Beszélgetés Egri Katival

Több év elteltével újra együtt játszott nővérével, Egri Mártával, mégpedig Tatabányán Martin McDonagh A kripli című darabjában. Milyen volt az újabb találkozás a színpadon?

Legutóbb nyolc éve dolgoztunk együtt, a Budapesti Kamaraszínházban Stephen King Doloresében játszottunk, amit Ács János barátunk rendezett. Szerepeink szerint sok konfliktus alakult ki közöttünk – hiszen az úrnő és a házvezetőnő között komoly ellentét feszül –, ráadásul egymás közelében laktunk, együtt mentünk a színházba, és ott is mindig együtt voltunk. Mindez valamelyest testvéri kapcsolatunkra is rávetült, éppen ezért Márti kijelentette, hogy soha többé nem játszunk együtt. Most azonban ő tudta meg elsőként Crespo Rodrigótól, hogy A kripli készül Tatabányán, a rendező, Guelmino Sándor velünk képzeli el a két nagynénit, és azonnal igent mondott. Itt testvéreket alakítottunk, akik közösen vezetnek egy kis vegyesboltot, ahol borsókonzerven kívül alig lehet kapni valamit, legfeljebb egy kis fripli-fraplit meg hami-nyamit. Két remek szerep ebben a nagyszerű darabban – öröm volt játszani. Úgy érzem, az előadás is jól sikerült, és nagyon sajnálom, hogy már csak múlt időben beszélhetünk róla, hiszen lekerült a műsorról. Tatabányán nem lehet több nézőt megszólítani az ilyen típusú produkciókkal. Ennek ellenére a vezetés kitartóan halad tovább a megkezdett úton, és figyelemre méltó előadások születnek a Jászai Mari Színházban.

(fotó: Császár Réka)

A szóban forgó darab, és az ír szerző más drámái is gyakran felbukkannak magyarországi színházakban. Milyen az a világ, amit megteremt a színpadon? Miért szól ez hozzánk itt és most?

Éppen én mondom Varró Dániel zseniális fordításában a következő mondatot: „Bill talán beletanyolt egy gödörbe a satnya lábával.” McDonagh világa olyan beletanyolós; kissé tarantinós – európai, pontosabban ír változatban. A sziget zárt közösségében játszódik, olyan embertípusokat jelenít meg, amilyenek mindig voltak és lesznek. Sötét emberi mélységek tárulnak fel, persze sok humorral keverve, mert anélkül nehezen lenne fogyasztható. És hogy mitől aktuális? Attól, hogy jó darab, és mint ilyen, általános érvényű emberi üzeneteket hordoz, például a mássággal kapcsolatban, amivel a néző azonosulni kíván, vagy éppen távol tartja magát tőle, és azt mondja, nem akarok ilyen lenni.

Nővérével figyelték, figyelik egymást? Megnézik a másik munkáit?

Persze, mindig. Ez természetes, és kíváncsiak vagyunk, hol tart, mit csinál a másik. A testvér szó pontosan kifejezi a köztünk lévő kötődést, mi tényleg jó testvérek vagyunk. Többet várunk a másiktól, mert ismerjük egymást.

Szüleik, Egri István és Náray Teri nyomában indultak el, amikor a színészi pályát választották. Kezdettől fogva természetes volt, hogy önnek is csak ez lehet az útja?

Amióta az eszemet tudom, nem akartam más lenni, csak színész. Születésemtől fogva magamba szívtam a színház szagát, és hamar eldőlt a sorsom. A Gresham-palotában laktunk, közvetlenül a Belügyminisztérium mellett, ami 1956-ban nem volt biztonságos, ezért beköltöztünk a Petőfi Színházba, ahol apám akkor főrendező volt. Szüleink később is magukkal vittek, ha nem tudtak kire hagyni bennünket. Az erkélyek óriási perspektívát jelentettek egy kisgyermek számára. Anyám öltözőjében felfedeztük a különböző festékeket, rúzsokat. Lenyűgöztek a jelmezek, a díszletek, és persze a színészek. Szerelmes voltam Halász Gézába, aki feleségével, Bara Margittal akkor tért vissza Budapestre, és Somogyvári Rudolfba, aki A Sasfiókban a reichstadti herceget játszotta, édesanyám pedig Mária Lujza volt. Később, amikor középiskolás lettem – a Kossuth Zsuzsanna Gimnáziumba jártam –, jelentkeztem az ottani színjátszó szakkörbe, de nem vettek fel. Mindenképpen ott akartam lenni, ezért odamentem súgónak, s aztán már szerepelhettem is. Amikor ki kellett tölteni a jelentkezési lapot, második helyen a Külkereskedelmi Főiskolát jelöltem meg, mert jó nyelvérzékem volt. Szerencsére felvettek a Színművészeti Főiskolára.

Szüleik mit szóltak a választásukhoz? Kaptak bátorítást tőlük?

Egyikük sem örült, de édesanyám – aki szelídebb és türelmesebb volt – hagyta, hogy szabadon válasszunk. Édesapám viszont nagyon ellenezte, és mindent elkövetett azért, hogy eltántorítson bennünket. Sok kollégája megfordult a pesti lakásunkban, nyáron pedig Tahiban, és mindenkivel elmondatta, mennyire nehéz, küzdelmes ez a pálya, különösen a nők számára. Képes volt végigtelefonálni a felvételi bizottság tagjait, hogy ne vegyék fel a lányait, de leendő tanáraink nem tehettek mást, mert tehetségesnek bizonyultunk. Ebben minden bizonnyal az is közrejátszott, hogy apám nagyon féltett minket. Későn lett családja, negyvenhárom éves korában nősült, amikor túl volt az élet bizonyos örömein és iszonyatos megpróbáltatásain, hiszen zsidó ember lévén megjárta Auschwitzot és Mauthausent.

Nem sokkal beszélgetésünk előtt olvastam el Léner Péter könyvét, amelynek első fejezetében Egri István portréját rajzolja meg a szerző. Ír többek között arról is, hogy hazatérése után acetont kért feleségétől, mert mindenképpen el akarta távolítani a karjára tetovált számot, ne maradjon látható nyoma annak, amit át kellett élnie. Hogyan tudta édesapja az embertelen megpróbáltatások után újrakezdeni az életet?

Mélyen magába temette, nem kérkedett azzal, amin keresztülment, nem is volt hajlandó róla beszélni. Egyszer leült a testvéremmel és velem, és elmondta, mi történt vele a háború alatt. Mauthausenben elhatározta, hogy ha épségben hazajut, csak a munkára összpontosít, mert az segíthet a túlélésben. Mártival mindketten örököltük az ő konokságát, kitartását és édesanyánk türelmét, és mi is hiszünk abban, hogy ha nehéz helyzetbe kerülünk, a munka által kimászhatunk a gödörből.

Klotild néni – Karinthy Színház (fotó: Nagy István Dániel)

Édesanyját milyen színésznőnek látta?

Nagyszerű színésznő volt. Mindig pontosan, érzékenyen, szeretetre méltóan játszott, kisebb szerepekben is emlékezetes alakítást nyújtott. Édesapám, aki meglehetősen nehéz természetű ember volt, szerette volna, ha felhagy a színjátszással, ő azonban nem volt hajlandó erre, de az apu mellett mindig háttérben maradt. Fiatalon gyönyörű volt, és nagyon szépen öregedett, az évek múlásával a humora került előtérbe. 1989-ben a Radnóti Színházban a Nórát próbáltuk, amiben a dajkát játszotta, mindössze három jelenete volt. Kern Andrással – aki Rank doktort alakította vendégként – ültünk a nézőtéren és figyeltük, ahogy próbál. Egyszer csak Kern megszólalt: „Na, így kellene játszani, mint a Terike!”

A főiskolán Horvai István és Kapás Dezső osztályába járt. Mestereiként tekintett rájuk? Milyen útravalót kapott tőlük?

A mai napig mestereimnek tekintem őket, csakúgy, mint beszédtanárunkat, Gáti Józsefet, és Versényi Idát, aki a zenés mesterséget tanította. Horvai István megerősítette bennem, amit otthonról hoztam, hogy csak kitartó munkával lehet előrejutni. A színészet sok fáradtsággal, izzadtsággal és piszokkal jár, mondta gyakran. Magunk között lélekgyilkosnak neveztük Horvai tanár urat, mert annyira belemászott az ember lelkébe. Nem elégedett meg azzal, amit rögtön tudtunk, sosem hagyta, hogy a könnyebb megoldást válasszuk, addig gyötört minket – miközben sokszor sírógörcsöt kaptunk, és ott akartuk hagyni a főiskolát –, amíg valami olyasmi nem született, amiről magunk sem gondoltuk, hogy bennünk rejlik. Kapás Dezső pedig arra figyelmeztetett, hogy nem fogunk annyi jó rendezővel találkozni, mint azt reméljük, ezért meg kell tanulnunk önállóan gondolkodni és dolgozni. Ha rossz a rendező, meg kell csinálnunk a szerepet egyedül vagy a partnereinkkel, mert a nézőknek nem magyarázkodhatunk, hogy nem kaptunk megfelelő instrukciókat.

Sokszor rákényszerült erre?

Bizony előfordult. Szolnokon például a Zsákbamacska című zenés játékot próbáltuk, de rendezőnk, finoman szólva, nem volt a helyzet ura. Én voltam a szubrett-primadonna, a bonviván pedig Dörner György, aki nem mellesleg szintén Horvai‒Kapás növendék. Bevonultunk ketten a próbaterembe és kidolgoztuk a jeleneteinket. A végén már odáig jutottunk, hogy leintettük a rendezőt, ha meg akart szólalni, de ő nem bánta, hagyott dolgozni minket.

Egri Márta és Egri Kati – A kripli (forrás: Jászai Mari Színház)

A diploma megszerzése után egy évadot Veszprémben töltött. Miért éppen oda vezetett az útja?

Előszerződésem volt a Nemzeti Színházhoz, néhány osztálytársammal (Takács Katival, Hűvösvölgyi Ildikóval, Dancsházi Hajnallal és Halmágyi Sándorral) mégis lementem Veszprémbe Horvai tanár úr kedvéért, aki minden évadban rendezett ott egy előadást. Akkor Németh László Mathiász-panzió című drámáját állította színpadra, amiben a főszerepet Dobos Ildikó alakította, mi pedig Dancsházi Hajnallal a két lányát játszottuk. A hajnalok itt csendesek című főiskolai vizsgaelőadásunkat Pethes György, a veszprémi színház akkori főrendezője rendezte, akivel szintén nagyon jól dolgoztunk. Miatta is szívesen mentünk.

Ott hogy érezte magát?

Jól éreztem magam, de nem volt olyan izgalmas az ottani színház, mint a kaposvári, a szolnoki vagy a kecskeméti, ahová rendszeresen jártunk előadásokat nézni. Az előzményekhez tartozik, hogy a harmad- és negyedév közötti nyáron főiskolásként Zsámbéki Gáborral dolgozhattam a Szentendrei Teátrumban, aki rám osztotta Goldoni A kávéház című darabjának egyik női főszerepét. Nagyszerű munka volt, mondanom sem kell. A következő évben már eldőlt, hogy Veszprémbe megyek, amikor Zsámbéki felhívott és felajánlotta, hogy szerződjek Kaposvárra. Mivel elígérkeztem, megköszöntem a lehetőséget és nemet mondtam.

Nem bánta meg?

Nem, mert kellemes légkör fogadott Veszprémben, ráadásul Horvaival próbálhattam, de olykor azért eszembe jutott, nem lenne-e jobb mégis Kaposváron. Aztán a Nemzeti Színházba kerültem, ahol három évadot töltöttem.

Hogyan fogadták az ott játszó neves művészek?

Elsősorban úgy, mint Egri István és Náray Teri lányát. Folyton a szüleimet emlegették, rám színésznőként alig voltak kíváncsiak. Szinte mindenkit ismertem gyerekkoromból, és gyakran zavarban voltam – főként az idősebb kolleginák esetében –, mert nem tudtam, hogyan köszönjek. Volt, akit a szervusszal sértettem meg, mást akkor, ha kezét csókolomot köszöntem.

Néhány kisebb szerepben kapott lehetőséget. 

Valóban nem játszottam nagyokat. Volt egy beugrásom – Vörös Eszter helyett Ilmát játszottam a Csongor és Tündében –, majd a Kulcskeresők következett Major Tamás rendezésében. Nellit, Fórisék lányát osztotta rám. Az előadás sem volt sikeres, de én kifejezetten rossz voltam benne. Major szörnyen begörcsöltetett, már azt sem tudtam, hogy a jobb vagy a bal lábammal lépjek-e előre. Őze Lajos egyszer berántott az öltözőjébe és átvette velem a szerepet. Ugyancsak sok segítséget kaptam Máthé Erzsitől és Törőcsik Maritól, aki az anyámat játszotta a darabban. Jó így sem lettem, de legalább megoldottam a szerepet. Akkor nem vettem észre, csak később jöttem rá, hogy ez az egész nem nekem szólt, hanem édesapámnak, hiszen a köztük lévő ellentét ma már színháztörténeti jelentőségű. Major eredeti módon gondolkodott a színházról, ezt nem lehet tőle elvitatni, de sok kóklerség volt benne, legalábbis ahogy én láttam.

1978-ban a Nemzeti Színház élére került Zsámbéki Gábor és Székely Gábor, és magukkal hozták azt a szellemiséget, mely közel állt önhöz. Mégsem maradt.

Nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy jönnek. Székely azonban őszintén megmondta, hogy ismeri a tehetségemet, de nem én leszek a fontos, nem tud komoly feladatokat ígérni, mert össze kell hozni az ott játszó „bölényeket” a kaposvári és szolnoki színészekkel. Ha úgy gondolom, maradhatok, de ő inkább azt javasolja, menjek le vidékre, ahonnan bármikor visszajöhetek. Megfogadtam a tanácsát, mert nem akartam mindenáron Budapesten maradni, játszani szerettem volna. Szolnok mellett döntöttem, ahol akkor vette kezdetét Paál István nagy korszaka. Nem mentem vissza a Nemzetibe, mert Szolnokon kiteljesedett a pályám, sőt – ahogy gyakran mondani szoktam – ott váltam igazán színésszé. Komoly visszajelzés volt számomra, hogy Székely lejött megnézni, és azt mondta, nagyon örül, hogy kitartottam és jó színésznő lett belőlem. Máig őrzöm a szívemben és a lelkemben, hogy Székely Gábor így értékelt engem.

Az Abigél Bánki Annájaként hamar megismerhette az ország, de a színházban rögös volt az út. Pályája nem nagy felfutással indult, nem robbant be a köztudatba, lépésről lépésre haladhatott, ki kellett várnia, amíg megtalálták az alkatához passzoló szerepek. Hogyan viselte mindezt fiatal színésznőként, aki szeretné magát minél előbb megmutatni?

Persze, nem volt könnyű, sokszor elkeseredtem és bőgtem, de töretlenül hittem magamban. Pedig volt, aki azt mondta, jó kis karakterszínésznő lehet belőlem. Én viszont be akartam bizonyítani, hogy annál több van bennem, főszerepeket is játszhatok, képes vagyok egy egész előadást vinni a vállamon.

Tehetségének különböző árnyalatait megmutathatta Szolnokon, sokat és sokfélét játszhatott, számot adott fanyar humoráról, ironikus látásmódjáról, karikírozó képességéről. Mikor érezte először, hogy a helyén van, s a maga számára érvényesen tud létezni a színpadon?

Schwajda György Csoda című darabja Szurdi Miklós rendezésében maga volt a csoda számomra, mert olyan pillanat született meg a színpadon, amilyet szerettem volna elérni. Aztán jött Polly szerepe a Koldusoperában, amit Sándor Pál rendezett, Kern András játszotta vendégként Bicska Maxit. A Vonó Ignác, Csizmadia Tibor egyik korai rendezése, ugyancsak meghatározó volt. Virág Teklát játszottam, imádtam a szerepet és az előadást. Tudja, időnként adódnak olyan szerepek, amiket az ember nemcsak megcsinál, de azonosul velük, felemelkedik általuk.

Ilyen volt a Sötét galamb is?

Mindenképpen. Úgy éreztem, mintha másik dimenzióba kerülnék. Ott tényleg én voltam Glória. Pedig ahogy Örkény István megrajzolta a figurát, egyáltalán nem tűnt nekem valónak. Ács János viszont jó érzékkel megtalálta a darabban azokat a mozzanatokat, amelyek által az előadás és az én játékom is megemelkedett. A Sötét galamb komoly közönség- és szakmai sikert hozott, ezért az alakításért megkaptam a Színikritikusok Díját, és a Budapesti Tavaszi Fesztiválon is elismerték az előadást. A szolnoki színház akkor már leszálló ágban volt, de Ács János valósággal elvarázsolta a társulatot, és minden szempontból különleges munka jött létre.

Azért jött el, mert már nem olyan volt a színház, mint amikor odaszerződött?

Igen. Az elsők között lettem szabadúszó, de nem a semmibe ugrottam bele, hiszen biztos hátteret jelentett a Játékszín, ahol még a szolnoki társulat tagjaként játszottam a színház egyik nagy sikerű produkciójában, a Máli néniben – Verebes István rendezésében életem egyik legszebb munkája –, majd Vámos László rendezte Hubay Miklós Tüzet viszek című darabját, utána pedig rám osztották a Margit kisasszony címszerepét Dégi István rendezésében. Berényi Gábor nagyszerűen vezette a színházat, otthonos légkört alakított ki és jó előadásokat hozott létre. Az is a Játékszín varázsa volt, hogy szinte minden színházból érkeztek színészek, így olyan kollégákkal dolgozhattam, akikkel egyébként nem találkoztam.

Hamarosan a Radnóti Színházhoz került. Mi volt ennek az előzménye?

Amikor az egykori Irodalmi Színpad színházzá alakult, és Bálint András lett pályázat útján az igazgató, maga mellé vette Verebes Istvánt, akivel gyermekkorunk óta jó barátságban voltunk. Ő ajánlott pár embert, Szolnokról Takács Katit, Ádám Tamást és engem szerződtettek. Ebben az is közrejátszhatott, hogy jól kiegészítettük egymást, két típust testesítettünk meg Takács Katival: ő volt a nőiesebb, az igazi díva, én pedig a keményebb, karakteresebb alkat. Öt évig voltam a Radnóti Színházban, és végig jó szerepeket kaptam, de az első két-három évben különösen inspiráló feladataim voltak.

Melyeket emelné ki most ezek közül?

Első ottani szerepem egy kétszemélyes amerikai darabban volt, Bálint András rendezte, és Márton Andrással játszottuk, Mint két tojás volt a címe, nagyon szerettük. Szívesen emlékszem a Hóhér és bolondra, egy cseh bohózatra, amit Prágában is bemutattunk. A Szent Johanna meghatározó állomása volt a pályámnak. Verebes megközelítése rendkívül eredeti volt, mégsem lett sikeres az előadás. Nagyon szerettem a Szingapúr, végállomást. Kárpáti Péter remek darabot írt, Verebes jó érzékkel nyúlt hozzá, és kitűnő volt a szereposztás. Csákányi László játszotta vendégként az egyik főszerepet. Emlékszem, ahogy próbáltuk a jelenetét, amely egy nagy monológgal kezdődött. Ő ezt nyáron megtanulta, és úgy mondta el az első próbán, hogy mindannyian tátott szájjal hallgattuk. Egyszerűen kész volt a szereppel. Elmondani nem lehet, milyen csodálatosan játszotta jellegzetes hangjával és alkatával a lerobbant, alkoholista apukát.

Utána következett A hetvenkedő katona Taub János rendezésében, majd Valló Péter Nóra-rendezése. Bálint András a Radnóti aranykorának legjobb előadásai között említi mindkettőt. Ön hogyan emlékszik ezekre?

Bevallom, Taub munkamódszerét nem szerettem. Ő előre kiszabta a ruhát, a színésznek csak bele kellett bújnia, ám az már nem érdekelte, hogyan bújik bele. Nekem az nem ment. A Nóra valóban gyönyörű előadás volt. Takács Kati játszotta a címszerepet, én voltam Lindéné, aki segíteni akar barátnőjén, de még inkább a maga életén, s próbálja megteremteni saját boldogságának feltételeit. A következő években állandósult ez a szereposztás, és mindig másodhegedűs voltam a főszerepeket játszó Takács Kati mellett. Félreértés ne essék, nem egymással volt bajunk, hanem azzal, hogy beskatulyáztak minket. Egymás után kellett megformálnom a hasonló típusú figurákat, úgy éreztem, beleragadtam a határozott, kissé öregedő nő szerepébe, nem tudtam újat mutatni, untam saját magamat. Bementem az igazgatómhoz, és arra kértem, adjon másfajta szerepeket is. Bálint András ígéretet tett erre, de végül nem változott semmi. Vártam még két évet, és úgy döntöttem, mindenképpen eljövök, ha kell, ismét szabadúszó leszek.

De erre nem került sor.

Szerencsére felhívott Csizmadia Tibor azzal, hogy Szűcs Miklóssal megpályázták a Budapesti Kamaraszínházat, és szeretné, ha átmennék oda. Egy Jókai-színdarabbal kezdtem, A hulla férjével, és egy vérbeli romantikus dívát kellett alakítanom. Jó időszak volt, érdekes munkákkal.

Fontos színháztörténeti pillanat, hogy egymás után eljátszhatta Gertrudist a Bánk bánban és Gertrudot a Hamletben. Mindkét előadást Ruszt József rendezte. Milyen volt a találkozás vele? Mit tanult az ő színházlátása által?

Nem sok színésznő mondhatja el magáról, hogy egyszerre játssza ezt a két szerepet. Ruszt igazi mester volt. Korábban nem dolgoztunk együtt, csak a testvéremet rendezte többször is, de ahogy említettem, Kecskemétre is gyakran jártunk, ahol Ruszt friss szemléletű, előre mutató előadásokat hozott létre, majd később a Nemzeti Színházban is figyeltük tevékenységét. Nagyon sokat lehetett tőle tanulni. Ragaszkodott a hagyományos színházhoz, miközben új formát és fogalmazásmódot alakított ki. Nem követelőzött, igazi színészpedagógus volt, aki a színészre szabta a szerepet, és mindig igyekezett újat kihozni az emberből. 1995-ben, édesanyám halála után összeomlottam, depressziós lettem. Megbeszéltem Mártival, hogy elmegyek pszichológushoz. Rövidesen próbálni kezdtük a Bánk bánt, és egyszer csak azt vettem észre, hogy már nincs szükségem pszichológusra, mert a Jóska kirángatott a depresszióból. Nem úgy foglalkozott velem, mint Egri Katival, hanem mint Gertrudisszal. Ahogy annak idején Horvai, ő is belenyúlt az emberbe, és kénytelen voltam valamit előbányászni magamból, nem a saját bajommal foglalkozni.

Alföldi Róbert Portia szerepét osztotta önre A velencei kalmárban. Az is emlékezetes munka volt?

Nagyon. Alföldi is Horvai-növendék, és az első pillanatban megtaláltuk a közös hangot. Amikor felajánlotta, hogy játsszam el a szerepet, nagyon meglepődtem – Portiát fiatal színésznőkre szokták osztani, én pedig negyvenöt éves voltam akkor –, és nem akartam vállalni. Robi leült és előadta elképzeléseit, miszerint Portiára rengeteg pénzt hagyott az édesapja, de egyúttal nagyon terhes örökséget, mert addig nem mehet férjhez, amíg nem jön egy fiatalember, aki megfejti a három láda titkát. Vagyis ez a Portia negyvenes üzletasszony, aki ül a pénzén és évek óta várja az igazit. Rátóti Zoltán játszotta Shylockot, László Zsolt Antoniót, ami első hallásra szintén meglepő választás. Alföldi azonban két hasonló korú és kiállású színészt akart látni a színpadon, azt sugallva, hogy a kipán kívül, amit Shylock visel, nincs különbség kettejük megjelenése között. Mindez persze kíváncsivá tett, s azt gondoltam, érdemes belevágni. Imádtam az előadást, szerintem nagyon jól sikerült, mert Robi végig tudta vinni borotvaélen táncoló koncepcióját. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy rendkívül szélsőséges vélemények fogalmazódtak meg róla: volt, aki cionistának, volt, aki zsidógyűlölőnek bélyegezte az előadást. Miközben a nézők – a Tivoli Színháznak ez volt a nyitó produkciója – az Andrássy útig álltak sorba a jegyekért.

Mesterségének velejárója az állandó újrakezdés, szinte a nulláról kell felépíteni mindent. Önre ez különösen igaz, hiszen gyakran maga mögött hagyta mindazt, amiben addig létezett, s elindult az ismeretlen felé. Így tett negyvenes évei közepén, amikor nyolc esztendőn keresztül főszerepek sorát játszhatta el. Ehhez azonban Zalaegerszegre kellett mennie. Egyértelmű volt, hogy meglépi?

Először az volt egyértelmű, hogy eljövök a Budapesti Kamaraszínházból. A velencei kalmárt nagy robbanás kísérte, nagy sikert aratott a nézők körében, a kritika is kedvezően fogadta, és nekem személyes sikerem volt benne. Amikor eljött a szerződtetési tárgyalás ideje, Szűcs Miklós azt mondta, műsorra akarja tűzni Az öreg hölgy látogatását Psota Irénnel a főszerepben, és a rendező azt szeretné, ha Kobyt és Lobyt, a két vakot, akik Claire Zachanassiant kísérik, mi játszanánk el a Mártival. Esküszöm, nem akartam hinni a fülemnek, még vissza is kérdeztem, tényleg komolyan gondolja-e ezt. Meggyőződésem szerint Portia után nem lehet visszaléptetni egy színészt. Ráadásul mindezt olyan rendezővel, aki előtte a Három magas nőt se rendezte meg, helyette mi hárman, színésznők oldottuk meg, főleg a Psota, aki abban is főszerepet játszott. Miklós erre azt kiabálta, hogy márpedig köteles vagyok elvállalni, mert minden évadban kettőt kell játszanom. Mire azt feleltem, hogy akkor nem szerződöm a következő évadra. Mindenesetre kaptam egy hét gondolkodási időt, nem mintha bármi esélye lett volna, hogy megváltozik a véleményem.

Mi történt ez alatt?

Megnéztem a Cyrano de Bergeracot a Thália Színházban, amit Bagó Bertalan rendezett.

Aki nem mellesleg Ruszt-tanítvány, és dolgoztak már együtt.

Igen. 1997 nyarán csináltuk Zsámbékon a III. Richárdot. Ma sem tudom, hogyan készültünk el vele három hét alatt. Remek munka volt, de már korábban is láttam Bagó előadásait. A Cyrano után megkerestem őt a büfében, beszélgettünk, majd váratlanul feltette a kérdést, lenne-e kedvem hozzájuk szerződni Zalaegerszegre. Persze, hogy volt. Egy hét múlva bejelentkeztem Szűcs Miklóshoz, és közöltem vele, hogy elmegyek. Azt válaszolta, hogy jó, menjek, de akkor nem fogom játszani Portiát se. Mondtam, hogy rendben, akkor játssza el más. Persze közben megszakadt a szívem, de úgy gondoltam, ha ez az ára, akkor vállalnom kell. Igen ám, de Alföldi ragaszkodott az én Portiámhoz – egyébként levetette volna az előadást –, így visszajártam Zalaegerszegről A velencei kalmárt és a Három magas nőt játszani.

Mi volt akkor a zalaegerszegi színház erőssége? Mi bontakozott ki Bereményi Géza és Bagó Bertalan vezetésével?

Bereményi eredeti gondolkodású íróember, Bagó pedig sajátos, erősen expresszív színházat csinált, ami időnként kiütötte a biztosítékot a zalaegerszegi nézők körében, akik hagyományosabb produkciókhoz szoktak. Nagyon szerettem a gondolkodását, a világlátását, az őrületeit. Ő is olyan rendező, aki kirugdossa az embert a megszokásaiból. Általában erős koncepcióval érkezett a próbákra, de mindig a színészekből indult ki, és mindig belátta, ha tévedett. Sokat dolgoztunk együtt, nála játszottam a Kurázsi mamát, Goldét a Hegedűs a háztetőn című musicalben, Rhédey Esztert az Úri muriban. Ő rendezte a Shakespeare királynőjét, Bereményi darabját, amelyben Erzsébet királynőt alakítottam. Szintén ősbemutató volt a Laura című musical. Bereményi írta a darabot, Horváth Károly a próbákon szerezte a zenét. Akkor volt végzős Tompos Kátya, Nagy Sándor, Zöld Csaba, Szőcs Artur és Szemenyei János osztálya, és ez volt az egyik vizsgaelőadásuk. Tüneményesek voltak ezek a fiatalok, a próbák fantasztikus hangulatban teltek. Valamennyi felsorolt munka kivételes pillanata volt a pályámnak. Boldoggá tett, hogy az egyik nagy megmérettetést mindig újabb követte, hiszen pontosan tudtam, hogy a korombeli színésznőknek kevés szerep jut.

És akkor még nem is beszéltünk Szabó Magdáról, akivel, úgy tudom, nagyon korán személyesen megismerkedett. Hogyan történt ez?

Kiskamasz voltam, amikor először találkoztunk. 1965-ben mutatták be a Fanni hagyományait a Nemzeti Színházban, és édesapám Magdát kérte meg, hogy Kármán József regényének nyelvezetét közelebb hozza a mai nyelvhasználathoz. Följárt hozzánk a Gresham-palotába, úgy emlékszem, Tahiba is kilátogattak a férjével, Szobotka Tiborral, színházi bemutatókon is gyakran láttam, és bennem maradt filigrán alkata, mindig elegáns, nőies megjelenése. Aztán jött az Abigél, és Magda rendszeresen kijárt a forgatásokra. Akkor már régi ismerősként köszöntöttük egymást, a tegeződést is felajánlotta. Több mint huszonöt év telt el a Régimódi történet zalaegerszegi bemutatójáig – közben elkészült a mű televíziós adaptációja –, azt követően pedig Az ajtót állította színpadra Bereményi Géza. A próbákra nem járt le Magda, mert akkor már nehezen mozgott, de a Régimódi történet premierjén jelen volt. Előadás után odajött hozzám, és azt mondta: „Kikérem magamnak, hogy utólagosan megszerettetted velem a dédanyámat!” Ennél nagyobb dicséretet nem kaptam életemben. Van egy pillanat, amikor a férjemet, Jablonczay Kálmánt, akit Ilyés Róbert játszott, elzavarom intézőnek a tanyára. Visszajön és így szól: „Tessék, Mari, add ki a bérem!” Ekkor a mellkasára hajtom a fejem és megsimogatom. Úgy gondoltam, mindenképpen meg kell mutatni egyszer, hogy a kemény asszonyi vonások mögött milyen érzelmek húzódnak meg, s hogy ezt az embert még mindig szereti.

Milyen volt a találkozás színészként Szabó Magda hősnőivel, ezekkel az öntörvényű, kemény, kíméletlen asszonyokkal?

Bennem is van öntörvényűség, de azért ennyire kemény nem vagyok. Úgy érzem, Rickl Máriát hitelesebben tudtam életre kelteni a színpadon, mint Emerencet. Voltak olyan részek Az ajtóban, amelyek jobban sikerültek, és voltak olyan jelenetek, amelyekkel folyamatosan küszködtem, mert nem éreztem a sajátomnak, és sehogyan sem tudtam megoldani. Ilyen volt Emerenc egyik nagy monológja, amelyben elmeséli, hogyan haltak meg a testvérei a villámcsapás következtében. Fantasztikus volt, ahogy az írónőt játszó Bánsági Ildikó az ölembe hajtja a fejét – voltaképpen ezzel a történettel altatom el őt –, és elmondom ezt a hosszú, nehéz monológot. Nagyon aranyos volt az Ildi, mert valahányszor a végére értem, mindig megszorította a kezem. Mégsem sikerült érvényesen megszólaltatnom, s ez hiányérzetet keltett bennem. Néhány évvel később a szentendrei városházán léptem fel, és éppen ezt a monológot vittem magammal. Akkor tudtam úgy elmondani, ahogy szerettem volna.

Mindig pontosan lehet érezni, hogy milyen az előadás, és benne milyen ön? Mindig működik egyfajta belső mérce?

Játék közben nem kontrollálhatom magam, mert akkor kiesne a következő pillanat, kizökkennék az előadás ritmusából. Inkább előadás után, amikor végiggondolom, mi történt a színpadon, jutok el a felismeréshez, hogy valamit nem sikerült megoldanom. Persze a nézők visszajelzéseiből is következtethetek erre, ami nem mindig nevetésben vagy tapsban jut kifejezésre, de érezni lehet a levegőben, hogy jönnek velem vagy nem kérnek belőlem.

Az ajtó volt a zalaegerszegi időszak záróakkordja, hiszen nem sokkal utána eljött onnan. Miért?

Magánéleti okok vezettek idáig. Zalaegerszeg messze van, az ingázás egyre fárasztóbbá vált, kevés időt tölthettem a szeretteimmel. Ráadásul a klimax tüneteit nehezen viseltem, amihez pánikbetegség is kapcsolódott. Többször előfordult, hogy útközben lettem rosszul és félre kellett állnom az autóval. Úgy éreztem, muszáj változtatnom, ezért eljöttem Zalaegerszegről. Nagyon sajnáltam, mert jól éreztem ott magam. A mai felbomló színházi rendszerben az utolsó bástyák egyike volt a Hevesi Sándor Színház. Nyilván ott is akadtak kisebb hibák, de olyan nincs, hogy az ember ne berzenkedne valamiért. Szerettem a kollégáimat, és úgy éreztem, ők is szerettek, tiszteltek engem.

Visszatért a Budapesti Kamaraszínházba, aminek egyszer már hátat fordított.

Nem akartam visszamenni, mert erősen hiszek abban, hogy nem szabad visszafelé haladni, mindig előre kell menni. Próbálkoztam néhány színháznál, de nem volt rám szükség. Mindenütt azt mondták, hogy örülnek, szeretnek, de pillanatnyilag nincs pénzük arra, hogy foglalkoztatni tudjanak. Szűcs Miklós nagyon rendes volt, visszaszerződtetett a Budapesti Kamaraszínházhoz. Csakhogy nem tudtam, hogy a színház akkor már meglehetősen leromlott állapotban volt, mind az épület, mind a művészi munka tekintetében. Hiába nyilatkozta azt Szűcs Miklós, hogy ez az ország egyik legjobb színháza. Az első periódusban, a kilencvenes években, Csizmadia Tibor, majd Ruszt József idején tényleg az volt, de az utolsó években semmi nem maradt ebből. Bárki, aki bejött az utcáról és pénzt hozott, nyugodtan rendezhetett, amit akart. Olyan elviselhetetlen volt az egész, hogy még a bezárás előtt újra keresni kezdtem másik helyet, mert úgy éreztem, bele fogok betegedni.

Játszott azért jókat is, amelyekre jó érzéssel gondol vissza?

Alig volt ilyen. Alexandra del Lago szerepével tértem vissza Az ifjúság édes madarában, ami nagyszerű szerep, sikert is elértem vele, de  az előadás egésze nem működött – bár voltak benne szép pillanatok. A Hamu és pálinka, amit Márton András rendezett, igazi felüdülést jelentett. Nagyon szerettem Lukáts Andor Liliom-előadását, amelyben Muskátné szerepét játszottam. Végül bezárták a színházat, de már az azt megelőző két évad teljes bizonytalanságban telt: hol kaptunk fizetést, hol nem, egyik rendkívüli társulati ülést tartottuk a másik után, és végignéztük a teljes lepusztulást. Többször megállapodtunk, hogy felszólalunk és kiállunk az érdekeink mellett, de végül nem történt semmi.

Kitartott végig?

Kénytelen voltam. Mindig eljöttem onnan, ahol rosszul éreztem magam, de most egy élethelyzet miatt megalkudtam és kompromisszumot kötöttem. Nagyobb kompromisszumot, mint kellett volna, és tudtam, hogy meg fogok bűnhődni érte. Egy évadot a Thália Színházban töltöttem, ahol Bereményi Géza lett az igazgató. Boldogan léptem be abba az épületbe, ahol annak idején édesapám főrendező, majd igazgató volt, és gyermekként az erkélyről néztem az előadásokat. Például az Olympiát Bánki Zsuzsával, Sulyok Máriával, Kovács Károllyal, valamint édesanyámmal Lina szerepében, akit most én játszom a Karinthy Színházban. A Tháliában egy Feydeau-darabbal kezdtem, amit Hamvai Kornél átírt, Schell Judit és Csányi Sándor játszotta a két főszerepet, én voltam az anya. Nyáron volt a bemutató, és azzal búcsúztunk el, hogy augusztus végén kezdem próbálni az EMKE című darabot Bagó Bertalannal. Mivel augusztus közepéig semmilyen értesítést nem kaptam, telefonáltam a titkárságra, és kiderült, más van kiírva a szerepre. Ezt követően felhívott Herczeg Tamás – aki akkor még ott volt operatív igazgató –, és elnézést kért, amiért így alakult. Végül betettek egy másik darabba – ez volt A humor forrása –, amit nagyon hamar le kellett venni a műsorról, mert megbukott. Közben Bálint András megrendezte Tatabányán az Acélmagnóliákat, ami csodálatos munka volt. Január végén Bereményi ígért nekem szerepet egy Neil Simon-darabban, de márciusban a székében feszengve mondta meg, hogy mégsem lesz nekem szerep. Méltatlannak éreztem a helyzetet mindkettőnkhöz, hiszen Zalaegerszegen jó barátságban voltunk, főszerepek sorát játszottam el, és gondolom, azután sem tartott rosszabb színésznek. Az említett történések miatt nem is maradtam volna tovább, ráadásul távol állt tőlem az a fajta bulvárszínház, amit ott kialakítottak. Mindenesetre az évadot végigcsináltam, és nyáron iszonyatos depresszióba estem, mert felgyülemlett bennem mindaz, ami a Kamarában és a Tháliában történt velem. Már játszottam itt, a Karinthy Színházban a Szent Péter esernyőjét, és megkerestem Karinthy Mártont, aki rögtön adott szerepet. Ő igazi barát, olyan régi vágású színházi ember, aki betartja, amit ígér. Tavaly óta kezdek megint a régi önmagam lenni, de sokszor eszembe jut az az elfecsérelt hat év, amikor visszaléptem, ahelyett, hogy előreléptem volna. Azóta szabadúszó vagyok, de bizonyos értelemben a Karinthy lett az anyaszínházam, mert itt jól érzem magam.

Jelenleg négy darabban (Szent Péter esernyője, Klotild néni, Olympia, Gőzben) láthatja az ide járó közönség. Ez most elég, és egyezik az ízlésével?

Abszolút. Elsősorban középműfajú színdarabokat játszunk. Nem keresünk bergmani mélységeket, de ezt a műfajt is lehet színvonalasan, ízlésesen, nem „gatyaletolós” módon képviselni. Nem elég a néző kegyeit keresni, fel is kell őt emelni magamhoz. Ugyanakkor mindig szem előtt kell tartani, mi az, amit az itteni közönség képes befogadni. Tisztában vagyok azzal, hogy nagymama korba értem, kevesebb szerep vár rám, s azok nem olyan súlyúak, mint a korábbiak voltak. Ma már az is örömet okoz, ha a koromnak megfelelő, színvonalas szerepeket játszhatok, és erre van itt lehetőségem. Azért örülök annak is, hogy másfajta előadásokban is részt vehettem, mint például A kripliben Tatabányán, vagy A zsidó című darabban, amit a Szkénében mutattunk be.

Alexandra del Lago nem képes beletörődni, hogy múlik az idő. Önre azonban mintha ez nem vonatkozna, mert úgy tűnik számomra, hogy mindig azt fogadja el, amit éppen kínál az élet.

Mi mást tehetnék? El kell fogadni. Persze, a szervezet jelzi, hogy múlik az idő, de ha ezen keseregnék, az sem változtatna semmit, legfeljebb elvenné az energiát az élet örömeitől. Márpedig micsoda öröm, hogy még dolgozhatok és a kollégáim között lehetek. Igaz, az ember a mai nyugdíjak mellett nem engedheti meg magának, hogy ne dolgozzon, de ha magas nyugdíjam lenne, akkor is játszanék, mert ez a hivatásom, ez az életem egyik fele.

Az interjút készítette: Ménesi Gábor