A bajnok – Katona József Színház

Vélnénk, az opera hősies műfaj. Királyok, hercegek, grófok, sőt istenek és félistenek. Bár épp A bajnokhoz alapul szolgáló Puccini-műben, A köpenyben kikötői rakodómunkások, zsákhordók, midinettek jelennek meg. Mondjuk akkor azt, hogy az opera a nagy érzelmek műfaja. Amik nem csak a királyok stb. privilégiumai. Henri és Georgette közt hatalmas szenvedély dúl, ami Henrinek az életébe kerül: Georgette férje, Marcel, egy halászbárka tulajdonosa megfojtja, amikor rájön a bűnös viszonyra. Áradó érzelmek, áradó zene, fortissimo. Esetleg pianissimo. És voce, voce, bella voce.

Mi lesz mindebből Pintér Bélánál?

Egyáltalán, miért választotta kiindulópontként ezt az alkotást?

„2015 tavaszán Máté Gábor felkért” – olvassuk a szórólapon –, „hogy rendezzek a Katona József Színházban. Gondolkodási időt kértem. Már afelé hajlottam, hogy fájdalommal bár, de nemet mondok, amikor egy este otthon az erkélyen épp Puccini A köpeny című operáját hallgattam újra, és egyszer csak beugrott a megoldás.”

Ami igazán pofonegyszerű: kitalálni egy új, a mai magyar vérvalóságban játszódó történetet, új librettót írni új szereplőkkel, megtartva, illetve más Puccini-részletekkel kiegészítve a zenét – mi sem könnyebb ennél. (Mindenesetre Pintér Béla szerencsésnek tarthatja magát, hogy nem mondjuk Wagner Tannhäuserét hallgatta, bár a bacchanália vagy a zarándokkar nagyon adná magát.)

Marcelből, a bárkatulajdonosból Horváth Attila lesz, Verőcsény polgármestere (Nagy Ervin), aki épp most nyerte meg a választásokat, negyedszer!; Georgette-ből Margit (Rezes Judit), Henriből pedig Julcsi, kick-box olimpiai bajnok (Jordán Adél). És a nagyzenekarból egy szál pianínó. (A hamis verkli marad hamis verkli, Margit vette Bécsben, potom pénzért, kilencszázötven euróért.) 

Jordán Adél (fotó: Horváth Judit)

A színpad félhomályban van. Amikor a zongorista, Futó Balázs vagy Kéménczy Antal (utóbbi a zenei vezető is) felüti a hangszer fedelét, hirtelen kigyúlnak a fények: a polgármester kacsalábon forgó (tényleg forgó!) luxusvillájában vagyunk, elegáns emberek között (díszlet: Khell Zsolt, jelmez: Benedek Mari); a színen lévők a polgármester győzelmét ünneplik, azaz isznak. Itt van Julcsi is, meg Laci (Rajkai Zoltán) és Sanyi (Elek Ferenc) a városi tévétől. Előbbi különösen (diadal)ittas: „Győzni tanul a város, / A térség, az ország! / Felszabadul végre minden polgár!” A polgármester fáradt, Julcsi jelenléte is zavarja, de kampányfőnöke, Jóska (Bezerédi Zoltán) ellentmondást nem tűrő tanácsára még ad egy interjút a tévé szolgálatkészen alákérdező riporterének („Hogyan tudta elviselni a sok aljas támadást, a sárdobálást, mocskolást?”), mellesleg Laci feleségének (Pálmai Anna), akiről később kiderül, hogy a vezér szeretője is – miért pont ő ne lenne az. Attila még Julcsinál is bepróbálkozott! Az interjú közben a mindenre ügyelő kampányfőnök – aranyat ér az ilyen ember! – tőle telhető tapintattal figyelmezteti Margitot, legyen óvatosabb, ne mutatkozzon a nyilvánosság előtt Julcsival, hisz nem „süldő lány, hanem First Lady”. First Lady of Verőcsény… 

Attila lemegy dolgozni az alsó szintre – alászáll, mint az ördög, s mivel szivarozik, a füstöt is látjuk.

Ördögi ez az egész, meghitten ördögi, bensőségesen infernális. 

Szinte alig észrevehetően.

Így elsőre nem mondhatjuk, hogy nincsenek nagy érzelmek. 

Nagynak látszóak legalábbis. 

Attila szereti Margitot. Talán. Vagy ebben a pillanatban. Visszatérve beszélgetni akar vele. Változást akar a család életében. Sőt gyereket, egy újabb kisfiút. (Az ötéves Zolika a nagymamánál van épp.) Akkor beszél erről, amikor Margit meg azt mondaná el, hogy szeretik egymást Julcsival és el akar válni. De Margit és Julcsi tényleg szeretik egymást! Talán. Közös utat terveznek Amszterdamba, véget akarnak vetni a „szörnyű és megalázó” rettegésnek, de Margit azt is érzi, hogy nem lesz ereje szembeszállni a férjével. És ha szembeszállna? Julcsi igencsak függ Attilától, tőle kapja a támogatást, amit az este során meg is köszön, álszent módon felajánlva, Margit füle hallatára, hogy mivel lejárt a szerződése, másnap visszamegy Pestre – ha Attila úgy gondolja. Ez akkor is Margit elárulása, ha várható Attila tiltakozása. És Julcsiban ott az agresszivitás. Amikor Laci részegen elénekli egyszerűségében is megkapó politikai credóját – „…férfinak a kezébe a kormányt! A pálcát! / Az asszony meg szüljön gyereket!” –, jogosan háborodik fel, de igencsak durván fogalmaz: „…aki így beszél, az a rühes állat!” Ugyanígy reagál, amikor Margit arról beszél, fél a férjétől: „Csak próbáljon meg bántani téged! / Idejövök az éjszaka közepén, kirángatom az ágyból! Kirángatom az ágyból… / És ezzel a bokszerrel itt szétütöm az arcát! Kiverem belőle a lelkét!” A kick-box nem az a szelíd sport…

   Margit Attilát is szerette valamikor. Sokszor gondol egy régi, nyolcvankilences vakációra, amikor egy hollandiai kisvárosban, Hertongeboschban jártak együtt, füvet szívtak a kocsmában, eldumáltak a bicikliző polgármesterrel, akinek egy ázsiai srác volt a kedvese. Akkor ez nem volt különös, nem volt furcsa, és Attila megesküdött, hogy Verőcsényből meg a környékéből „egy kis Hollandiát” csinál majd. Hát nem csinált. „Hollandia Hollandia, / Verőcsény meg Verőcsény maradt” – halljuk. És tényleg.

Igazi szerelmet csak a tévében látni, már ha az ember rátalál a sok csatorna közt. A legjobb rendezői ötletek egyike, hogy amikor Attila magára maradva kapcsolgatni kezdi a távirányítót, mi is látjuk és halljuk a megjelenő szerelmespár, a mesebeli herceg és az ugyancsak mesebeli tündér duettjét. Később pedig Kosztyát, a két éves szibériai medvét, akinek anyját és testvéreit gyilkos orvvadászok mészárolták le, s ő is megsebesült. Aztán Lilit, aki kétszáz euróért még nem, de négyszázért már hajlandó megmutatni a cicijét a kamerával közlekedő hivatásos kukkolónak. Kosztya kétszeri megjelenése frenetikus, különös tekintettel a szibériai hideghez öltözött narrátorra (Elek Ferenc), de a röhögés közben is belénk sajdulhat, miket löknek a mindenkori tévénéző elé. És az is rendkívül elgondolkodtató, hogy Kosztyát másodszorra már csúcsragadozóként látjuk viszont… Attila fel is kapja a szót.

A sértett férfi nem csupán a távirányítót kapcsolgatja, hanem a felesége ott felejtett mobilját is. És igazi operai (ördögi?) ötlet villan agyába: egy Margit nevében írt üzenettel visszahívja a házba Julcsit. „Befogadtalak, támogattalak, te hálátlan girnyó! / Te becsaptál, átbasztál, hülyének néztél! / Elloptad, elraboltad tőlem a feleségem, a családom! / De most kiderül majd végre… ki itt a bajnok!” Még csak azt sem mondhatjuk, nincs valamelyest igaza. De hogy a történtekért ő is felelős, az már nem jut eszébe, a saját félrelépéseit elintézi egy mondattal: „Lélekben soha nem csaltalak meg téged!” Fáj neki a felesége elhidegülése? Bizonyára. De jobban fáj, hogy egy pillanatra mintha nem ő lenne a győztes. A bajnok. Mert az akar lenni, mindenáron. Riadalmában a kampányfőnökét és a szeretőjét is a házba hívja, előbbitől kábítószert kér, utóbbinak, már benarkózva, vadul nekiesik. A csábítóan öltözött Ildikóból a csúcs felé haladva szakad ki a kiáltás: „Vegyél feleségül, Attila!” A megérkező Julcsit  fojtogatni kezdi a férfi – néhány percig azt hihetjük, meg is ölte, Pintér Bélának különleges érzéke van a színpadi hatáskeltéshez. Attila is ezt hiszi, diadalmasan énekli hát: „Én vagyok a bajnok!” Ekkor már Margit is a színen van, két biztonsági emberrel visszatér a szerető és a kampányfőnök is, utóbbi egy injekcióval – ez is akad nála! – tiszteletteljesen ártalmatlanná teszi vezérét és elrendezi a helyzetet: Attila a hálóba, Margit szintén, Julcsi Pestre, a többiek haza. Margit tiltakozására – „Te nekünk nem mondhatod meg, hogy találkozhatunk-e egymással vagy sem!” – csak ennyit válaszol: „De igen!” Nem téved. Margit és Julcsi már indulna – „Soha többé nem láttok bennünket!” –, amikor a kampányfőnök az asszony kisfiát adja mobilon, és Margit marad: „Igen, győzött édesapád. / Mindenkit legyőzött. / Legyőzött mindenkit.” 

Tabló.

Társadalmi? Politikai?

Puccini operájában egy szomorú történetet látunk, egy untig ismert szerelmi háromszöget, aminek három ember a szereplője.

Pintér Béla művében is egy szomorú, sőt igen szomorú történetet látunk (Kosztyától eltekintve), amely sajnos nem pusztán három emberről szól, hanem a mai magyar politikai elit egy részéről és holdudvaráról, a mai Magyarországról. 

A bajnokok ligájáról.

Nagy szenvedélyekről, nagy érzelmekről, világmegváltó tervekről („egy kis Hollandia”) szó nincs. Az itteni szenvedélyek, érzelmek, tervek úgy aránylanak a valóban nagy szenvedélyekhez, érzelmekhez, tervekhez, ahogy a pianínó a nagyzenekarhoz, a szereplők éneklése a valódi operaénekesek teljesítményéhez, Pintér Béla roncsolt szövege („…kurvára óvatosnak kell lenni, Margit!”) Adami (A köpeny), Giacosa vagy Illica (Bohémélet, Tosca, Pillangókisasszony) szövegeihez. A zene, ha pianínón szólal is meg, kontrasztban van a nyelvvel. 

Az éneklést tekintve a Katona színészei, elsősorban Jordán Adél, Rezes Judit, Bezerédi Zoltán és Nagy Ervin, önmagukat múlják felül – külön öröm Bezerédit végre egy nagyobb szerepben látni. Kiválóan énekelnek és kiválóan játszanak, de hangjuk nem operai hang, amivel természetesen ők is tisztában vannak, a rendező is. Ez, hogy úgy mondjam, a mondandó része. Ahogy nem nagyzenekar szól, úgy a hang sem operai. Itt nem teremtődik meg az opera, csak erőlködünk. Úgy teszünk, mintha operát játszanánk, de amit játszunk, az valami egészen más – ezen belül játszódnak le az esetleges tragédiák, mert azért tragédiák történnek, tán Margittal a legnagyobb, amit Rezes Judit meg is mutat: megrendítő, ahogy Margit a kisfiával „beszél”. (Pintér Béla a Heti Válasznak adott, még idézendő interjújában azt mondja, „ő az igazi bajnok, hiszen ő az egyetlen a történetben, aki nem másokat győz le, hanem önmagát, saját vágyait.” Ezt én bizony nem hiszem el neki: szerintem egyszerűen megvezette a kérdezőt, nem épp indokolatlanul. Kellő iróniával azt is lehetne mondani, hogy a darab azt mutatja meg, a politikus is ember, gyarló ember, aki hibázik is olykor, de aligha véletlenül nyeri meg immár negyedszer a választásokat.)

Furcsa, macsó világ ez. A lényeg, a fontos egyedül az, hogy mi legyünk a bajnokok. Aki nem bajnok, az annyit is ér. Még Julcsi is azt énekli: „Tébolyítóan jó harcban győzni!” Pedig ő sokszorosan megalázott nő. De ő is bajnok akar lenni. Vannak női macsók is – Jordán Adél a nőiességet és a keménységet is érzékelteti.) 

Aki nem bajnok, az esetleg azzal javíthat, hogy törleszkedik a bajnokhoz és így a maga módján bajnok lesz. Bajnok-közeli. Mint Bezerédi remekül megformált, gátlástalan kampányfőnöke. Nagy kérdés, hogy őszintén hiszi-e, aminek látványosan hangot ad: „Végre elkezdhet fejlődni minden a városban: / Oktatás, kultúra, az infrastruktúra, / Kisebb és nagyobb és még nagyobb beruházások…” Éppenséggel hihetné is. De érdekli ezt a kampányfőnököt, ezt a polgármestert az, hogy bármi is fejlődjön? Csak annyira, hogy a bajnokságot ne veszítsék el. Hogy újra és újra megnyerjék. Erős a verseny: a bajnokok ligájába sokan törekszenek, hisz olyan jó itt! Az ide igyekvőket domesztikálni kell – vagy kíméletlenül eltaposni. 

A polgármesterről tulajdonképp nem derül ki, hogy bal- vagy jobboldali-e. (Tulajdonképp a Nagy Magyar Kulcsregényben, Móricz Rokonokjában sem.) A szereplők retorikája mindenesetre jobboldali, különös tekintettel a nő feladatáról mondottakra („Mosogasson, főzzön, takarítson…”), vagy a mássághoz való viszonyra. Julcsi leszbikusságát nem kifogásolja senki, hisz akkor Margitét is kellene, ő pedig a főnök felesége (First Lady). De akad egy pár másodperces, pompás kis jelenet: „Gyere, hazamegyünk, Sándor!” – mondja a kampányfőnök az operatőrnek. „Mármint te külön, meg én is!” – válaszol az. „Persze, hogy külön, te állat! / Ne nézz engem buzeránsnak!” – folytatódik a dialógus, mire az operatőr: „Nem néztelek buzeránsnak, Jóska! / Ez egy nagyon csúnya félreértés.” Toleránsak vagyunk, európaiak, felvilágosultan kezeljük a másságot, nemkülönben védjük az európai kultúra értékeit (mik is lennének azok pontosan?), de buzeránsnak, hát annak ne nézzenek minket!

Messze már Hertogenbosch. 

Verőcsény meg Verőcsény marad, forever.

Igazán, tősgyökeresen verőcsényi a darab és az előadás befejezése. A kampányfőnök kilép szerepéből (vagy nem lép ki?) és közli velünk, hogy a látott történet a képzelet szüleménye. „Semmi sem úgy történt, ahogy elmeséltük! / Nem! Nem! Ez nem valóság, ez nem való. / Ez csak mese. Csak mese.” Kis kórus is megszólal: „Szégyelljük magunkat és zavarban vagyunk…” – mi meg töprenghetünk, hogy ezt a polgármesterék éneklik-e nekünk vagy a Katona színészei. A zárószavak: „Hazudtunk ma este és sokat mórikáltunk, / De a hazugságban, tudjuk, hogy nincs határ, / Nincs határ, / nincsen határ.”

Jelen kritika írásakor nem tudjuk, hogy az idézettek a legelső variánsban is benne foglaltattak-e vagy csak a próbák során kerültek a szövegbe.

Meglepődtem volna (még jobban) a különleges történeten, ha közvetlenül az előadás előtt nem tudom meg egy barátomtól, hogy a darab valós esetet vagy legalábbis valós pletykát dolgoz fel, amiről egy művelt ember már 2014 novemberében értesülhetett a Blikkből – a lap a sajtószabadság jegyében neveket is írt, fényképeket is közölt. A bemutató napján, 2016. március 19-én, az indexen jelent meg Dull Szabolcs írása: „Aki a magyar politikai életnek csak egy kicsit is a közelébe jutott, biztosan találkozott már ezzel a botrányos pletykával, szóbeszéddel, legendával, vagy hogy is nevezzük. A főszereplő egy befolyásos vidéki polgármester, aki sikert sikerre halmoz városában, ám családi élete egy csődtömeg: a felesége leszbikus lett, és egy olimpiai bajnokkal csalja. … Idő kérdése volt csak, mikor dolgozza fel az évek óta kitartóan pletykált sztorit egy művész a saját eszközeivel.” A bemutató után pedig feljelentéssel felérő, hangulatos cikkek jelentek meg (például) a Magyar Időkben (március 23.) és a Heti Válaszban (március 24.) Szikszai Péter, illetve Szőnyi Szilárd tollából – e cikkeket itt nem kritizálnám: kritikán aluliak. 

A Heti Válasz, mint említettem, interjút is közölt a szerintem feleslegesen nagyvonalú szerzővel, olyan fényképet adva róla a címlapon, amit többszörösen visszaeső rablógyilkosok is joggal kérhetnének ki maguknak. Pintér Sümegi Noéminek nyilatkozik, akinek – miután alanya előzékenyen ezt mondja: „…az én szenvedésem nyilván semmi ahhoz képest, amit a pletyka érintettjeinek kell átélniük” – ezt is van bátorsága megkérdezni: „Miért van akkor még mindig műsoron a darab?”

„Mert ez színház” – feleli Pintér, és hozzáteszi: „nem is akármilyen.”

Bizony nem akármilyen. 

Valóság és művészet, egy adott kor valósága és művészete közt jóval bonyolultabb a viszony, mint ezt az idézett cikkek szerzői gondolják – vagy akár azok, akik – szintén az index április 15-ei híre szerint – „egy óra alatt” felvásárolták az összes jegyet A bajnoknak (ennek az ezek szerint „hírhedt darabnak”) már a júniusi előadásaira is. Pintér Béla nem aktuálpolitikai darabot írt, nem a pletyka szereplőit akarta bántani, de mit tegyünk, a pletyka elindította a fantáziáját. Van ez így. Egyébként egy végtelenül hipokrita hatalom regnálása idején még tavasszal is érthető, ha egy alkotó nem azt akarja megírni, hogy kinyílott a pitypang, bár az is roppant fontos.

Épp ezért feleslegesnek érzem a mű legvégén, sőt igazából a vége után lévő ironikus csavart. Tudjuk, hogy a történet a képzelet szüleménye. Tudjuk, hogy ez nem valóság, nem való – mármint a konkrét történet Attiláról, Margitról, Julcsiról. Legfőképp pedig azt tudjuk, hogy hazugságban nincs határ. Bizonyára a várható verőcsényi támadásokra gondolva illesztette mindezt oda a szerző – de Verőcsénynek még ezt a szívességet sem szabad megtenni. 

Verőcsény nincs, csak ott élünk.  

Puccini operájából Pintér Bélánál hamisítatlan pintérbéla lesz (változatlanul nem tudok jobb műfaji meghatározást Pintér műveire, amelyek dramaturgja Enyedi Éva), miközben még azt az önmagának adott feladatot – nagy kihívás! – is megoldja, hogy új szöveget írjon Puccini zenéire, olyan szavakkal, mint „infrastruktúra”. Máté Gábor nagyon jól tette, hogy meghívta Pintér Bélát, Pintér Béla pedig nagyon jól tette, hogy elfogadta a meghívást. A radikálisan átalakított Köpeny igen tartósnak ígérkezik. És mintegy mellékesen a Parasztoperával és a Gyévuskával immár Pintérnek is megvan a maga triptichonja.

D. MAGYARI IMRE