kétesélyes. Vagy összemorzsolódik a keze, vagy még épp ki tudja rántani. A muzsika fővárosának, a kedélyes, aranyszobros Bécsnek a gyermekei összemorzsolódnak. 

Zsigmond Emőke, Polgár Csaba és Kákonyi Árpád (fotó: Gordon Eszter)

Parti Nagy Lajos erélyes, dinamikus fordítása nem Tündérkirálynak, hanem Varázskirálynak kereszteli a játékbolt régóta özvegy vezetőjét (Znamenák István), kinek leánya, Mariann (Zsigmond Emőke) beleszeret Valér, a trafikosnő (Für Anikó) kitartottjába, a linkóci Alfrédba (Polgár Csaba), noha őt az Oszkárral, a hentessel (Vajda Milán) kötendő biztos parti várja. Alfréd menekülne, Mariann kapaszkodik, gyerekük születik, s mivel nem tudják eltartani, kiadják azt a férfi akaratgyenge anyjához (Kerekes Éva), s tirannus természetű nagyanyjához (Pogány Judit) Wachauba.  Mariann, hogy éhen ne haljanak, vetkőzőszámot vállal egy mulatóban. S épp akkor, amikor apja is odalátogat erősen ittasan, hogy szívbajt kapjon pucér lánya láttán, ő a gazdag Miszter (Csuja Imre) tenyeréből csen el egy kevéske pénzt. Büntetése nem marad el. Alfréd nagymamája nyitott ablaknál fázítja meg nem kívánt dédunokáját, a kicsi meghal, ezt majd ki-ki tudomásul veszi, mikor megkezdődik a visszarendeződés. Mert Valér, a trafikos, kiadja az útját átmeneti lovagocskájának, a nácifióka Erich-nek (Jéger Zsombor), s visszafogadja Alfrédot, hogy kedvükre lóversenyezhessenek. A játékboltos megbocsát Mariannak, Oszkár is, és mert Isten nem segít, hiába próbálta őt vallatni a lány a gyóntatóatyánál (Máthé Zsolt), minden megy a maga útján. 

Nincs díszlet, csak a zongora felnyitható tetejének belsején van egy gobelinhímzésekre emlékeztető tájkép, mikor az erdőben vagyunk. Sokáig fogunk emlékezni a játék nyitó pillanatára, amikor a valcert pötyögő, nekünk háttal ülő hűdebájos-hűdemasnis kislány egyszer csak hátrafordul, s ránk mered a szakállas Kákonyi Árpád mint démoni kobold, aki később Krisztus-szobornak is beáll a templomi jelenetben, de előbb még késsel kaparja a második felvonás kezdetén a billentyűket, úgy, hogy borzadunk belé. 

Nagyszerű mellékalakok mutatják a színház színészi gazdagságát. Ferdinándot, a félvilági kapcsolatokkal rendelkező barátot Debreczeni Csaba játssza, Havlitschek, a hentessegéd Baksa Imre, s Gálffi László az értelmiséget helyettesítő, kisvárosi hedonista, a valaha tán emberforma Lovaskapitány.  Felvonulnak a Tantik (Takács Nóra Diána és Murányi Márta), s ki és bevonul kalaposan és kék kosztümösen, úri arroganciáját megcsillogtatva a Nagyságos asszony, Bíró Kriszta. Kellőképpen ijesztő Ida, a Szabolcska Mihály Lányhivatás című versét vendégszövegként gajdoló kisleány szerepében Osváth Judit egyetemi hallgató. 

Ignjatovic Kristina téveteg ízlést és belső ínséget mutató remek ruháiban flangál a korabeli szórakoztatóipar aljnövényzete is, a Bárónő (Kerekes Viktória), Helén (Neudold Júlia), Emma (Lénárdt Laura e. h.), az Énekesnő (Szathmáry Judit), s az egészen Freddie Mercury-ra hajazó Konferanszié maszkjában Ficza István. Az üres színpad csukott zongorájából indulva, fokról fokra erősödik a hang, dúsul a tér, sokasodnak az alakok, burjánzik el a borzalom, pedig csak pár thonet szék szaporodik el a térben. A kocsmajelenet üvöltő, ringó tömegéből már kiragyog az aranyló tuba, majd a lokálban a zongorából emelkedik ki aranyos fátylak és füstök közül a varázsos szépségű, ifjú leánytest, mintha áldozati oltáron magasasodna fel. 

Élmény látni Polgár Csabát a híg lelkű Alfréd szerepében. Mert „valakit” ábrázolni lehet nehéz, de egy ilyen „senkit” megrajzolni sem megvetendő feladat. Egyetlen birtoka a teste, de azzal sem igen tud mit kezdeni, vakaródzik, túrja az orrát. Apró testi megnyilvánulásokkal él, melyek rapid rükverccel lökik tőle hátra a már-már közeledő közönséget. Pogány Judit pokoli öregasszonya a játék legsűrűbb figurája. Für Anikó ragyogó Valér alakítása pedig az évad jelentős eseménye. Végül szólni kell a nyelvről is, melyen ezek az alakok megnyilvánulnak. Parti Nagy Lajos, a fordító ravaszul adagolja a nyelvi botlásokat, s hozza működésbe a félrehasznált szavakat. Már-már megszoktuk, s igazunk is van, hogy ez a Valér azért nem akárki, mikor a vége felé, egyszer csak az odaillő lévén szó helyett a létemre kifejezést használja. Olyan ez, mint Alfréd vakaródzása, vagy egy láthatóvá tett lyuk a harisnyán. Bár a rokonszenv és a megértés megvolt, lélekben máris tolatunk hátra. Rendkívüli erő van a szavakban. 

Hogy a történet fenyegető tanmese? Igen. A szerző mentségére szolgál azonban, hogy már előbb halálba küldte őt egy lezuhanó faág, mintsem láthatta volna Erich eszméinek kiteljesedését. Az a fenyegető, hogy mi esetleg olyat látunk még, amit ha jobban figyelünk, talán elkerülhetnénk. „Nem figyelsz, nem figyelsz, nem figyeltek!” – ezt sziszegi az előadás. Pedig a mesét celebráló muzsikus manó idegesen integet minden figura válla fölött. Nehéz nem észrevenni. S ha mégse látjuk, az lesz a legkevesebb, hogy rosszat álmodunk. 

Gabnai Katalin