Csehov: Sirály – Katona József Színház

Becsapós Khell Zsolt díszlete. Szögletes formák, fehér falak, fekete-fehér járólapok, tért ölelő üvegajtók. Mintha letisztult gondolkodású embereknek teremtene életteret. Csak néha töri meg a rendezettséget egy falra vetett Rorschach-paca vagy az ajtóra festett vörös iksz. Mintha csak egyszer-egyszer csúszna hiba az érzelmi-gépezetbe. Az alkalmi színpad ácsolása körül azonban igen nagy a káosz. Utolsó pillanatos elkészülte azt sugallja, hogy a konfliktusok e körül rajzolódnak majd ki. Pedig nem vagy nem elsősorban.

Ellentétben a fővárosban jelenleg futó két másik Sirály-rendezéssel. Mind az Átriumban, mind az Ódry Színpad előcsarnokában a színpad a központi elem. Fehér Balázs Benő rendezése felszólamlás a mai színház életállapotáról, jelzés a fiatal művészek sértettségéről, az idősödő generáció hamis szerepjátszásáról, merész kiállás az új formák szükségessége mellett. Zsótér Sándor a negyedéves Máté-osztállyal gondolkodik és vall a színészlétről. Vágyakat szembesít a valósággal, a „szárnyra vesz majd a hírnév” naiv ábrándjaiból indulva jut el a színész/művész útja vajon hová vezethet töprengéséig.

Ascher Tamás rendezése nem a színház körül forog. Vagy csupán annyira, amennyire Csehov drámájának két szereplője író, kettő pedig színésznő. Ascher emberi problémákról beszél. Sokkal általánosabbakról, hogysem azt a művészet világába lehetne zárni, és sokkal szerteágazóbban annál, hogy rendezése négy művészember ön- és egymást marcangolása legyen.

Ascher értelmezésében mindenki a saját boldogulásán dolgozik. Jól, rosszul, eredményesen, kudarcosan, lelkesen vagy rezignáltan. Ki-ki a vérmérséklete és megélt évei szerint. A fiatalok a helyüket, az útjukat keresik. Csak a hogyant nem látják. S az idősebb korosztály nem segít nekik. Elutasítja, kineveti a próbálkozásaikat (mint Trepljovot Arkagyina), vagy hiú reményekkel kecsegteti (mint Zarecsnaját Trigorin). A fiatalok végletekkel reagálnak: hisztériával, minden tagadásával (mint Trepljov), feltétlen rajongással (mint Nyina) vagy narkotikumokba meneküléssel (mint Mása). Anélkül adják fel, hogy megtalálták volna önmagukat. Pályátlanok maradnak. E generáció kilátástalansága vissza-visszatérő gondolata az előadásnak. Az öngyilkosság a kudarc sarkos beismerése, amit a rendezés azzal tesz fájdalmasan befejezetté, hogy a tett előtt Trepljov valamennyi írását elégeti. Életmű nélkül távozik az életből.

elso

Mészáros Blanka, Fullajtár Andrea, Nagy Ervin és Máté Gábor (fotó: Horváth Judit)

A pályán lévő középkorosztály tartja pozícióit, és tehetségtől függetlenül érvényesül. Megtanulta azokat a patentokat, jól alkalmazza azokat a manírokat, amelyek elismertté vagy legalábbis elfogadottá teszik őket. Dorn doktor orvoslásához elég a Valeriana-recept, az intéző, Samrajev legfőbb fegyvere az ellentmondást nem tűrő szigor, Trigorint behízelgő modora és az életből ellesett témavázlatai tartják benn az irodalomban, míg Arkagyinánál a fittségére ügyelő színészete a nyerő. De másodlagos a képességük, a tehetségük vagy a tehetségtelenségük, a legnagyobb bűnük az, hogy önmaguk építése mellett elfeledkeztek az utánuk jövőkről. A közeledés‒eltaszítás, megértés‒megvetés, szeretet‒gyűlölet kettőssége, a kapcsolatok bizonytalansága erőteljesen van jelen az egész előadásban. 

Ahogy reménytelen a szülő‒gyermek kapcsolat, úgy a szerelmek sem végzetesek. Nem mindent elsöprő Nyina és Trepljov egymásba feledkezése, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a lány az érvényesüléséhez többet kínáló Trigorinhoz menekül. Mása számára is kényszermegoldás, hogy Medvegyenko felesége lesz, hiszen Trepljov iránt érez reménytelen szerelmet. Mintha anyja, az intézőné sorsát követné, aki még mindig a Dorn doktor iránti ifjúkori szerelmét kergeti. S különös a kapcsolat Arkagyina és Trigorin között is. A színésznőnek szüksége van a férfira, minden női furfangot bevet azért, hogy – fia rosszallása ellenére is – megtartsa őt. De ugyanez az érzelmi visszafogottság jellemzi a férfiakat is. Ascher ezt a magánéleti instabilitást teszi a hivatásbeli kudarcok vagy rutinériák mögé, kiemelve, hogy a kettő harmóniája egyik szereplőnél sem működik.

E konstellációban nem sorsdöntő, hogy Trepljov jó művel rukkol-e elő az előadás kezdetén, hogy Arkagyina milyen színésznő, hogy Trigorin mitől közkedvelt író, s Nyinában van-e tehetség vagy sem. A ma emberének élni tudása vagy életképtelensége ennél sokkal fontosabb.

A fogódzókat Radnai Annamária újrafordítása adja meg. Nem nyúl bántóan az eredeti szöveghez, nem törekszik arra, hogy forszírozottan modern legyen. Úgy marad hű a csehovi világlátáshoz, hogy közben a maihoz is közelít. Néha elég ehhez egy pótló szó beiktatása vagy egy köznapi kifejezés. Megoldásaitól rétegeződnek a szituációk, gazdagodnak a jellemek.

Aschernél ugyanis – s ebben nem különbözik korábbi (Csehov) rendezéseitől – minden félmondatnak jelentése, jelentősége van. Ily módon nem értelmezhető a fő- és mellékalak megjelölés sem, mert a dráma minden szereplője mind önmagában, mind a többiekhez való relációjában elevenen, egyediségét és fontosságát hangsúlyozva létezik. Hogy ezek a szólamok egymást erősítve megszólaljanak, ahhoz a Katona színészei kellenek. Szacsvay László például, aki Jakovot, az öreg szolgát hozza, némán, ragaszkodó szeretettel, szívet melengetően. Épp az ellentéte a Samrajevet játszó Bezerédi Zoltán. Hangos, ellentmondást nem tűrő, hiszteroid, a birtokra, de különösen a lovakra ügyelő intézője a feladatnak megfelelni akaró alkalmazottat hozza színre. A feleségét alakító Szirtes Ági azt játssza el, hogyan nyomorítja meg egy olyan házasság, amelyben állandóan kompenzálnia kell. Csupa görcs, hárítás, simítás. S ráadásul a Dorn-kapcsolatot sem tudja felmelegíteni. Minden dühe, keserűsége összegződik abban a mozdulatban, ahogy a Nyinától kapott virágcsokrot Dorn kezéből kiveszi és miszlikre tépi. De Szirtes Ági szerepformálásában benne van az a mélyről fakadó, tehetetlen fájdalom is, hogy lánya ugyanazt az utat járja be, mint ő, és nem tud rajta segíteni. Jordán Adél önsorsrontó Másája ugyanis pillanatnyi kétséget sem hagy afelől, hogy menthetetlen az élete. A színésznő fekete humorral építi Mása köré a légvárakat, beszűkült tudattal és Trepljovhoz kötött tekintettel jellemzi az alakot uraló reménytelenséget és magányt. Dankó István Medvegyenkóként fut Mása után, és tűri a szeretetlenséget. A színész remekül ragadja meg azokat a pillanatokat, amikor a tanító azt gondolhatja, hogy most az egyszer odafigyelnek rá, majd lemondóan veszi tudomásul, hogy megint csak belérúgnak. Ezeket az élet-rúgásokat kerüli Dorn doktor Fekete Ernő megformálásában. A korai tespedtség jegyeit a külsejében is viselő orvost nem lehet már a maga teremtette keretek közül kimozdítani. Csupa bölcsességnek ható frázis, csupa megszokás. Furcsa fintora a sorsnak, hogy amikor ki akar mozdulni komfortzónájából, és Trepljovnak a színdarabját, a tehetségét dicséri, a fiatalember ugyanúgy nem figyel rá, mint Dorn teszi másokkal. Máté Gábor Szorinnal egy egész életutat jár be. A hivatalnokét, aki már nyugdíjas, de még semmit sem élt. A színész egészen bravúros alakításban éli meg a leépülés stációit. A tréningnadrágos igénytelenséget, majd a fölöslegessé válást követő szellemi restséget. Mondaná még, de már nem jönnek a szavak, s az „izé”-t használja töltelékül. S végül a testi összeomlást, amikor már csak a járókeretre támaszkodhat. Máté játékát – ahogy az előadás egészét – áthatja a keserédes humor. Briliáns. Eltér a megszokottól Nagy Ervin Trigorinja is. Több benne a kedvesség, a szerethetőség, mint elődeiben, s így elfogadhatóbb, hogy miért is bolondul érte Nyina, és miért ragaszkodik hozzá Arkagyina. Árad belőle az önmagára figyelés, s hiúsága az a pont, ahol meg lehet fogni őt. Elő tudja és el tudja adni magát, még ha nem is egy Turgenyev. Mészáros Blanka Nyinája olyan rajongással és megilletődöttséggel viseltetik a hírességek iránt, hogy nehezen eldönthető, megjátszott vagy lényéből és körülményeiből fakadó a naivitása. Rebbenékeny, tünékeny és féktelen – kontrasztjaként a később tapasztalásokkal visszatérő, megtépázott, megkeseredett, illúzióit vesztett Sirálynak. A színésznő ezt a kialakulatlanságot képezi le a Trepljov- és a Trigorin-kapcsolatban is. Hirtelen fellángolással és gyors kihunyással éli meg a talán nem is szerelmeket. Már csak azért is, mert Trepljovot nem könnyű szeretni. Ötvös András ugyanis egy öntörvényű, magának való, széles érzelmi skálán mozgó fiatalembert játszik, akit még a közvetlen környezetének is nehéz elviselnie. Haragban van a világgal, s nem tolerálja, hogy a világ nem akar haragban lenni vele. Minden megszólalásával, de már a puszta megjelenésével is bánt és sért. A mindent tagadás ikszeit festi maga köré. Feltétlen szeretetre vágyik, miközben ő csak feltételesen tud szeretni. Ezért nem sikerül sem Nyinát, sem az anyját magához láncolnia. S amilyen irritálóan élt, úgy is távozik. I am OK – szól a dal (az előadás zenéjét Kovács Andor válogatta), miközben a halálra készül. Nyomot sem hagy maga után. Elhamvadnak a tűzben a művei, de még a témavázlatai is. Fullajtár Andrea Arkagyináját megviseli, hogy milyenné lett a fia. Őrlődik a hivatás‒szerelem‒anyaság háromszögében. A színésznő egy olyan mai asszonyt alakít, aki mindhárom szerepben meg akar felelni. Arkagyina el nem ítélhető önzéssel, önmagára irányuló nagyobb odafigyeléssel szeretne kiteljesedni. Küzd azért, hogy pályáján sikeres legyen. Részben ezért, részben Trigorin megtartásáért fiatalítja magát. Ízléses, pasztell-virágos ruháiban – Nagy Fruzsina jelmeztervezőt dicsérik – erőt, energiát sugároz. S nincs híján a női praktikáknak sem, amikkel Trigorint újra meghódítja. Csak a fiával nem tud mit kezdeni. Újra és újra megfárad, s viharba torkollik a valahol a kezdetekkor elrontott kapcsolatuk. Arkagyinának nem, Fullajtár Andreának azonban a maga teljességében sikerül ezt a hármas szerepkört színpadra hoznia. Játékát nem az új formák, hanem a mélyről jövő, valóságos emberi érzések jellemzik. Ettől az alakítása hihető, szerethető és formátumos.

Csizner Ildikó

 

NKA csak logo egyszines

1