Arthur Miller: Az ügynök halála – Örkény Színház 

Családközpontú volt az Örkény Színház elmúlt évada. Pontosabban fogalmazva az öt bemutatóból három arra fókuszált, hogy mi történik az emberekkel, ha nincs körülöttük védőháló, vagy azon akkora lyuk tátong, hogy előbb-utóbb kicsúsznak rajta. A Mesél a bécsi erdő félresiklott értékek között mozgó családok, többnyire csonka családok egyre elviselhetetlenebb mindennapjait teszi elénk, egy csöpp kétséget sem hagyva, hogy ezek a kapcsolatok működésképtelenek. Az Apátlanok ötgyerekes családjában az okozza a torzulásokat, hogy az apa éjjel-nappal robotol annak érdekében, hogy egzisztenciát teremtsen a gyerekeinek. Csak közben a láthatatlan szülő nélkül felnövő utódok olyan sebeket szereznek, melyek sosem gyógyulnak be. Ebből az aspektusból Mikó Csaba drámája kései követője Arthur Millerének. Az ügynök halálában is látszólag teljes a család, csak ha megkapargatjuk a felszínt,  rögtön kitűnik, hogy mennyire hamis a köré kerekített idill. Ez utóbbi két műben az apa személye, az apakép hiánya, a minta nélkül, csak úgy a vakvilágban felnövő gyerekek problémái okozzák a konfliktusokat. Hogy a közvetlen felelősök mögött meghúzza magát  az ezeket az élethelyzeteket generáló társadalom, az valamennyi előadásban benne van. Mégis mindegyik inkább a szűkebb közösség kilátástalanságára, kudarcra ítélt próbálkozásaira, a maguk köré hazudott rendbenlévőségre koncentrál.

Amióta Hamvai Kornél 2011-ben elkészült Az ügynök halála újrafordításával, a színházak előszeretettel nyúlnak a Hamvai-szöveghez. Kemények, kopogósak, sallangokat kerülőek a mondatok. Mintha itt és most születnének. Nyersesége ellenére van benne humor, irónia, amely tompítja a sötét összhatást. S megoldja azt a fordítói kihívást, hogy megkülönböztesse a darab jelenben és múltban játszódó részeit. Erős dramaturgi változtatásokkal (Loman temetésének elhagyásával például) ezt a szöveget használja az Örkény Színház is. Ary-Nagy Barbara különösen azokon a szövegrészeken alakít, ahol éles a cezúra a múlt és a jelen történései között. Olvasatában szinte összeolvad a két fiú apjával folytatott beszélgetése azzal a jelenettel, amikor gyerekkorukban ajándékot hozott nekik valamelyik ügynöki útja után. De ugyanígy párhuzamba kerül Happy és Biff kocsmai nőügye Willy Loman egykori hotelbeli liezonjával. Mindkettő sorsfordító Loman életében. Az egyik kedvenc fiától szakítja el, a másik saját életének végét jelzi számára. Ezek a megoldások mind azt erősítik, hogy Willy Loman gondolkodása, a maga köré épített álomvilág az előadásban tisztán és egyértelműen fogalmazódhasson meg.

160601 1890x

Ficza István, Gálffi László, Molnár Áron m. v., Csuja Imre és Kerekes Éva (fotó: Gordon Eszter)

Ben nagybácsi, aki ugyan Alaszkába indult szerencsét próbálni, de végül is a dzsungelben gazdagodott meg, többször beszél Lomannek a dzsungel kegyetlen törvényeiről, a sötét, átláthatatlan vadonról, ahol azonban ott lapul a kincs, az új utat megnyitó gyémánt. Ezt a gondolatot fogalmazza színpadi térré Kálmán Eszter díszlete. Foszladozó dzsungelmintás tapétával borított fal, melyet négy ajtókeret tör meg. Ugyanez az elem síkban eltolva még kétszer ismétlődik a színpad belseje felé haladva. Labirintus vagy dzsungel? Mindenesetre kiváló tér a Lomanek tévelygéseihez. A tervező nem bíbelődik szobabelsők létrehozásával. Mindössze négy szék a bútorzat, és a szereplők többnyire a nézőkkel szemben ülve élik az életüket. Ezzel a megoldással nemcsak stilizál, hanem megteremti a közelség érzetét a közönség és az eszköztelenség lehetőségét a rendezés számára. Ugyanilyen beszédesek a szintén Kálmán Eszter tervezte jelmezek is. A Loman család hálóköntösben, a körülöttük lévők élénk pirosakban, narancsokban, sárgákban, ünneplő sötétkékben vagy Ben bácsi esetében barna szőrmebundában. Egy színes, magamutogató világ az álmok között élőkkel, az elkényelmesedettekkel, a megfáradtakkal szemben.

Mert Mácsai Pál rendezésében Willy Lomanen túllépett az idő. És nem a darab végére, hanem már az induláskor. Mint sok hozzá hasonló olyan emberen, aki csak tervekben és álmokban él, de bevégezni nem tudja azokat. Talán nem is lényeges, hogy önmaga képtelen erre, vagy a világ nem engedi. A végeredmény az érdekes, mégpedig az, hogy beteljesítetlen marad.

Mácsai ügynöke önmagát is becsapja. Olyan álomvilágot épít, amit már maga is elhisz. Képzelet és valóság, igazság és hazugság olyan elegyet alkot benne, amit senki sem tud szétválasztani. 

Mácsai ügynöke mintaapa és -férj akar lenni, aki el tudja tartani a családját, és akire felnéznek a gyerekei. De e tekintetben is lúzer marad. A gyerekeivel való kapocs Loman hazugságai és a fiúk közötti különbségtétel miatt már kamaszkorukban eltörik. Jól érzékelteti ezt, ahogy egy játék keretében cukrot dob Biff felé, aki boldogan kapja el, Happynek pedig csak a földre ejti, mert feltételezi, hogy ez a fia a másiknál sokkal ügyetlenebb. De ugyanez játszódik le akkor is, amikor a fiúk ugrókötelet kapnak ajándékba, és Happy csak szerencsétlenkedik, míg Biff egyből kunsztokat mutat be. Biff futballkarrierről és egyetemről ábrándozik, míg Happy semmi különösről. S apaként nehéz lenne szembesülni azzal, hogy szeretett fia nem viszi semmire. Willy nem is teszi meg. Ahogy a saját magáét, úgy a fiúk múltját is kiszínezi, és ennek folytatásaként a jövőjüket is fényes karrierként képzeli el. Biff és Happy pedig hol sajnálatból, hol kényelemből belemegy ebbe a játékba, tovább erősítve a családi önfényezést. „Loman Limited” – ilyen néven álmodnak egy családi vállalkozásról, ami az üzleti életben egy korlátolt felelősségű társaságot takar. A Loman-viszonyokra lefordítva azonban nem más, mint gondolkodásuk korlátok közé szorítása és a felelősség felvállalásának újabb elodázása.

Ahogy Willynek a fiúkkal, úgy feleségével, Lindával is kisebb-nagyobb hazugságokon alapul a kapcsolata. Az asszony pedig tűri, hogy férjével szemben neki nincs szava; nem szembesít, hanem elfogadja, hogy Loman már csak ilyen. Szeretetből őszintétlen házasság az övék.

Mácsai ügynöke a külvilág felé is próbálja eladni azt, ami a családon belül működik: nagyzol és a ténylegesnél többnek tünteti fel magát. Csakhogy a külső környezet erre már nem vevő. (A barátok – Ben bácsi és Charley, a szomszédja – más utat, illetve egyáltalán munkát ajánlanak neki, de ő nem mer, nem tud, nem akar váltani.) Ez a világ nem az álmodozók kora. Ez a világ az üzletről és a pénzről szól. Ha úgy tetszik, a dzsungel törvényeiről. S aki nem tanulja meg, az elvész.

Mácsai Pál kevés mozgással, erős színpadi jelenléttel hozza színre ezeket a több fronton zajló, többnyire elsimított konfliktusokat. Szereplői sokszor ülnek a nézőkkel szemben vagy állnak az ajtófélfákat támasztva. Ha háttérképet vagy zenét tesz a közelik alá (a színpad két széléről szóló élő aláfestést Kákonyi Árpád és Egervári Mátyás adja), annak többnyire a külvilág behozása (Loman alkatrészekre bontott autójának tánccal kísért mozgatása) vagy a múlt megidézése (egy futballmeccs zászlót lengető szurkolói) a feladata. Az előtérben zajló jelenetek azonban olyan erősen megkomponáltak, hogy ezeknek a távoliknak az elmaradása sem okozna hiányérzetet. 

A rendezés jól használja a dzsungeldíszletet, elég egy szereplő kilépése, bolyongása a háttérelemek között, feltűnése egy másik ajtónyílásban, s az máris új szituációt, másik idősíkot vagy helyszínt jelent. Ezeket az egyezményes jeleket Mácsai olyan következetesen használja, hogy be- és elfogadásuk nem okozhat nehézséget. Úgy vált a múlt és a jelen között, hogy közben mindkét történés résztvevői a színen vannak. A Loman fiúk egy pillanat alatt sétálnak át kamaszkorukba azzal, hogy helyet és hanghordozást váltanak. Kerekes Viktória pedig úgy lép át a két Loman fiú alkalmi barátnőjének néma szerepéből Willy Loman szeretőjének figurájába, hogy ugyanabban a jelmezben csupán ajtónyílást vált, s mindkét karaktert meggyőzően hozza. E megoldások együttesen azt a zűrzavart teszik ki, ami Willy Loman fejében az emlékképek és valóságelemek keveredésével uralkodik.

Mácsai alig használ kellékeket. Ezért kiemelt jelentősége van annak, hogy Willy Loman betol egy talicska földet, és veteményez a kertjében. Magvakat szór, majd a családdal együtt betapossa, hogy újra a régi legyen körülötte a világ. De hiába akarja a múltat visszahozni, Biff egy mozdulattal szétrúgja az alkotást. Elege van a hazugságokból, a boldog család illúziójából. Kilép ebből a színjátékból – végérvényesen.

Mint ahogy Willy Loman is eltávozik. Becsukja az ajtókat, az utolsónál még megáll, megsimogatja Biff fejét, s aztán nincs tovább. És nem hagy nyomot maga után. Egy céltalanul eltékozolt élet kegyetlen és sokkoló befejezése ez. 

A Mácsai elképzelte megközelítés intenzív és mindvégig stílusban tartott alakítást vár el a játszóktól. Az Örkény színészei kivétel nélkül eleget is tesznek ennek. Gálffi László az örök álmodozót teremti meg Willy Lomanben. Egy olyan embert, akinek az életében a vágyai és a valóság fényévnyi távolságra vannak egymástól. Ezért hát létrehozza a saját, csak a képzeletében létező valóságát. A színész ezt a külön kis világot úgy játssza el, hogy egyszerre éli és minősíti az ügynököt. Játéka tele van öniróniával és kifogyhatatlan energiával. Az ő Lomanje nem egy megfáradt öregember, hanem egy vitális férfi, aki erejét és idejét hamisságokra fecsérli. A kis hazugságokból Gálffi pontos építkezéssel jut el odáig, hogy Lomannek már nincs egy valóságból táplálkozó, őszinte pillanata. Kezdetben még mintha fogná a környezete jeleit, megáll egy pillanatra, talán el is gondolkodik, aztán elhessegeti a számára bolondságokat, s újból a saját gondolatait, vágyait szajkózza. Aztán elérkezik azaz idő, amikor már meg sem hallja, mit is mondanak neki,  olyannyira aszinkronba kerül a belső és a külső. Gálffi újra és újra felbuzduló, de kitartásban kevésnek bizonyuló Willy Lomanjét csak pillanatokra lehet sajnálni, szeretni pedig egyáltalán. A színész önmagából és Willy Lomanből is sok újat mutató játékát viszont nagyon.

Kerekes Éva az évadban három bemutatóban játszott anyaszerepet. Linda Lomanként mégis új színeket hoz, és megteremt egy újabb anyavariációt, a férje és a gyerekei között egyensúlyozó, aggódó, mindent elsimítani akaró nőét. A színésznő megfáradtabb asszonyt játszik, mint amilyen Gálffi Lomanje. Valószínűleg azért, mert az ő vállán nyugszik az összes családi teher, és már ezerszer meg kellett hallgatnia férje illuzórikus elképzeléseit. Többnyire egy széken ül, maga elé mered, s várja a pillanatot, amikor újra alakítóként kell közbelépnie. Lepereg róla, hogy férje gyakran durván helyre teszi, hiszen sok hasonló szituációt megélhetett az együtt töltött évek alatt. A színésznő néma jelenlétének is súlya, kitöréseinek, bizonytalan próbálkozásainak, őszinte érdeklődésének pedig mélyről fakadó ereje van. „Nem értem. Nem tudok sírni” – kopognak Linda szavai Willy temetése után. Ez az a fájdalom, amit csak akkor él át az ember, ha valakit nagyon szeretett.

Ficza István Happyje az örök második, aki a béke érdekében elfogadja a család íratlan hazugságszabályait. A színész különösen a múltban játszódó jelenetekben mutatja meg lelki sebeit egy-egy önbizalomhiányos, szeretetéhes mozdulatban. Kontrasztos egymás mellé állítani a felnőttkori magabiztos, parkett ördöge, nők bálványa énjével. Úgy habzsolja az életet, mint a halotti toron a sütit. 

A Biffet vendégként megformáló Molnár Áron játéka visszaigazolja a választást. Energiabombaként játssza a nagy jövőre hivatott, izomagyú futballista szerepét. Erőtől és magabiztosságtól duzzadó egója egy pillanat alatt roppan össze, bálványa pedig darabokra esik szét imádott apja hazugságától. A színész érzelmektől fűtötten játssza el azokat a lelkiismereti konfliktusokat, amelyeket a Loman-színház és saját félresiklott élete okoz Biffnek.

Csuja Imre Ben bácsiként pipájával, szmokingjával, szőrmebundájával maga a megvalósult álom, a gazdagság, a siker, amiről Willy csak ábrándozott. Szippantsatok bele ebbe a másfajta világba – ezzel a szándékkal nyújtja át pipáját Lomanéknak. És Willy kivételével ezt mind meg is teszik. Csuja Imre a tőle megszokott természetességgel játssza el ezt az irigylésre méltó helyzetet,  az álom ez vagy valóság bizonytalanságát hagyva maga után a Loman-házban.

Epres Attila karakteres, segítőkész szomszédot formál Charley alakjából. És pontosak az egy-egy jelenetben feltűnő egyetemisták, Patkós Márton az eminens Bernardként, Dóra Béla a menedzserek időhiány-betegségében szenvedő, az ügynököt kirúgó Howard Wagnerként, Novkov Máté a jópofáskodó báros, Kókai Tünde pedig a szófukar, de a pénz szagára karaktert váltó bárhölgy szerepében.

Ezek a fiatalok tudják, milyen út vezet a szép, új világba. Ők nem a múltban, hanem a jelenben szocializálódtak. Ők már eladják magukat. Nem úgy, mint a számukra csodabogár Willy Loman. Legfeljebb álmodozni felejtenek el.

Csizner Ildikó

 

NKA csak logo egyszines

1