Shakespeare: Hamlet – Weöres Sándor Színház, Szombathely; Székesfehérvári Vörösmarty Színház

Rizikót rejt magában, ha egy színházi előadás egy új helyszínen kilép a komfortzónájából. Hogyan hat a leszűkült vagy megnövekedett játéktér a korábban begyakorolt ritmusra, a technikára figyelés mennyit csen el a játszók koncentrációjából, mit tesz hozzá vagy vesz el az új befogadó közeg, mennyire jön át az eredeti elképzelés a „minden más” helyzetben?

Két vidéki színház is arra vállalkozott, hogy a „Shakespeare 400” közelében, egy évvel a bemutató után (mindkettőt 2015 áprilisában tartották), közel az előadás temetéséhez a fővárosban tájol a Hamlettel. A szombathelyiek látszólag a lehetetlennel küzdöttek, amikor a Márkus Emília terem néző közeli miliőjét váltották az Átrium közönséget és játszókat horizontálisan és vertikálisan is elválasztó dobozszínházára. A Székesfehérvári Vörösmarty Színház díszletelemei csaknem befértek a Vígszínházba, talán csak a várfalak magasságával kellett megalkudniuk, és az otthoninál majdnem háromszor nagyobb nézőtérrel megküzdeniük. Persze, ez sem elhanyagolható, mert a kevésbé jól artikuláló színész hangja már a nyolcadik sor környékén elvész.

A kockázatok és mellékhatások ellenére mégis izgalmas térben és időben egymáshoz közel megnézni a két rendezést, a más generációhoz tartozó Czukor Balázs és Szikora János Hamlet-látomását.

Nádasdy vs. Nádasdy/Arany

Nádasdy Ádám újrafordítása már kiállta a színpadi próbát. Természetes könnyedséggel, a ma beszélt nyelvet visszaadva, de Shakespeare gondolatiságát őrizve játszik a szavakkal. Nádasdy fordításában benne van az őrület és a rendszer is, amellyel a darab (újra)értelmezése során bármerre el lehet indulni és bárhová meg lehet érkezni.

A szombathelyi előadásban kanavászként kezelik a drámai alapot. Mindazt kicsipegetik a Nádasdy-fordításból, ami mondandójukhoz elengedhetetlen, és elhagynak olyan kulcsjeleneteket (Hekuba-monológ, Sírásó-jelenet), amire azt mondhatnánk, hogy szentségtörés. De a rendező Khales-Abdo Szaida dramaturggal nem egyszerűen meghúzza a drámát, hanem jelentős mértékben hozzá is ír, köznapiságot és nem kevés iróniát téve az eredetihez. A kétfajta szöveg úgy olvad össze, hogy nem sérti egymás terrénumát, jó alapot kínál egy zanzásított történethez és a gondolatiságában is beszűkített értelmezéshez.

A székesfehérváriak szövegkönyve sokkal vaskosabb. Egy-két jelenet áthelyezése mellett hűek a Nádasdy-fordításhoz. Matúz János dramaturg néhány helyen visszanyúl a sokkal veretesebb Arany János-i sorokhoz. Az öreg Hamlet szelleme e régebbi nyelvezeten szólal meg, lehetőséget kínálva az elmúlt és a jelen, a képzelet és a valóság elkülönítéséhez. Lényeges dramaturgiai változtatás az is, hogy a „Lenni vagy nem lenni” monológ a darab elejére kerül. Nemcsak a mű erős felütéséhez szolgáltat ezzel alapot, de Hamlet lelkiállapotába is azonnali betekintést kínál. A szombathelyi változatban nem bíbelődnek a monológgal, tömör összegzésként így hangzik el: Lenni vagy nem lenni, hát ez az, bazmeg!

A szombathelyi előadás megtizedeli a dráma szereplőit. A királyi családon – Gertrud, Claudius, Hamlet, Hamlet apjának szelleme – és az udvari főtanácsoson, Poloniuson valamint gyerekein – Ophelia, Laertes – kívül csak a két barát, Rosencrantz és Guildenstern, no meg Osrick jelenik meg. Ebből következően nem tűnnek fel a színészek, a sírásók, az őrök, és nincs Horatio, a barát sem. Kamaradarab, melyben jól követhető a dráma cselekménye, de a leszűkítettség miatt a rendezéstől a szereplők közötti kapcsolatrendszer míves kidolgozását kívánja meg. Nem lehet elkenni a kevésbé fontos karaktereket, mert hiszen ilyenek nincsenek.

A székesfehérvári előadásban többen is vannak, mint akiknek Shakespeare feladatot adott. Feldúsul a királyi udvar, és néma szereplőként egy-egy jelenetben feltűnik apjával és anyjával a gyermek Hamlet.

Közös a két szövegkönyvben, hogy a Hamlet‒Claudius éra után nem nyílik egy új fejezet. Nem jelenik meg Fortinbras, a hódító, az utód, nincs győzelmi mámor, és nem szólalnak meg az ágyúk Hamlet tiszteletére. Egyfajta perspektívátlanság, amire mindkét befejezés figyelmeztet. 

Mertz Tibor, Bajomi Nagy György és Nagy Mari – Weöres Sándor Színház, Szombathely (fotó: Mészáros Zsolt)

Lakás vs. időpalota

Hosszú ebédlőasztal a nappaliban, üvegfalon keresztül látszó konyha a mai háztartás mikrokellékeivel és egy függönnyel elválasztott pódium, ami szobaként, de színpadként is funkcionál. Takács Lilla díszlete finom kétértelműségével a játékossághoz és az őrülethez egyaránt kiváló helyszínt teremt a szombathelyi előadásban. Csavarintásokkal megalkotott lakása mai emberek mai lakhelye. Ezt erősítik Zelenka Nóra jelmezei is az ünneplőktől Hamlet tornacipővel megbolondított laza, fekete zakójáig. A Weöres Sándor Színház színészei ebben a miliőben csak egy mai drámában gondolkodhatnak.

A Vörösmarty Színház díszleteit és jelmezeit Kovács Yvette Alida ennél sokkal nagyobb léptékekben tervezhette. Van várfal a külső jelenetekhez, a forgószínpadon pedig három különböző stílusú szoba. A királyi lakosztály, melynek páncélmerevségű rendezettségét az új uralkodó érkezésével rögtön felborítják. Egymás mellé tolják az ágyakat, míves szőnyegek kerülnek a falra, és a bárpult is a berendezés nélkülözhetetlen eleme lesz. Hamlet szobája – kilátással a helsingöri öbölre – ehhez képest puritán, de része az apjáról készült kép és az íróasztal a könyvekkel. A harmadik egy mai fiatal, Ophelia minimalista élettere: tejüveggel elválasztott fürdőszoba, dobfelszerelés és földre vetett fekvőhely. Ezek a terek nemcsak a lakókat jellemzik, de korokon is átívelnek. A jelmezek is széles skálán mozognak a régi udvar hagyományos reneszánsz öltözékétől az alpaka öltönyös és kiskosztümös új módin keresztül a hamleti feketéig és a farmerig. Ezek a keretek mindenképpen igénylik a mikor mit és miért rendezői magyarázatát.

Czukor vs. Szikora

Van-e fájdalmasabb dolog egy szerettünk elvesztésénél? Hogyan folytatható nélküle az élet? Mit tehetünk, ha mások sokkal felszínesebben élik meg a gyászt? Ezek köré a gondolatok köré helyezi Czukor Balázs a Hamlet-problémát. Adott számára egy felnőni nem képes királyfi, akit a szülei óvó szeretettel vesznek körül. S egyszer csak megbomlik ez a maguk köré rendezett idill. A királyné Hamlet számára feldolgozhatatlan módon folytatni akarja az életet, s hozzámegy férje testvéréhez. A rendezés hosszan elidőzik az esküvői jeleneten, egész sor lakodalmi szokást felvonultat annak érdekében, hogy Hamlet értetlenségét alátámassza, és a kellő kontrasztot megteremtse a továbblépés kétfajta módja között. Megfejeli a helyzet abszurd voltát azzal, hogy Claudius nem egyszerűen a volt király fivére, hanem ikertestvére. Kegyetlen látni az apja vonásait egy másik férfin, aki kvalitásaiban – Hamlet szerint bizonyosan – meg sem közelíti a korábbi királyt. A látszatra ugyanaz és mégis nagyon más gondolata meghatározza a királyi ház tagjainak egymáshoz való viszonyát.

Ugyanaz a szoros kapcsolat fűzi a kerekesszékbe kényszerült Poloniushoz Laertest, de különösen Ophéliát, mint egykoron Hamletet a szüleihez. Ophelia rajongó szeretettel ül apja ölében, lesi minden szavát, így könnyen hihető, hogy miért is kergeti őrületbe majd öngyilkosságba a családi trauma. Czukor Balázs felfogásában a szülők egyik legnagyobb vétke, hogy nem készítették fel az életre gyermekeiket, s ezért a váratlan helyzetekre csak őrült módon tudnak reagálni. A rendező puzzle-ként rakja össze, ahogy a királyfi a téboly megjátszásától eljut a tébolyult tettekig. Itt ugyanis Hamlet maga végez Laertesen és Poloniuson kívül a két baráttal, Rosencrantzcal és Guildensternnel is. Elgázosítja őket a konyhában, amikor megtudja, hogy készek az ő halálos ítéletét kézbesíteni. Rosencrantz és Guildenstern halott – jelenti ki Stoppard drámájának címét idézve Hamlet. Öncélúnak és puszta gegnek is tűnhetne ez s az ehhez hasonló számtalan dramaturgiai fordulat, ha nem illeszkedne mind a rendező Hamlet-képéhez. 

Ahogy a konyhában vagy a nappaliban zajlanak a mindennapok, úgy kap szerepet a pódium is, hol valóságos színpadként, hol királynéi lakosztályként funkcionálva, amelynek függönye mögött árnyjátékként sejlik föl egy gyilkosság, Polonius megölése,. Az előadás egyik kulcsjelenetében Hamlet – mint egy standup comedyban – egymaga lép színre, vicceket mesél, majd eljátssza az egérfogó-jelenetet. Kimérten, a kellékeket komótosan cserélgetve, nézőit egyszerre unalomba és rettegésbe kergetve. Ez a kettősség jellemzi az egész előadást. A napjainkból ellesett akciók egészítik ki a kíméletlenül kegyetleneket, miközben mélyről jövő szomorúság keveredik az iróniával. Olyan tempóban pörög a játék, hogy a nézőt mindvégig magával viszi. Már csak azért is, mert Hamlet a közönségben talál cinkosára, sokszor a nézőkhöz beszél, és Ophelia is velük együtt énekli el őrült dalát. Ezektől a kibeszélésektől is emberközeli az alig két óra játékidejű előadás.

Míg Czukor Balázs forszírozottan egy mai mikrokörnyezetre fókuszál, Szikora János rendezése korszakokon, magánbűnökön és közerkölcsökön kíván átívelni. Az ő királyi udvarában korszakváltás és generációk harca zajlik. Erős felütéssel indul az előadás: egy mindent elsöprő új rezsim vízióját vetíti elő. A kényszeres átalakítás, a régitől való megszabadulás, a modernizáció a magát mindennél többre tartó hatalom látványos első megnyilvánulása. S mivel a külsőségek a leginkább észrevehetőek, a rendszerváltás mértéke és léptéke legelőször ezekben mérhető. Az udvaroncok öltözetében keveredik a korábbi és az új divat, aztán az idomulás abban is megmutatkozik, hogy mindenki a királyi módira vált. Igen, a hatalom megeszi a lelkeket. A leginkább Polonius átalakulásában érhető tetten, ahogy a talpon és pozícióban maradás érdekében feladja konzervativizmusát és önmagát. De hogy milyen új hatalom érdekében, a tekintetben Szikora rendezése már hagy hiányérzetet. Megmarad a külsőségeknél. Cigarettafüst és italgőz lengi körül Claudius uralmát, ám hogy az ígérgetéseken, a mindent elsimító ürességen kívül milyen is ez a hatalom, arra nézve a rendezés nem sok fogódzót ad. Persze, lehetne az a sommázat, hogy pusztán a szereplők és a külsőségek változtak, a tartalom inkább rosszabb lett, mint annak előtte, de ehhez sokkal keményebb és egyértelműbb pozicionálás kellene. A gyenge, sehonnan sehová tartó, a megúszni akaró uralkodás csak a politikában lehet sikeres.

S ahogy nem kellően tisztázottak a hatalmi törekvések, úgy siklik félre a korszakokon és korosztályokon átívelés gondolata is. Azzal, hogy Claudius nem kap erőteljes vonásokat, csorbul az új generáció bűnökben fogant hataloméhsége, de Hamlet is csak egy kósza félmondat erejéig sérelmezi, hogy jogos trónjából túrták ki. Sem a konkrét, sem a mindenkori hatalom természetéről nem kapunk impulzusokat.

Zavaró az is, ahogy a korszakváltás jegyében a királyi hálószobába beköltözik a politika. A királyné egy szál neglizsében szépítkezik, miközben az új király hivatalnokaival intézi a napi ügyeket. Ilyen gyorsan és ilyen tolakodóan nem alakulhat át a korábbi rend, s talán ok sincs arra, hogy a királynét bármilyen szinten is bevonják a közéletbe. Már csak azért sem, mert Gertrud Szikora elképzelése szerint egy állandó delíriumban lévő alkoholista. De akkor miért istenítette őt az öreg király, s hol bicsaklott meg a fiával való kapcsolata. Hisz a gyermekkort idéző képekben az apai mellett az anyai kötődés is rendben lévő volt.

Kapcsolat nélküli világ Szikora Jánosé. És nem csak a Claudius‒Gertrud‒Hamlet viszonylatban, hanem Hamlet és Ophelia vonatkozásában is. Nem a köztük lévő nagy korkülönbség miatt nem tudják, mit is akarnak egymástól. Csoda hát, hogy Ophelia dühkitöréseit heves dobszólókban vezeti le?

A rendezés odafigyel a képek megalkotására, s így van ez az Egérfogó jelenetnél is. A testbeszédben az érződik, hogy Horváth Csaba koreográfiájának akar kibontakozási teret engedni, s nem a jelenet lényegét, az új király leleplezését célozza. Még inkább így van ez a Horatio és Hamlet közötti harci gyakorlatoknál. Jól tudjuk, hogy a barátot játszó Krisztik Csaba ura a testének. Ezt számos alkalommal bizonyította már. Ám a keleti harcművészetet idéző tréning, majd az azt követő éles küzdelem Laertesszel (Makranczi Zalán játssza kellő indulattal) nem következik az előtte történtekből, épp ezért testidegen.

Mint ahogy az izgalmas kezdet után Szikora János egész rendezése csak egy elszalasztott lehetőség marad.

Bajomi Nagy György vs. László Zsolt

Ha nem az az oka, hogy a társulatban nincs más színész, akire a szerepet ki lehetne osztani, mélyebb magyarázatát kell adnia az előadásnak arra, hogy mind a szombathelyieknél, mind a fehérváriaknál az ötvenhez közel járó színész játssza Hamletet. S aláhúzottabban meg kell tennie ezt a Vörösmarty Színháznak, mert ott Lábodi Ádám (Claudius) és László Zsolt (Hamlet) között működhetne akár a fordított leosztás is. 

Bajomi Nagy György saját életkorában tartja Hamletet. Túlkoros gyereket játszik, akit szülei nem engedtek felnőni. Anyja óvó szeretettel veszi körül, s hogy apja sem tehette ezt másképp, erre következtethetünk Hamlet feldolgozhatatlan gyászából. A színész takarékosan bánik a mozdulatokkal, az érzelmi kitörésekkel, s gyakran a szavai is visszafogott sebességgel jutnak el a címzetthez. Mintha Hamlet a felgyorsult világ ellen lázadna azzal, hogy befelé él s kifelé csak nagyon keveset mutat meg magából. Kiveszett belőlem a jókedv – mondja, és ennek megfelelően búskomor képpel ül a számára érthetetlenül vigadók között. Élvezi, ha meghökkenti vagy megbotránkoztatja a környezetét, mert bevallottan nem gyönyörködik az emberben. Gyerekcsínyek sorozatát követi el, s szinte észre sem veszi, hogy ezek a csínyek bűnökbe fordulnak át. Már nem egyszerűen a klausztrofóbiás Rosencrantzot zárja be a konyhába, már nem a barátainak kotyvaszt ihatatlan koktélt, hanem az életükre tör. A színész ezt a bűnbeesési folyamatot magától értetődő természetességgel járja végig, s ezzel egyszersmind deheroizálja a figurát. Van abban valami fájdalmas irónia, ahogy magányában Hamlet a közönségben keresi szövetségesét, mert számára a körülötte élők idegenek. Ez a kifelé beszélés és befelé hallgatás a legtöbbet árulja el Bajomi Nagy György Hamletjének menthetetlen magányáról.

László Zsolt Hamletje vehemens, indulatokból táplálkozó, sokkal inkább a klasszikus Hamlet-képhez közelítő. Hogy a színész tud magával ragadó Hamlet lenni, azt sok évvel ezelőtt az Új Színházban bizonyította. De ha nem érte volna már utol korábban a szerep, színészi kvalitása nem hagy kétséget afelől, hogy meg tudja oldani a feladatot. Arra azonban nem egyedül kell a választ megadnia, hogy miért éppen most találta meg újra a szerep. Ehhez rendezői segítség kell. De ez a segítség nem elég transzparens. Lehet azt mondani, hogy Hamlet a mindenkori vesztes értelmiségi, aki nem elég erős ahhoz, hogy az eltorzult világot helyrezökkentse. Lehet azt mondani, az erkölcsi normái túlontúl szigorúak ahhoz, hogy egy megváltozott korban érvényre juthassanak. Lehet azt mondani, hogy egy régi világ letűnt eszméit próbálja menteni, s közben beteljesületlenül elmúlik felette az idő. Lehetne, de ahogy az egész rendezés, úgy a színész is adós marad az egyértelmű válasszal. Játékának csak szép pillanatai vannak, ám hiányzik a végiggondolt és végigvitt szellemi építkezés.

Kapcsolat nélküliség vs. társas magány 

Mindkét előadás Hamletje magányos, hiába mozognak körülöttük ilyen-olyan emberek. De míg a szombathelyi ennek az egyedüllétnek a mibenlétét a Hamlet köré rakott szereplőkkel meg tudja ragadni, a székesfehérvárinak ez nem sikerül. Nem véletlen, hogy Szikora rendezésében azok az alakítások emlékezetesek, amelyek önállóan, az előadás egészéhez csak lazán kapcsolódva létezhetnek. Így az Első színészt játszó Gáspár Sándoré, aki egyedül maradva a színen, a vándoréletet jelképező kis bőröndre ülve a Hekuba-monológban egy életet játszik el. Vagy Derzsi Jánosé, aki Sírásóként – miközben a többiek munkáját dirigálja – egy egész sor életbölcsességet oszt meg velünk magvas humorral, természetesen. De ide sorolható Cserhalmi Györgyé is, aki Hamlet apjának szellemeként súlyos jelenléttel vonul el az élők előtt. Még Polonius Janus-arcúsága is magyarázható, hiszen Hirtling István egy olyan hivatalnokot hoz színre, aki mind a magán-, mind a közéletben a konzervativizmus képviselője, de az érvényesüléshez stílust kell váltania. A színész hozza is azt a bizonytalanságot, ami az ösztönből fakadó és a felvett viselkedés között feszül. Problémásabb a Hamlethez szorosabban kapcsolódó alakok megítélése. Rosencrantz (Sághy Tamás) és Guildenstern (Egyed Attila) mintha az éjszakai életből érkező aranyifjak lennének, akiknek a mindennapjai a kicsapongás körül forognak. Egy pillanat alatt magukkal rántják Hamletet is, csak az a baj, hogy erre a hajlandóságra Hamlet esetében sem előtte, sem utána semmiféle utalás nincs. De nem mélyül el Hamlet kapcsolata Opheliával (Törőcsik Franciska játssza) sem. A színésznő alakításában inkább az önmagára figyelés, a dac, a haragban a világgal attitűd dominál, ami hangos vagy néma dobszólókban nyer külső kifejezést. S mivel sem az apjához, sem Hamlethez nem fűzi erős érzelmi kapcsolat, borotvás öngyilkossága is inkább csak önmagáért való. De a legnagyobb gondot az újdonsült királyi pár Hamlet körüli elhelyezése jelenti. Varga Mária Gertrud királynéja alkoholmámorában sokszor azt sem tudja, mi zajlik körülötte. Ezzel a devianciával a rendezés nemcsak a fiához kötődő kapcsot töri darabokra, de azon is lényegtelenként siklik át, hogy mi okozta a lecsúszását. Claudius Lábodi Ádám megformálásában mintha csak a hatalmat vágyná, de hogy ezzel a hatalommal mit is akar kezdeni, nemigen derül ki. Sem Gertrud, sem Hamlet nem érdekli igazán. Csakhogy ettől a simulékonyságtól és konfliktuskerüléstől a férfi‒férfi, király‒királyfi, hatalmon lévő‒alulmaradt, gyilkos‒ítélkező konfliktusok drámai éle csorbul ki.

Tisztábbak a viszonyok a szombathelyi előadásban. Kiss Mari Gertrudja úgy szereti Hamletet, mintha még mindig kisfiú lenne. Ez az aggódó szeretet jó fogódzó ahhoz a húzd meg, ereszd meg helyzethez, melyből a királyfi szabadulni szeretne, csak nem tudja, hogyan. A színésznő épp annyi teret enged Gertrud nőiségének, amellyel új párkapcsolatát megélheti, önmagával pedig elhitetheti, hogy nem kell választania a fia és a férje között. Mertz Tibor Claudiusként fontoskodó új családfő, aki el akarja fogadtatni magát új pozíciójában, de a módját nem sikerül eltalálnia. Félelemmel terhelt magabiztossággal közeledik Hamlethez, s a színész apró gesztusokkal érzékelteti, hogy ez mikor miért is nem sikerül. Hamlet apjának szellemeként azt a tekintélyt hozza vissza, ami a szülő‒gyermek kapcsolatot jellemezte, s ami az egyik oka annak, hogy Hamlet duzzogó kisfiú maradt. Polonius Szabó Tibor megformálásában ugyanazzal a majomszeretettel veszi körül gyermekeit, mint a királyné Hamletet. Hogy miért tolókocsiban, azzal a rendezés Hamlet öncélú brutalitását erősíti, mert másképp nehezen lenne magyarázható, miért is borítja ki a székből és teszi ezzel mérhetetleül kiszolgáltatottá a kamarást. Sodró Eliza finom, törékeny és érzékeny Ophelia. Rajongva szeret mindenkit maga körül, és hiszi, hogy mindenki jó. A színésznő ezzel a mélyről jövő naivitással hiteti el, hogy miért okoz őrületes törést benne Hamlet elfordulása és apja elvesztése. Az már a karakter abszurd iróniája , hogy Hamlet intelmét megfogadva (vonulj kolostorba) apácaruhában akasztja fel magát. Rosencrantz (Kelemen Zoltán) és Guildenstern (Endrődy Krisztián) barátként közelít a királyfihoz, de van az a pénz, amiért megszólaltatható egy furulya vagy elárulható a hozzánk közelálló is.

Mindkét előadás záró jelenetében visszatérnek a halottak. Egyértelmű kifejezése ez annak, hogy a szeretteink örökre velünk maradnak, csak meg kell tanulni helyén kezelni a változást. De jelenti azt is, hogy a múltat hiába is próbáljuk eltörölni, az történetünk kitörölhetetlen része marad. És ez így természetes.

Csizner Ildikó