Shakespeare: A velencei kalmár – Pesti Színház

Amikor  erre a kritikára felkészülendő, Jakov Katz Az előítélettől a tömeggyilkosságig című, Az antiszemitizmus története 1700–1933 között alcímű, magyarul 2001-ben az Osirisnél megjelent kitűnő könyvét is levettem a polcról és belelapoztam, kicsit úgy éreztem, túllövök a célon. Hisz itt szerelmesek találnak egymásra, ráadásul nem is a legvégén, hanem jóval korábban, a második felvonásban (illetve itt az elsőben, hiszen a Pesti Színházban természetesen két részben játsszák az eredetileg öt felvonásos darabot), a lányszöktető Lorenzo (Józan László) és Jessica (Balázsovits Edit), a harmadik felvonás elején Bassanio (Telekes Péter) és Portia (Bach Kata), nemkülönben Gratiano (Varju Kálmán) és Nerissa (Péter Kata), sőt – ha egy üzlet beindul! – Bassanio szolgája, Lancelot (Karácsonyi Zoltán) és Portia szolgálólánya, Simona (Puzsa Patrícia) is egymásba szeretnek (utóbbi a színház ajándéka Lancelot-nak, az eredetiben Portiának két szolgája van, de így erősebbek a Belmontban találkozó párhuzamosok). Holdvilág, éjszaka, halk zene, „lágy, édes szél csókolja csöndben / a fák lombját” – igaz, mindez csak az ötödik felvonásban! Bár ez az idill nem is olyan idillikus… A megszöktetett Jessica itt tudja meg, hogy az apja, Shylock (Kern András) meghalt. Kétszer teszi fel a kérdést: „…mi lett apámmal?”, egyszer sem kap választ, csak amikor Nerissa átnyújtja Lorenzónak – és mellékesen neki – az uzsorás végrendeletét, jön rá: „Jaj, az apám, hát meghalt?” Gratiano ölte meg – ez is a Pesti Színház variánsa, egy régi hagyomány alapján! (dramaturg: Kovács Krisztina) –, aki most Bassanióval minden lelkiismeret-furdalás nélkül, sőt büszkén, győzelemtől eltelve tér vissza Belmontba s csak a Nerissával eltöltendő maradék éjszaka érdekli. (A színháztól kapott példányban még ezt olvasom: „A felvonás alatt végig látjuk Shylock lassú haldoklását” – az előadásban aztán már nem látjuk, nyilván soknak találtatott; igaz, két idősíkot kellett volna összecsúsztatni.) Jessica fájdalmával senki sem törődik. Hogy zsidó lányként boldog lesz-e az antiszemita közegben, amibe szerelmese is tartozik, nem tudhatjuk. Igaz, Antonio fájdalmával sem törődik senki (Stohl András méltóságteljes Antoniót játszik, annál meglepőbb a kalmár zsidógyűlölete.)

Valló Péter rendezésében megérkezik – kissé váratlanul – Belmontba  a dózse (Fesztbaum Béla) is, ő mondja el, amit az eredetiben Portia, hogy Antonio hajói mégiscsak partot értek. Gratianónak nem kell a város urától félnie… 

Oka van persze, hogy én Katz könyvébe is bele akartam lapozni: a létezett szocializmus idején ezt a drámát nem mutatták – nem mutathatták – be Magyarországon. Fordítója, Vas István, akire még az 1940-es években Halász Gábor bízta egy Shakespeare-darab, a VI. Henrik átültetését, s aki aztán még néhányat magyarított, egy 1979-es tanulmányában – Mit nehéz fordítani? – nem titkolt fájdalommal írta A velencei kalmárról szólva: „hallani, sajnos, nem hallhatja senki”. Féltek tőle, mindentől féltek. Magyarországon a párt szerint csak állampolgárok („magyar emberek”) éltek, párttagok és pártonkívüliek, esetleg munkások, parasztok és értelmiségiek. Zsidók egész biztosan nem. De azért jobb A velencei kalmárt nem bemutatni, nem is tették egész 1986-ig, amikor Sík Ferenc megrendezhette a Nemzetiben, Shylock szerepében Gábor Miklóssal. (Előtte utoljára Both Béla állította színre a művet 1940-ban – A tanú Bástya elvtársa. Utána viszont több mint tízszer került színpadra máig, többek közt Alföldi Róbert, Mohácsi János, Zsótér Sándor elképzelései szerint.) Félig tiltott gyümölcs volt (érdekes: a Hegedűs a háztetőn színpadra kerülhetett 1973-ban), s ez, úgy látszik, valahogy megragadt bennem, egy-egy pillanatra túldimenzionálom az egyik alapkérdését – mert Antonio és Shylock irracionális gyűlölködése kétségtelenül alapkérdés itt. Sőt, mit tegyünk, ez az alapkérdés; gyűlölködésük a mából nézve igenis a holokauszthoz vezető út egyik állomása – nem is biztos, hogy túldimenzionálok bármit is, különös tekintettel arra, hogy a gyűlölködés a mi mindennapi életünket is áthatja. 

„Mi újság a Rialtón?” – kérdik többször is a darabban. Semmi új, az égvilágon semmi.   

Kerekes József és Kern András (fotó: Toldy Miklós)

Vigyázzunk! A velencei kalmár nem az antiszemitizmusról szól, amúgy maga a kifejezés is csak jóval később, az 1870-es évek végétől használatos: 1879-ben jelent meg Wilhelm Marr hamburgi újságíró röpirata, A zsidóság győzelme a germánság felett (ezúttal nem maradtunk le a művelt Nyugattól: 1883-ban alakult meg Istóczy Győző Országos Antiszemita Pártja – tizenhat évvel a zsidók 1867-es egyenjogúsítása után). Attól persze, hogy a szakszerű kifejezés csak ekkoriban terjedt el, maga a jelenség létezett már sokkal korábban is: a zsidókat a Római Birodalomban is üldözték, s a középkorban sem jókedvükben kezdtek el a pénzügyekkel foglalkozni (mint Shylock is teszi s mint ahogy a cigányok sem jókedvükben kezdek el szórakoztató zenét – nálunk „cigányzenét” – játszani): földbirtokuk nem lehetett, céhbe nem léphettek, gettókban kellett élniük, maradtak a látszólag megvetett, de oly szükséges pénzügyek. Lenézték, netán gyűlölték is a zsidókat, olykor megtámadták, sőt olykor elűzték, kitiltották a keresztény hitre nem térteket, így Spanyolországból, Portugáliából – és Angliából is, 1290-ben a fakó lován léptető I. Edward, aki előtte még elvette a vagyonukat. Aztán utálták őket tovább, a feléjük áradó gyűlölet pedig bennük is könnyen gyűlöletet ébresztett, ahogy Shylockban is.

De gyűlölködtek, gyűlölködnek más népek, népcsoportok is, kezdettől fogva. A görögök barbárnak nevezték a más nyelven beszélőket, az idegeneket, a szó a perzsák elleni háborúk idején negatív színezetűvé vált. Barbárnak tartották a rómaiakat is, akik viszont más népeket tartottak annak, a gallokat, a gótokat, a hunokat, a keltákat, a vandálokat… „Darulábú, szarkaorrú, / Nyomorult németség….” – ezt speciel mi mondtuk a kuruc küzdelmek idején.

Mindenesetre Shylock lehetne piréz is.

Oka van persze, hogy éppen zsidó. Erzsébet királynő udvari orvosáról politikai okokból elterjesztették, hogy meg akarta mérgezni a királynőt – Roderigo Lopez pedig kikeresztelkedett portugál zsidó volt. Ilyenek a zsidók, meg akarják mérgezni a királynőt – ez volt a közhangulat. Aminek felszítására elővették Marlowe A máltai zsidó című darabját is, aminek címszereplője, Barabas sokkal ördögibb figura, mint amilyenné Shylock válik egy időre lánya szökése után.    

Ez a kölcsönös gyűlölet nagyon is ott van Shakespeare drámájában. Igaz, ott van sok más is. 2008-ban Koltai Tamás, Zsótér Sándor egri rendezéséről szólva, így kezdi kritikáját (olvasható a Miért gyáva a magyar színház című, a Kalligramnál megjelent 2010-es kötetének 61. oldalán): „A velencei kalmár a múlt században áldozatul esett a történelemnek és a politikai célzatú kisajátításnak. Hol antiszemita, hol filoszemita darabnak játszották, hol egyáltalán nem játszották… … Mindez nem használt Shakespeare ártatlan vígjátékának…” (Ártatlannak azért nem mondanám.) Tíz évvel korábban, Alföldi Róbert munkája kapcsán szintén ő így fogalmazott (lásd az Osiris kiadta 1999-es kötet, az Árnyék és képzelet 85. oldalát: „A darab ma ugyanarról szól, mint négyszáz éve. De történt közben egy viszonylag friss emlékű holokauszt. … Shakespeare mesés vígjátékot írt egy zsidók nélküli Angliában. Alföldi bizarr tragédiát rendez a mai Magyarországon. Mert a darab mégsem szólhat arról, mint négyszáz éve.” A műnek tehát témája, legfőbb témája a később antiszemitizmusnak nevezett jelenség is, még sokkal inkább a kölcsönös gyűlölködés. Túlhangsúlyozni nem szerencsés, ha hajlamosak vagyunk is rá. Géher István némi cinizmussal így fogalmaz a Shakespeare-olvasókönyvben: „…a huszadik századi közép-európai érzékenység számára talán az egyetlen botrányos Shakespeare-dráma. Hogy Shakespeare színpadán egyebütt embert esznek, szüzet gyaláznak, testet és lelket gyötörnek, hogy mocskos szájjal szidják a nőket, a férfiakat, a szerecseneket, a törököket, a franciákat és általában akárkit, akit az elfogult rosszindulat épp megbélyegez: hagyján; nincs az az erőszak és durvaság, ami a megedzett modern kedélyeket felháborítaná. Itt azonban a nyílt színen zsidóznak. S ezt nem tűrhetjük.” Valóban nem. De mit tegyünk, ha errefelé ez vág leginkább húsba – hogy a darabhoz illően fogalmazzak. Mert közben tényleg történt egy holokauszt – ami, tegyük hozzá, nem csupán a zsidókat érintette.

Én egyébként, mi tagadás, úgy érzem, túl sok egymással össze nem illő, nem szervülő építőelem, szín is van a darabban, a mese a bírósági tárgyalásra is beszüremkedik, s ez a divergencia árt a mű egységének –  a legkiválóbb rendezők sem tudják kiküszöbölni ezt, így most Valló Péter sem. Még akkor sem, ha a tragédia vagy a vígjáték felé billentik el. (Csinálható belőle egyébként könnyed komédia, mesejáték, sőt antiszemita vádirat is, bár az alapmű nettó meghamisításával.) Már műfaji meghatározása sem egyszerű. Vígjátéknak túl komor, tragédiának túl derűs. Az összkiadások a színművek közé sorolják. A Pesti Színház szórólapján „keserű vígjáték”-nak nevezik, ez találó. Géher István problémaszínműnek, mert „több problémát vet fel, mint amennyit meg tud oldani”.

A három, szokás szerint lopott szál, amit Shakespeare megpróbál összesodorni: egyfelől Antonio és Shylock kölcsönös gyűlölettől átitatott és tragédiával végződő története, másfelől a ládikák és a gyűrűk megnyugtatóan megoldódó históriája. Az utóbbi kettő tulajdonképp mese, sőt én meseinek érzem Shylock „jópofa ötlet”-ét is (az új fordítás Nádasdy Ádámé), ami szerint, ha Antonio nem tudja visszafizetni a háromezer korona kölcsönt  három hónap múlva, Shylock késedelmi díj gyanánt kimetszhet a testéből fél kiló húst – na ná, hogy a szívére gondol, csak ez Antoniónak nem esik le azonnal. (Miért lett a dukátból korona? – nyilván amiért a fontból kiló…) És van lányszöktetés, álruha, Shakespeare nem szűkmarkú. Meg ez mindig bejön… A mesék egyébként valóban hatnak:  egy hétköznapi előadáson a nézők –  többségüknek fogalma sem lehetett előzőleg, miről szól a darab – feszülten figyeltek, amikor Bassanio tépelődött a ládikák előtt, sőt, magam is megborzongtam, amikor Portia nagylelkűen visszaadta Bassaniónak a gyűrűt, amit egyszer már neki adott, de fogadalma ellenére Bassanio elajándékozta az ifjú jogásznak, vagyis az álruhás Portiának  (Bach Kata valóban kiváló). Tán azért is borzongtam meg, mert Portia – és példáját követve Nerissa – itt a megbocsátás erényét gyakorolja, azt, amire senki más nem  képes a darabban, Antonio sem, Shylock sem.      

Velencében vagyunk, a XVI. század végén: Shakespeare nézőinek ez egy virtigli kortárs darab volt! Címszereplője, Antonio kalmár, kereskedő, ellenfele, akitől kölcsönkér, uzsorás. A többször emlegetett Rialto nem a híres híd, hanem a negyed, ahová vezet, s amit egy magyar útikönyv találóan a középkor Cityjének, Wall Streetjének nevezett: itt volt a modern kereskedelem egyik bölcsője, a tőzsde, ahol a kalmárok üzleteltek, itt született az imént használt „nettó” kifejezés is. A Pesti Színház előadásának Velencéje barátságtalan, sőt sötét, félelmetes hely, Valló Péter magas falat – házhomlokzatot – tervezett, sok ajtóval, amelyek elmozdításával Shylock vagy Portia apró szobáiba láthatunk. Ez nem a Szent Márk tér tágas Velencéje, hanem a sikátoroké, ahol Szerb Antal Utas és holdvilágának hőse bolyong révülten: „Egészen szűk utcák ágaztak egészen szűk utcákba…” A házfal elé időnként egy világító téglatestet engednek le, ami sokféle funkciót képes betölteni, kocsmapult, asztal, ágy, hinta. Barátságtalanságával együtt is mai: Lorenzo egy mopeden viszi el Jessicát – a gondola se gondola! –, maiak a jelmezek is (tervezőjük: Benedek Mari). 

Stohl András, Kern András és Telekes Péter (fotó: Toldy Miklós)

És mai a kölcsönös gyűlölet is, ami Valló Péter rendezésében is nagy hangsúlyt kap. Mindjárt a legelső képben, ami Shakespeare-nél nem szerepel. Még égnek a nézőtéri fények, amikor a színpadra egy fehér és egy fekete zenész jön be, játszani kezdenek (zene: Melis László). Nem zenélhetnek sokáig: egy álarcos, részeg társaság beléjük köt, a verekedésről még képet is csinálnak mobillal. A zenészek kezdik a második felvonást is: most a rendőrautó hangjára maguk menekülnek el.  Csak Belmontban, Portia házában nem zavarják őket. Illetve… Portia túl rejtélyes utolsó mondata után (az eredetiben Gratiano szavai zárják a darabot) – „A többit majd az idő kiforogja” – visszatér a legelső jelenetben látott félelmetes, agresszív csapat, változik a zene. Belmontban vagyunk? Velencében? A Váci utcában? 

A két zenészre rontók nem személyekre támadnak: két emberre, akik mások, mint ők, ráadásul egyikük nagyon más: fekete. Egyebet nem tudnak róluk. Azaz nem tudnak semmit.

Shylock sok mindent tud Antonióról, fel is sorolja ismereteit Bassaniónak: „…minden pénze ki van  helyezve, egy hajója Tripoliszba tart, egy másik Indiába…”. S annyit tud még, hogy Antonio keresztény. Más a vallása. És ezért gyűlöli. Meg azért, „főleg azért”, mert ingyen ad kölcsön és ezzel „lenyomja / a kamatszintet egész Velencében”. S tudja, hogy Antonio is gyűlöli őt és egész népét. Hitetlennek nevezi Shylockot, gyilkos kutyának, és leköpi. S esze ágában sincs megváltoztatni a véleményét, annak fenntartásával kér most kölcsön. Az uzsorás válasza: „Én inkább barátkoznék, hogy szeressen, / a sértéseit elfelejteném, / szükségében segítenék…” Ravaszkodik? Hisz az előbb még azt mondta, nekünk, nézőknek: „Átok minden zsidóra, / ha megbocsátok!” Nem tudhatjuk, hogy előbbi szavai őszinték-e. Nem valószínű. Hisz rögtön előáll a „jópofa ötlet”-tel. Ekkor még feltehetően ő sem gondolja, hogy behajthatja a késedelmi díjat. Hisz azért ad kölcsön, mert Antonio jó kezes. Mindössze eljátszik, visszaél a helyzettel, hisz most végre ő van fölényben, Bassanio és Antonio rászorulnak a segítségére. Csak aztán elszabadul a pokol. 

Shylockot és barátját, Tubalt rögtön az első jelenetben láthatjuk egy villanásra. A farsangi forgatagban keresztezik a zenészeket inzultálók útját. „…nem mernek beavatkozni. Aztán Tubált is megütik, mert zsidó. Shylock kussol.” A nézők számára, azt hiszem, túl gyors a tempó, azt sem könnyű megállapítani, hogy Antonio szűkebb társaságából kik verekedtek, összemosódnak Antonio barátai, a „fiatal úriemberek” és a csőcselék. Mindenesete hiába nem avatkozott be a két zsidó férfi, nem maradhat ki az általános gyűlölködésből.

Shylock lányát ugyanez a kompánia szökteti meg – Jessica maga is szökni akar, számára pokol a szülői ház, de ennek okait sajnos nem árulja el az eredetiben sem. 

Érdekes társaság ez. Antonio barátai, az említetteken túl Salarino (Orosz Ákos) és Solanio (Csapó Attila) gazdag léhűtők, mintha csak Antonio lenne az, aki valóban foglalkozik valamivel. Ő mintha különb lenne – Gratiano durván kötözködik is vele, nyilván zavarja a másik szellemi fölénye: „Te nagyon gyűrött vagy, Antonio. / A világot túl komolyan veszed…” A többieket csak a szórakozás, a buli, a csajozás érdekli, s ami mindehhez kell, a pénz. Ami most Bassaniónak éppen elfogyott. Az ok egyszerű: „…sokkal nagyobb fényűzésben élek, / mint engednék gyatra forrásaim.” Most azért kér kölcsön, hogy Belmontban ringbe szállhasson a gazdag Portiáért. Hogy a házasság, a mesei hirtelenséggel feltámadó szerelem megváltoztatja-e őt és Gratianót – a rendező és a színész döntése. Telekes Péter és Varju Kálmán figurái talán megszelídülnek kissé. Mindenesetre ők az élet császárai. Aki érzékeny, a „bús bolond” szerepét játssza, mint Antonio, veszít – erről is szól A velencei kalmár. Igaz, Shakespeare szerint veszít az is, aki – mint Jessica – nem tud zenétől felvidulni: „Én belül nem érzem a zenét, / Engem nem indítanak meg szép összhangzatok, / Mert az én lelkem szürke” – mondja váratlanul és őszintén Lorenzónak. (Váratlanul azért is, mert Shakespeare-nél csak ennyi áll: „I am never merry when I hear sweet music.” Ez nem baj. Az már inkább, hogy Lorenzo zenét dicsérő szép szavai kimaradtak.)

Valló Pétert láthatóan a csőcselék is érdekli, aminek a viselkedését joggal tartja és ábrázolja fenyegetőnek, de a darab fiataljai nem a csőcselékhez tartoznak, ha netán érintkeznek is vele! A Vígszínház honlapján egyébként Valló ezt nyilatkozza: „Tradicionálisan zsidó-keresztény konfliktusként elemzik A velencei kalmárt… (…) Sokkal inkább arról szól a darab, hogy van egy élni vágyó, olykor nem éppen feddhetetlen erkölcsű nemzedék, aki néha céltalan, talajtalan, szórja a pénzt és éli az életét. Ennek a hányaveti magatartásnak a folyományaként tulajdonképpen három ember majdnem elpusztul. Egyfajta erkölcsi drámának és vígjátéknak tekintem A velencei kalmárt. Van benne valami nagyon komoly hasonlóság azzal, amit most tapasztalunk.” Na igen, de ennek a „nemzedék”-nek alapvető jellemzője, sine qua nonja az antiszemitizmus! Ennek a folyományaként pusztul el nem majdnem, hanem ténylegesen egy ember. És pusztult volna el egy másik, ha nem érkezik az álruhás Portia – afelől pedig nem lehet kétségünk, hogy Antonio haláláért bosszút álltak volna. Bosszút állnak így is. Tény: fontos mindenki számára a pénz is, Bassanio nem szerelemből száll versengésbe Portia kezéért, hanem azért, mert Portia dúsgazdag. Beleszeret, mert a szerzőnek eszébe jutott, hogy vígjátékot ír.     

Jessica eltűnése idején Shylock Bassaniónál van vacsorán (a jelenet Shakespeare-nél nem szerepel), ahol megalázzák, noha most adott kölcsön a házigazdának: disznóhúst szolgálnak fel. Hazatérve Shylock kétségbe esik: eltűnt a lánya, féltett kincse (nem tudja, hogy ő is menni akart!), és ráadásul meg is lopta. (A szökést felfedezve Shylock megszaggatja ruháját és hamut szór a fejére – de a mindig magával hordott diplomatatáskájából?) Shylock ezután beszűkült tudattal csak azt ismételgeti: „A szerződést betartjuk.” A határidő lejárt és ő már a kölcsönadott összeg kétszeresét, háromszorosát sem fogadja el, neki a fél kiló hús kell: Antonio szíve. Még a kését élesíteni sem rest a tárgyaláson, mérleget is hozott. 

Ami Shylockon és Jessicán kívül összekapcsolja a szereplőket, az a pénzimádat mellett a kimondott vagy kimondatlan, megingathatatlan zsidógyűlölet vagy legalábbis zsidóellenesség. A kettős beszéd, a kettős viselkedés jellemzi őket. Antonio önzetlen és nagylelkű Bassanióval, de lekezelő Shylockkal szemben. (Bassanió iránti nagylelkűségét homoerotikus vonzalma is magyarázza, ezt igen finoman jelzi is az előadás – a szövegben tulajdonképp nincs benne, hacsak nem erre utal Bassanio a kölcsönkéréskor: „mivel szeretsz”. A darabvégi szomorúságát alapvetően az indokolja, hogy tudja, végleg elvesztette barátját.)

A bíróság nem Shylockot kéreti, hanem a zsidót: ez a szó fut végig, amikor behívják. A zsidónak nincs neve – a zsidó zsidó. A dózse szinte csak akkor szólítja nevén, amikor rá akarja venni, kegyelmezzen Antoniónak. Ő azonban nem kegyelmez: már engesztelhetetlenül gyűlöli Antoniót. A dózsénak pedig engednie kell, hisz a törvény nem sérülhet, hiába is kéri Bassanio: „…a törvényt rúgják fel hatalmi szóval!”  

Portia sem rúghatja fel, bármennyire bájos és szép is Bach Kata alakításában. Meseszerű módon végül ő ítélkezik. Alaposan megkínozza Antoniót, hisz annak jó ideig azt kell hinnie, mindjárt meghal. Portia még azt is kimondja: „…készítse mellkasát a kés alá…” S csak hosszú időhúzás után jön elő a megoldással: „egyetlen cseppnyi keresztény vér” sem folyhat, különben Shylock elveszti a vagyonát.

Ebben a pillanatban talán még jól is végződhetnének a dolgok. Sőt, már előbb megoldódhattak volna, hisz Portia azzal nyitott: „…a zsidó könyörüljön.” De akkor Shylock nem könyörült. (Kérdés, Portia mit lépett volna erre.) Most, hisz ez a törvény, aláveti magát  zokszó nélkül az ítéletnek: „Akkor a háromszoros összeget / elfogadom, s a keresztény szabad.” (Ő sem Antoniót mond!) Bassanio már adná is a pénzt, Portia azonban nem enged. Ragaszkodik ahhoz, hogy a zsidó kivágjon a kalmárból fél kiló húst – vér nélkül. Shylock már hajlandó mindenről lemondani: „Akkor nem követelek semmit.” A dózse nem akar elmaradni Portia mellől (az eredetiben ezt is a lány mondja): a zsidó Antonio életére tört, el kell tehát veszítenie a vagyonát, sőt, az életét is elvehetnék. Ez megfelel a törvénynek, így a darab a törvény értelmezési lehetőségeiről is szól. Nem akarnak eltérni tőle, Portia ki is mondja: „Nincs oly hatalom, / mely áthághat egy törvényt” – majd kis szünet után hozzáteszi: „Velencében.” Ez 2016-ban nagy poén Magyarországon. Nem is hágják át a törvényt, csak a maguk javára értelmezik. Antonio is megszólal, ő azt javasolja, a vagyona felét hagyják meg, a másikat bízzák rá – de mindezt csak akkor (mert neki is eszébe jut egy jópofa ötlet), ha keresztény hitre tér. „Elfogadod, zsidó?” – kérdi Portia attól az embertől, aki már nem is él. „Elfogadom.”

Kern András azt mondja a Vígszínház honlapján, hogy az ő feladata Shylockot rokonszenvessé tenni. Az előadásban szerencsére nem próbálkozik ezzel: eljátssza az uzsorást, legjobb képességei szerint – s ezek a képességek nagyon nem akármilyenek. Shylock nem rokonszenves. Ha engednék, ott állt volna kezében Antonio szívével. S erre nem adna felmentést, ahogy bántak vele. 

Ha engedik, ő gyilkol. Így előbb közvetetten, aztán közvetlenül, őt ölik meg.

A békés megoldás a darab világán belül senkit nem érdekel.     

Shylockot nem azért gyűlölik, mert zsidó. Azért gyűlölik, mert más. Ha piréz lenne, akkor is gyűlölnék. És ő is gyűlöl, mert gyűlölik, s akik gyűlölik, mások. „Én vásárolok maguktól, eladok maguknak, beszélek magukkal, járkálok magukkal és így tovább; de nem eszem magukkal, nem iszom magukkal, nem imádkozom magukkal” – fejti ki még az elején. Híres áriáját – amit Antonio haverjai mobilra vesznek, legyen min röhögni – mintha nem is ő mondaná: „Leszólta a népemet, rontotta az üzletemet, a barátaimat lehűtötte, az ellenségeimet föltüzelte – és mindezt miért? Mert zsidó vagyok. Hát egy zsidónak nincs szeme? Egy zsidónak nincs keze, lába, füle, tüdeje, szíve, gyomra, érzéke, vágya, gondolata?” Arról beszél, hogy ő sem más, hogy a zsidók sem mások. De – mivel a világ ezt nem hajlandó tudomásul venni – azt is elmondja, hogy nem akar más lenni a bosszúállásban sem: „Ha megmérgeztek, nem halunk bele? És ha meggyaláztok, ne álljunk bosszút?”   

Heller Ágnes egy ragyogó esszéjében (A Kizökkent idő című kötetben található, Osiris, 2000) teljes joggal állítja, hogy Shakespeare világában Shylock az abszolút idegen – Othello mellett. „Az abszolút idegenek nem idegenednek el a világuktól, mert az a hely, ahol élnek, soha nem volt az övék. Nem azért idegenek, mert mások elvárásai ellenében cselekednek, épp ellenkezőleg: azt várják tőlük, hogy idegenként cselekedjenek.”

Látszólag olyanok, mint más, de ezt a világ nem veszi tudomásul, és így őket is belekényszeríti, hogy mások legyenek, hiába akarnának  asszimilálódni. 

Amikor Portia átveszi a tárgyalás vezetését, ez az első kérdése: „Ki itt a kalmár és ki a zsidó?” Sőt, az előadásban – remek rendezői ötlet! – Antoniótól kérdezi meg: „A neve Shylock?” Aztán már tudja, ki a kalmár és ki a zsidó. „…a velenceiek viselkedését” – írja Heller – „az határozza meg, hogy tudják: Shylock zsidó.” 

Más.

És hiába nem tesz semmi gyűlöleteset, ez a tény önmagában gyűlöletessé teszi. 

A huszonegyedik század második évtizedében, a bevándorlók („migránsok”) európai megjelenése, az idegenellenesség és ezzel párhuzamosan a politikai szélsőjobb iránti rokonszenv erősödése idején különösen időszerű A velencei kalmárt bemutatni, akkor is, ha számítani lehet a darabot félreértelmező tiltakozásra. Netán arra, hogy a nézőtéren néhányan egyetértéssel figyelik Shylock megalázását. A hétköznapi előadáson nagyon nem volt érdektelen figyelni a közönség reakcióit. Feltételezem, többen Kern András neve miatt váltottak jegyet, amiben ő benne van, azon ugye jókat lehet majd röhögni. De Kern most nem a Kern a kabaréból, hanem igazi színész a Vígszínházból. Shylockja félelmetes és tragikus. Nem ördögien gonosz: emberien. A közönség egy része mégis gyakran nevet olyankor, amikor nem kellene. Mikor Tubal például elmondja Shylocknak, hogy Antonio egy hajója elsüllyedt, az uzsorás így kiált fel (ha akarom, „zsidósan”): „Istennek hála, Istennek hála! Igaz ez, igaz ez?” De ez egy kétségbeesett ember kárörvendése; semmi nevetséges nincs benne, Kern nem is ad okot a nevetésre. Ettől még nevetnek. Szomorú. 

Milyen jó lenne, ha az emberek nem gyűlölködnének! – sóhajtunk Valló Péter rövid, klipszerű képeket felsorakoztató, hatásos előadásának végén. A humánetológus, Csányi Vilmos talán szintén sóhajt, de tárgyilagos és tárgyilagosságában kiábrándító. Íme, az ember című, egészen kitűnő könyvében ezt írja: „Az idegennel szembeni általános tartózkodás” – aminek szerinte genetikai alapjai vannak – „nagyon könnyen fejlődhet kifejezett és jól megfogalmazott idegengyűlöletbe. Fajunk különösen érzékeny az idegenek viselkedésére, és egy sor érzelmi, felfogásbeli és viselkedésbeli reakcióval különbözteti meg a saját csoportját az idegenektől.” E viszonyításmódok és viselkedésformák („Magukat erkölcsösnek és felsőbbrendűnek érzik.”, „Az idegen közösséget megvetendőnek, erkölcstelennek és alsóbbrendűnek tekintik.” stb.) alkotják az úgynevezett etnocentrikus szindrómát, amit fajunkban „igen könnyen lehet indukálni”.

Látjuk.

A IV. Henrik egy szereplője, bizonyos Gadshill – veszi észre Vas István – a második felvonás elején váratlanul ezt mondja: „A homo minden ember közös neve.” Hogy ez mikor tudatosul mindenkiben, tudatosul-e, igen bizonytalan. De A velencei kalmárt játszani kell; valahogy így. 

D. MAGYARI IMRE