A Színművészeti és Filmművészeti Kamara szerepe a jogfosztó törvények végrehajtásában¹

Első felvonás

Az úgynevezett első zsidótörvény² 1938. május 29-én lépett hatályba. A magyar zsidóság politikai hetilapja, az Egyenlőség május 27-én – amikor a törvény elfogadása már megmásíthatatlan tény volt – első oldalán öles címmel jelent meg: „ELVÉGEZTETETT…”. A vezércikk a zsidók mély megdöbbenését, fájdalmát fogalmazza meg, de tartalmában nem lépi túl a zsidó intézmények korban szokásos, hivatalos lojalitását. Pontosan látja ennek a magatartásnak a hiábavalóságát a kortárs baloldali publicista, Szirtes Andor:

„A magyar zsidók elmormolják még a régi idők bevált varázsigéit: hogy a zsidóság nem faj, hanem felekezet; hogy a jogegyenlőség államában contradictio in adjecto egyes állampolgárok jogainak egyszerű határozattal való csorbítása és esélyeinek redukálása, hogy a magyar zsidóság, mióta formálisan is tagja a magyar nemzettestnek, minden adott alkalommal nemcsak hitet, hanem fogható bizonyságot is tett magyarságáról…”³

A törvény elfogadását követően a zsidó szervezeteknek a rengeteg új probléma számbavétele között korántsem az érintett művészek (praktikusan a színművészek) helyzetének elemzése volt a legfontosabb teendőjük. Az első, az Egyenlőségben napvilágot látott, a színházi életet érintő „helyzetjelentés” a korábbi tanulmányrészben is idézett Fellegi Istvántól, a sopron–kaposvári színházak rendezőjétől⁴ származott. Következő cikkében megírta, hogy a vidéki színigazgatók már nem szerződtetnek zsidó színészeket, holott a törvény végrehajtási határideje későbbi időpontot jelölt meg. A zsidó színészek számaránya – a törvényben megkövetelt 20 százalékos határértékkel szemben – egyébként sem haladja meg ismeretei szerint a 14 százalékot. A kialakult helyzet miatt javasolja színielőadások rendezését izraelita hitközségi tanácstermekben.⁵

A nyár folyamán megszülettek a törvény végrehajtási rendeletei. Még a kamarai tisztségviselők megválasztása előtt kellett mindazoknak beadniuk a felvételi kérelmüket, akik a törvény és a végrehajtási rendelet hatálya alá estek. A határidő 1938. október 15. volt, a döntésnek a tagságot illetően november 30-ig kellett megszületnie.⁶ Világossá vált, hogy akár színművészeti ügyvezetőként, rendezőként, előadóként, akár műszaki, technikai munkatársként csak az alkalmazható a színházakban, aki a kamara tagjainak névjegyzékébe felvételt nyert. Akinek a felvételét e névjegyzékbe a kamara megtagadta (vagy akit a későbbiekben töröltek innen), annak a munkaviszonyát az érintett színház azonnali hatállyal felmondhatta.

1938. december 6-án a Budapesti Közlönyben megjelent a felvett 1682 kamarai tag névsora. A napilapok a névsort elemezve korántsem teljes (és egymástól részben eltérő) listákat közöltek azokról a színészekről, akik neve a felvettek listáján nem szerepelt.⁷ A fel nem vettek igen részletes listáját közlő más lapok, az Ujság, illetve Az Est közel azonos számú (122, illetve 124 fő) kimaradt budapesti színészről számolnak be, a nevekben azonban már nem kevés eltérés mutatkozott.⁸ Ha ehhez hozzávesszük szintén az Ujság által közölt másik adatot a kamarai névsorból hiányzó vidéki színészekről – 327 fő –,⁹ akkor az 1938 végén időlegesen vagy véglegesen fel nem vettek számát 450 körülire becsülhetjük.

Hiányzott a felvettek listájáról számos ismert, jelentős színigazgató is. Így nem szerepelt a taglistában Wertheimer Elemér, a Magyar Színház és az Andrássy Színház, Föld Elemér, a Városi Színház, Somogyi Kálmán, a Komédia Színház, Sebestyén Mihály, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója.¹⁰ A színigazgatók várható állásvesztése vitát generált a Fővárosi Közgyűlés közigazgatási bizottságának decemberi ülésén is. A téma felvetése Csilléry András (Keresztény Gazdasági Párt, a Magyar Orvosok Nemzeti Egyesületének vezetője) nevéhez fűződött, aki a korszakban elöl járt minden zsidóellenes intézkedés kezdeményezésében vagy támogatásában. Felvetette, hogy miután a főváros nagy színházának (sic!) az igazgatóját nem vették fel a kamarába, sürgősen fel kell bontani a szerződését, „mert a főváros nem lehet abban a helyzetben, hogy elsőként helyezkedjék szembe a törvényes intézkedésekkel”. Bánóczi László (Szociáldemokrata Párt, az Új Thália¹¹ ügyvezető elnöke) reagált erre a felvetésre. Leszögezte, milyen megdöbbenést keltett a kamara kultúraellenes eljárása, majd emlékeztette a bizottságot arra, hogy nincs végleges döntés az érintett igazgatók kamarai tagságáról vagy ennek megtagadásáról.¹² (Mint tudjuk, a tagság megtagadásáról szóló döntést később nem változtatták meg.)

Beregi Oszkár 

A Magyarság című (ekkor már szélsőjobboldali) lap szerint, amikor a felvételi bizottság több ismert zsidó színész kérelmét is visszautasította, „ebben a kérdésben teljesen a zsidótörvény által megszabott rendelkezések szerint járt el és se személyi bosszú, se a hatalommal való visszaélés vádjával nem volt illethető”.¹³

Lássunk néhány, a lista megjelenését követő kommentárt:

„…elképzelhetetlen, hogy kiváló színművészek, akik annyi eredménnyel szerepeltek a magyar színházi kultúra széppé- és naggyá tételében, most egy tollvonással megszűnjenek – színészek lenni. A kamarának meg kell találnia a módot arra, hogy a kirívó igazságtalanságokat jóvátegye.”¹⁴

„Nincs Magyarországon olyan társulat, amelyet ne érintett volna a kimaradottak listája; sok társulatnál a legprominensebb tagok maradtak ki a névsorból, ez azonban – mint közölték velünk – még nem jelenti, hogy az illető január elseje után nem léphet fel.”¹⁵

„Hiszen jöttek hírek és rendeletek, de ezek mind csak a színházak irányításáról szóltak, a tőkéről. Arról, hogy a magyar színészet ilyen kínos öncsonkításra készülne, még a Turul Szépmíves Céh pincetermében sem hallottunk.”¹⁶

A tagnévsorból való kimaradásnak a kamara indulásánál több oka is lehetett. Az első, legegyszerűbb eset az volt, ha valaki nem adta be a felvételi kérelmét, például azért, mert külföldön volt. A következő, a tagságot mindenképp halasztó probléma az volt, ha a kötelezően beadott iratok hiányosak voltak. És végül nem szerepelnek a felvettek között azok a zsidó (izraelita vallású) színészek, akik a törvény által meghatározott 20 százalékos kamarai tagsági hányadba már nem fértek be. Hogy milyen módon döntöttek a felvételi folyamatban ez utóbbi – és nyilván legfontosabb – szempont figyelembevételekor, nem világos. Mikor és hogyan állapították meg, hogy a listában szereplő színészek között a zsidók aránya már elérte a 20 százalékot? Milyen módon döntöttek arról, hogy ki kerül fel a taglistára, és ki marad ki abban az esetben, ha a jelentkezők száma ezt az arányt meghaladta? (Miközben a döntéshozók által még nem ismert első két kategóriában is lehettek és voltak is izraelita vallásúak.) A döntésben valószínűleg szerepet kaphatott az a szabadon értelmezhető szempont is, amelyet a végrehajtási utasítás a Kamara feladataként fogalmazott meg: „a nemzeti szellem és a keresztényi erkölcs követelményeinek érvényre juttatása és biztosítása.”¹⁷ Talán ezért nem szerepelt már az első névsorban sem például Beregi Oszkár, a kor egyik legnagyobb zsidó színésze, aki a Tanácsköztársaság idején kulturális feladatokat látott el.

1938 decemberében létrejöttek a Kamara irányító testületei.¹⁸ A Kamara hivatalos lapja, a Magyar Színészet így tudósított az eseményről, nem kis pátosszal: „Kiss Ferenc nevének említésekor elemi erővel zúgott fel a taps.”¹⁹ A közgyűlés ily módon egyhangúan Kiss Ferencet, a Nemzeti Színház örökös tagját, a Színművészeti Akadémia igazgatóját választotta elnökké.²⁰

„Belvárosi” közjáték

A Színművészeti és Filmművészeti Kamara hivatalosan 1939. január 1-jén kezdte meg működését. 1939. január 17-én több budapesti napilap közölte a hírt, hogy a Belvárosi Színház „átadólistára” került.²¹ Mint a cikkekből kiderül, a Kamara választmánya január 15-én tárgyalt a Belvárosi Színház ügyvezetésének átvételéről. De mi is történt a színházzal? Az Estben Hermán Richárd,²² a Belvárosi Színház (akkor már csak volt) igazgatója meglehetősen homályosan beszélt az okokról:

„Minthogy a mai viszonyok között lehetetlenné vált a színház további vezetése, érintkezésbe léptem a Színművészeti és Filmművészeti Kamarával a Belvárosi Színház átadása ügyében.”²³

A Pesti Napló valamivel világosabban fogalmazott, amikor az okokat keresve a Belvárosi Színház további működéséhez szükséges forgótőkéről írt, amely csak „hatósági támogatással” teremthető elő, és amelyhez a kamara delegálhat új vezetőt.²⁴ Ezt erősítette meg ugyanezen a napon az Ujság, amely – némileg eufemisztikusan – arról írt, hogy nyílt titok, miszerint „az utóbbi időben némi bizalmatlanság nyilvánult meg, nem Hermán dr. közbecsülésben álló személye, hanem jelenlegi lehetőségei iránt”.²⁵ A problémát az információk szerint egy nap alatt oldotta meg a kamara, amely január 14-én, szombaton kapta meg Hermán igazgató ajánlatát a színház átadására, és másnap már döntöttek is erről, továbbá arról, hogy Patkós Györgyöt, a Nemzeti Színház volt titkárát bízzák meg a Belvárosi Színház igazgatásával.

Az események valódi okának megismerésére csak néhány napot kellett várni. Ekkor ugyanis világossá vált, hogy a Belvárosi Színház adósságainak rendezéséhez szükséges hitelek megszerzéséhez, illetve – mint később kiderült – a megfelelő állami intervencióhoz a korábbitól eltérő szellemű vezetésre van szükség. A kamara által kiküldött bizottság tárgyalásokba kezdett, hogy „új, keresztény tőkecsoport bevonásával” lehessen folytatni a színház működtetését.²⁶ És ha továbbra se lett volna világos, hogy a Színművészeti Kamara néhány hetes működése után máris megkezdődött az első zsidótörvény valódi céljainak végrehajtása, álljon itt Kiss Ferencnek a Népszava által idézett kijelentése: 

„A színházat – mondotta Kiss Ferenc a Kamara közvetlen égisze alá került Belvárosi Színházzal kapcsolatban – irányítani nem kívánom, csupán ellenőrizni művészi irányát és teljesítményét, valamint keresztény nemzeti szellemben való vezetését.”²⁷

Az okokat világosan látta a kortárs színházi szakember és későbbi elemző, Magyar Bálint:

„A kamarásítás hangsúlyozott célja az egyoldalú, zsidó tőke elleni harc volt. Most (1938-ban) azonban, amikor ez a »harc« sikerrel járt, a liberális sajtó jogos kajánsággal állapíthatta meg, hogy az a bizonyos »keresztény« tőke, melyről annyi szó volt, amikor kellene, nincs sehol. Ekkoriban az idestova liberálisnak számító Bethlen István–Szekfű Gyula-féle Magyar Szemle is azt feszegette, hogy a színházak átvehetők, vagy – pláne – üresek, de nincs rájuk alkalmas, a törvénynek is megfelelő jelentkező. A Kamarának így már csak saját tekintélye érdekében is produkálnia kellett »keresztény« színházvezetést. Az első, meggondolatlan hullámban szerepet kapott a Nemzeti Színháznak Németh Antal ellen opponáló két szélsőjobboldali titkára, valamint egy kedves, népszerű operett-bonviván, akit később, az ötvenes években még láthattunk színpadjainkon. A három közül kettő hosszabb-rövidebb idő (az egyikük négy hónap) alatt annak rendje és módja szerint megbukott. A harmadik viszont, aki a Belvárosi Színház koncesszióját kapta, országos botrányt kevert. Akik némileg értettek a színházhoz, már első sikere után fokozódó aggodalommal kísérték működését, bukásait.”²⁸

Az új igazgató, Patkós György első nyilatkozatában mindenkit megnyugtatott a színház folyamatos működését illetően. És ami fontosabb, bejelentette, hogy megkezdik egy új darab, Kodolányi János Földindulás című „népi drámájának” próbáit.²⁹ Nem beszélt arról, ami napokon belül bekövetkezett, a Belvárosi Színházban végrehajtott numerus nullusról, amelynek nyomán olyan színészeket nem vett át az új vezetés, mint Nagy György, Simon Zsuzsa, Baróti József, Soltész Annie. (Közülük az első kettő korábban felvételt nyert a kamarába, Soltész Annie nem szerepelt a felvettek között, Baróti Józsefről nincs információ.) Mihályfi Béla, az új főrendező megerősítette a vele interjút készítő Pesti Napló értesülését, miszerint „a színház adminisztrációjának és technikai személyzetének nem-árja tagjai” sem dolgozhatnak tovább.³⁰

A Belvárosi Színház új bemutatóját, a Földindulást siker övezte. A jobboldali sajtó ünnepelte a darabot. Mint a Magyar Kultúra (a jezsuita Bangha Béla lapja) írta: „a Belvárosi Színház a színházművészet eszközeivel a magyar vonásokat igyekszik felderíteni a nemzeti ízek, színek, jelenségek iránt eltompult városlakó közönség előtt.”³¹ Sajnálatos módon azonban már a cikk megjelenése előtt, 1939 júniusában közlemény jelent meg az MTI egyik rovatában arról, hogy dr. Erdős László főorvos keresetet nyújtott be a bírósághoz szerzőjogi bitorlás címén Patkós György és Kodolányi János ellen. A kereset szerint Erdős 1935-ben drámát írt „Megkondult a harang…” címmel, és azt benyújtotta a Nemzeti Színházhoz. A darab történetesen az akkori színházi titkár, Patkós György asztalán landolt, majd vele együtt került át a Belvárosi Színházba már Kodolányi darabjaként.³²

De az igazi bomba csak ezután robbant. Az új igazgató sikeresen elköltötte a szubvenciót, mint írták: „a színháza üresen járó gépezetére”,³³ majd a színházat egyszerűen eladta egy mozi-vállalkozásnak, a Magyar Filmirodának. Bár azt vallotta, hogy ez a kamara vezetésének tudtával történt, az óriási botrány nyomán 1940 augusztusában kizárták a Színművészeti Kamarából. Magyar Bálint így ír erről:

„Nos, a Belvárosi Színház ügye a Kamara presztízs-kérdése volt. Hogy az egyébként is évek óta bukdácsoló Városi (ma: Erkel) Színház pár hónap alatt elvérzett, nem volt túlságosan érdekes. A körúti Royal (ma a Madách Színház áll a helyén) sem. De a Belvárosi annál inkább. A fegyelmi bizottság nyomban össze is ült, tagjait (köztük engem) ezúttal maga Kiss Feri jelölte ki, és a Kamara megbízásából igazgatóvá lett, de avval visszaélő fiatal kalandort szinte percek alatt kizárta a tagok közül.”³⁴

Kodolányi ezzel egy időben hosszú cikket publikált a Vigiliában, amelyben rendkívül negatívan nyilatkozott Patkós Györgyről. A Földindulásról így írt:

„…ez volt az a darab, amelyre problémájánál, stílusánál, egész szelleménél fogva egy ilyen erősen nemzeti-népi szellemű vállalkozás építhetett, s ami erkölcsileg is nemcsak igazolta, de szükségessé is tette az állami támogatást. Imrédy Béla, Zsindely Ferenc államtitkár, Haász Aladár, de Kiss Ferenc is átlátta írói szándékom jelentőségét…”³⁵

A Belvárosi Színház bekövetkezett bukása utáni perek közül egynek a végeredményét mindenképpen meg kell említeni. 1941 júniusában az ítélőtábla még úgy döntött, hogy Kodolányi János rovására szerzői jogbitorlás esete forog fenn, eljárása a jó erkölcsbe ütközött, és ezért az írót kártérítésre kötelezte. Decemberben azonban, az előző bírósági ítéleteket megváltoztatva, a Kúria másként döntött, kijelentve: „Kodolányi Földindulás című darabja eredeti mű.”³⁶ De ettől a botrány még botrány maradt.

Második felvonás

1939 áprilisában még 149 tagot vett fel újólag a Színművészeti Kamara, közöttük 38 színészt. A lista alapján nem állapítható meg, hogy zsidó színész volt-e közöttük. Néhány nap múlva azonban, 1939. május hó 5-én hatályba lépett az 1939. IV. tc. „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”, az úgynevezett második zsidótörvény.³⁷

A csupán néhány hónappal korábban életbe lépett első zsidótörvény további szigorítását több tényező mozdította elő. A törvény kidolgozását gyorsította az erősödő antiszemitizmus, a szélsőjobboldali politikai erők növekvő aktivitása, amely támaszkodott most már az Anschluss után közvetlen szomszéddá váló német birodalmi példákra. Imrédy miniszterelnök számára a müncheni egyezmény után az is világossá vált, hogy Magyarország revíziós törekvéseit az segíti elő, ha politikáját minél jobban a tengelyhatalmak elképzeléseihez illeszti.³⁸

A törvény kevés ellenzőjének hangja halk volt és erőtlen. Pedig a második zsidótörvény éles fordulatot jelentett az első törvényhez képest. Álljon itt egy a kortárs kritikákból:

„A magyarországi zsidótörvény ideológiai alapja a zsidóságnak a magyarságtól idegen fajjá nyilvánítása. […] Ezzel kiküszöböli a zsidóság évtizedes magyarosodási irányzatát, visszamenőleg is kiveti a magyarság soraiból azokat, akik szellemben, lélekben, ideálokban már tökéletesen egybeforrottak a magyarsággal. […] A zsidókat kizárja az egyetemes kultúrélet minden síkjáról, színházból, filmből, sajtóból.”³⁹

Ez a törvény a zsidóság definícióját a vallási hovatartozás helyett származási, azaz faji alapra helyezte, s így az érintett színésztársadalom újabb csoportjait lökte ki a színházi foglalkoztatás lehetőségei közül. De a törvény nem csak ebben a tekintetben korlátozta még jobban a kamarán belül (és a foglalkoztatást illetően szélesebb körben is) a zsidó művészek és egyéb színházi dolgozók lehetőségeit. A 9. § értelmében ezenkívül a „kamarába zsidót tagul csak olyan arányban lehet felvenni, hogy a zsidó tagok száma az illető kamara összes tagjai, ha pedig a kamara szakosztályokra vagy foglalkozási csoportokra tagozódik, az egyes szakosztályok, illetőleg foglalkozási csoportok tagjai számának hat százalékát ne haladja meg”.⁴⁰ A 6 százalékon felül a törvény a kivételezett zsidók (kitüntetéses, hadirokkant stb.) kategóriájából még további 3 százalék felvételét engedélyezte. Ha a zsidók számaránya valamely foglalkozási körön belül a 6 százalékot meghaladta, az adott foglalkozási körben zsidót új kamarai tagként felvenniük nem lehetett. Egyes foglalkozásokban ezenfelül a törvény a numerus nullus megoldását alkalmazta, a törvény értelmében ugyanis:

^„Zsidó nem lehet színház igazgatója, művészeti titkára, dramaturgja vagy bármily névvel megjelölt olyan alkalmazottja, aki a színház szellemi vagy művészeti irányát megszabja, a színház művészi személyzetének alkalmazásában vagy a színház művészeti ügyvitelében egyébként irányító befolyást gyakorol.”⁴¹

Az új törvénynek megfelelően megkezdődött a kamarai tagok származásának felülvizsgálata. Az 1939. január 1. előtt felvett, és a korábbi törvény alapján kereszténynek minősített kamarai tagoknak új törzslapot kellett kiállítaniuk és azt a szükséges származási okmányokkal együtt a kamarához beküldeniük június 15-ig.⁴² Az 1939. január 1. után felvett tagok esetében erre azért nem volt szükség, mert a felvételi kérelem elbírálása már az új – és a kamara vezetői számára már megismerhetővé vált – törvénynek megfelelően történt. Árulkodó a törvény végrehajtásával kapcsolatban Kiss Ferenc beszéde, amelyet a Kamara képviseleti közgyűlésén mondott 1939. július 10-én:

„Megalakulásunk után legelső kötelességünk és teendőnk közé tartozott, előbb az első, később a második zsidótörvény intézkedéseinek átmeneti megvalósítása. A Kamara választmánya a törvényes intézkedéseknek nem csak a holt betűit tette magáévá, de abban a szellemben is cselekedett, amelyet a törvények biztosítottak.”⁴³

A második zsidótörvény és az annak megfelelő kamarai eljárás, majd a színházakban történő szerződésbontások következtében újabb színészek kerültek az állásnélküliek táborába, akiket az új törvény zsidó származásúaknak minősített. Ez esetben azonban a lapok érdeklődése a kamarából kikerültek iránt meg sem közelítette az 1938 végén tapasztaltakat. Az állami színházak gyorsan végrehajtották az elbocsátásokat.⁴⁴ A Nemzeti Színházból a zsidótörvény miatt kényszerült távozni Gál Gyula örökös tag, Bartos Gyula és Rubinyi Tibor.⁴⁵

„A kamara a legnagyobb szigorral akart őrködni a színházak jövője és kulturális szerepe fölött. Ebben két szempont szolgált irányadóként: egyrészt a színházak zsidómentes vezetésének megszervezése, másrészt a keresztény, nemzeti szellemű irodalom előretörésének biztosítása. A színházak igazgatói posztjára pályázók közül azok jártak sikerrel, akiknek erkölcsi múltjuk feddhetetlennek bizonyult (vagyis megfelelt a politikai követelményeknek), és rendelkeztek zsidómentes tőkével.”⁴⁶

A korlátozások nem értek véget az említett rendelkezések meghozatalával. További megszorítást is alkalmazott a Színművészeti Kamara a zsidó származású színészek tagsági viszonyának létrejöttében. Az előírás szerint ugyanis a zsidó származású színészeket, színházi dolgozókat csak januárban és júliusban lehet felvenni a kamarába. Ennek oka, hogy e hónapokat megelőzően állapította meg évente kétszer – a második zsidótörvény végrehajtási utasításának megfelelően – a kultuszminiszter a tagságra jelentkezett keresztény és zsidó tagok tényleges arányszámát.⁴⁷ A gyakorlatban a Színművészeti Kamara egyáltalán nem vett fel új zsidó tagokat (miközben 1939 júniusában az újonnan felvett tagok között 34 keresztény előadóművész volt). Arra hivatkoztak, hogy a korábbi tagok késedelemben vannak a szükséges származási iratok beküldésével, ezért nem lehet megállapítani a zsidó és a nem zsidó kamarai tagok arányszámát.⁴⁸ Az intézkedések az utánpótlást nevelő intézeteket is érintették, így például 1939 októberétől megvonták az engedélyt Rózsahegyi Kálmántól is színiiskolája működtetésére.⁴⁹ De a kamara érdeklődése nem ismert határokat: ugyanígy megszűnésre ítélte a neki nem tetsző színházi lapokat is.

 „A Magyar Színművészeti és Filmművészeti Kamara, illetve a Sajtókamara intézkedései nyomán a törvény érintette pl. a legnépszerűbb színházi magazint, a Színházi Életet, valamint a két baloldali színházi lapot: A Színpadot és a Független Színpadot is.”⁵⁰

Az Esti Kurir egy cikke a színházi évad indításakor beszámol azokról a menekülő utakról, amelyekkel az állástalanná vált művészek egy része megpróbálkozott. Így nem kevesen a fiatalok közül átképezték magukat artistának, és ha sikerült felvételi vizsgát tenniük a Magyar Artista Egyesületnél, megkaphatták a szerződés vállalására jogosító igazolványt. De alakultak tánccsoportok is prózai színészekből és táncoskomikusokból, amelyek azután megpróbáltak külföldi szerződésekhez jutni. Sokak számára ez sem jelentett azonban megoldást: „egykor nagynevű színészek mint ruhatárosok, jegyszedők, jegyellenőrök igyekeznek megélni.”⁵¹ Szaporodtak továbbá a tragikus esetek is, bár az ezekkel kapcsolatos hírek nehezen azonosíthatók. Ilyen volt például a Népszava rövidhíre Szécsi Hédy színésznő öngyilkossági kísérletéről, aki „tettét elkeseredésében követte el, mert nem vették fel a színészkamarába, a zsidótörvényre való hivatkozással”.⁵²

A szereplési lehetőségtől részben (csak az OMIKE Művészakciójában)⁵³ vagy egészben megfosztott színészek egy része 1940–1942-ben emlékiratokat írt és publikált, nemegyszer – mint például Salamon Béla tette – házalva saját köteteik példányaival. Ez egyfelől valamiféle jövedelemforrást jelentett, másfelől a folyamatos jelenlétet a magyar kultúrában – vagy legalább annak illúzióját. E könyvek egy része szellemes, humoros visszaemlékezések gyűjteménye. De itt-ott megjelenik a pályáról való eltiltás írásba foglalt keserűsége is, ahogy az az alábbi részletekben is tetten érhető:

„Színész vagyok és nem író […]. Most nem játszhatom tovább színpadon. Megpróbálom tehát így papíron folytatni a játékot tollal és kalamárissal.” (Vidor Ferike)⁵⁴

„A legnagyobb külföldi sikereim után jöttem kisebb gázsiért vissza Budapestre, mert csak itt, csak a pesti közönség előtt éreztem magam jól, itt hazámban, ahol születtem, ahol közel 50 évig játszottam, ahol a közönség kedvence lettem, ahol becsületes életet éltem, ahol családot alapítottam, ahol ünnepeltek, ahol fogalom lettem és ahol 1939-ben a Színészkamara visszautasított.” (Rott Sándor)⁵⁵

„Ezerkilencszáznegyvenegy, szeptember! Elvesztettem a szerződésemet, kenyértelenül maradtam. De valamiből tovább kell élni! Nem akarok elpusztulni! Mit tehetek?! Csak azt, amit más kollégáim is tettek eddig: könyvet írok és megkeresem vele a közönség szívét!” (Pártos Erzsi)⁵⁶

Ekkoriban írta meg emlékiratait Bárdos Artúr, Feld Mátyás, Komlós Vilmos, Radó Sándor és még sokan mások.⁵⁷

A színészkamara figyelemmel kísérte a színházakon kívüli, de a színészfellépéseket lehetővé tévő eseteket is, bár ezekhez jogi értelemben nem volt köze. Jól példázza ezt az a körlevél, amelyet a Népszava (amelyhez a körlevél egyik eredeti példánya eljutott) közölt 1940 novemberében:

„Mélyen tisztelt Művész Úr!

Több ízben előfordult, hogy a zsidótörvény következtében a Kamarából kimaradt színészek művészdélutánokat és estéket rendeznek, amelyre kizárólag elsőrendű keresztény művészeket kérnek fel közreműködésre.

Sajnos anélkül, hogy a közreműködők erre gondolnának, ezeknek a szerepléseknek kifelé demonstratív jellegük van.

Felkérem Nagyságodat, hogy mielőtt a jövőben hasonló kérésnek eleget tenne, fenti körülményt, saját érdekében, mérlegelni szíveskedjék.

Budapest, 1940. november 21.”⁵⁸

1941 első félévének végén a Színművészeti Kamarának 2586 tagja volt. Hogy ebből mekkora volt az előadóművészek száma, nem ismeretes. A beszámoló szerint 126 tag volt zsidónak minősíthető, tehát a létszám 4,87 százaléka. A kultuszminiszter ezért engedélyt adott az üres helyek betöltésére, így az előadóművészek csoportjába felvettek 10 zsidó származású színészt: Bánki Zsuzsát, Gerő Ilonát, Gonda Józsefet, Gyárfás Miklóst, Pásztor Ferikét, Szabó Dezsőt, Szácsi (esetleg: Szécsi) Erzsébetet, Szirma Györgyöt, Szirma Györgynét és Vágó Évát.⁵⁹ A kamarai tagság nem jelentett automatikusan szerződési lehetőséget, hiszen a színházakban szintén működött a 6 százalékos keretszám, vagy sok esetben a numerus nullus. Így Bánki Zsuzsa nem is kapott szerződést, és csupán szavalóesteken léphetett fel; Gonda József, Szabó Dezső és Vágó Éva pedig kizárólag az OMIKE Művészakciójában kapott fellépési lehetőséget.

1942-ben a fent említett egyik kiskaput is bezárták a kamarába fel nem vett, többnyire zsidó színészek előtt: a belügyminiszter ugyanis elrendelte, hogy a varietékben „kuplékat, vagy a színművészet körébe tartozó szólószámokat csak a Színművészeti Kamara igazolt tagjai adhatnak elő”.⁶⁰

Harmadik felvonás

A Színművészeti és Filmművészeti Kamara az eredeti, 1938-ban megalkotott formájában nem működött sokáig. Hamar kiderült, hogy a két terület között a működésben több a különbözőség, mint a hasonlóság. A filmipar kezdeményezésére sikerült elérni, hogy a kormány a képviselőház elé terjessze a szétválasztásra, a külön színházi és filmkamara felállítására vonatkozó törvénytervezetet.⁶¹ 1940. június 4-én nyújtotta be Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter a kamara átszervezésére vonatkozóan kétszakaszos törvényjavaslatát, amelyet, miután az országgyűlés elfogadta, július 8-án Horthy Miklós aláírásával szentesített.⁶²

1940. július 12-én jelent meg az 1940. évi XIX. törvénycikk a művészeti kamarák felállításáról és szervezetük megállapításáról. Ennek nyomán a vallás- és közoktatásügyi miniszter felhatalmazást nyert, hogy a Színművészeti és Filmművészeti Kamarát rendelettel megszüntesse, és gondoskodjék helyette külön színházi, film-, zenei, valamint más művészeti kamarák felállításáról.⁶³ A törvény végrehajtása érdekében azonban 1941 végéig gyakorlatilag semmi nem történt. Az okok nem ismeretesek. Kiss Ferenc, akit addig is sok támadás ért, decemberben benyújtotta lemondási kérelmét. Válaszul Hóman Bálint december 30-án kiadta 26.600/1941. VKM sz. rendeletét, amelyben intézkedett a szervezet átalakításáról.⁶⁴ A rendelet kimondta, hogy 1942. január elsejével meg kell kezdeni a Színművészeti és Filmművészeti Kamara működésének fokozatos megszüntetését. A tennivalókat az átmeneti idő alatt a vallás- és közoktatásügyi miniszter saját hatáskörébe vonta. A rendelet egyben intézkedett a művészeti kamarák összefoglaló szervének, az Országos Irodalmi és Művészeti Tanácsnak a felállításáról is.

Ebben az átmeneti időszakban, 1942. április 30-ig a kamara élén továbbra is Kiss Ferenc állt miniszteri biztosként.⁶⁵ Őt váltotta 1942. május 1-től Cziffra András közalapítványi királyi ügyész miniszteri biztosként. Az új kormánybiztostól azt remélték, hogy kivezeti a kamarát a jogi és művészeti zűrzavarból, az önkényes és egyéni intézkedések teremtette tarthatatlan állapotból.

A kamara nem tett közzé értékelő jelentéseket a működéséről. 1942-ben ezt részben megtette Staud Géza, a Madách Színház dramaturgja:

„Tévedés volt Kiss Ferencet állítani a Színikamara élére, akinek sem az ilyen fontos kultúrpolitikai intézet vezetéséhez szükséges széles látóköre, sem az adminisztratív ügyek elintézéséhez nélkülözhetetlen érzéke és gyakorlati jártassága nem volt. Hasonló színvonalat mutatott az a választmány is, amely vele karöltve működött. Ennek legnagyobb része kevésbé ismert és kultúrpolitikával soha nem foglalkozó színészekből állt, akik a kamara tevékenységének kizárólagos célját a zsidótörvény minél radikálisabb és sokszor önkényesen értelmezett keresztülhajszolásában látták.”⁶⁶

Az átmeneti időszakban rendületlenül folytatódott a kamara zsidótlanítása. Egy 1938-as kormányrendelet szerint aki „színművészeti vagy filmművészeti hivatása (foglalkozása) gyakorlásával (folytatásával) felhagy”, vagy „alkalmazásának (szerződésének) megszűnése óta három év eltelt anélkül, hogy újabb alkalmazását (szerződését) bejelentették volna”, azt ki kell zárni a Színművészeti Kamarából.⁶⁷ Az így kizártak jó része természetesen azért nem jutott szerződéshez, mert zsidó volt. A kamara még Kiss Ferenc elnöki működése alatt olyan megállapodásokat kötött a színigazgatókkal, amelyek értelmében zsidó kamarai tagot nem szerződtethettek, sőt a félzsidónak minősülők közül is csak egy-egy alkalmazását engedélyezték. A kamara tehát, ha felvette is tagjai sorába a zsidó művészeket, sok esetben igyekezett elérni (és el is érte), hogy ne jussanak szerződéshez, majd az ellehetetlenítés utolsó lépéseként, mivel hosszabb ideje nem rendelkeztek szerződéssel, kizárta őket a Kamarából. A háromévi működés hiányára hivatkozva távolították el a zsidó előadóművészek szakcsoportjából például Kabos Gyulát, Kürti Károlyt és Zátony Kálmánt.⁶⁸

Magyarország német megszállását követően, 1944. március 29-én jelent meg a kormány rendelete a zsidók sajtókamarai valamint színművészeti és filmművészeti kamarai tagságának megszüntetéséről. Kimondta, hogy a kamarába zsidót felvenni nem lehet, és a rendelet hatálybalépése előtt bejegyzett zsidó kamarai tagokat a (végül is az így létező) Színművészeti és Filmművészeti Kamara miniszteri biztosa – Cziffra András – a névjegyzékből legkésőbb 1944. április hó 30-ig törölni köteles.⁶⁹ Ez a magyar színművészet területén most már a jogszabályba foglalt numerus nullus volt. A minél gyorsabb lebonyolítás érdekében a Kamara miniszteri biztosa intézkedett a törlések ügyében, a fellebbezések elbírálása pedig a vallás- és közoktatásügyi miniszter, Antal István feladata lett.⁷⁰ A Kamara hivatalos lapjának, a Magyar Színészetnek az áprilisi száma közli annak a névjegyzékből törölt 266 zsidó színésznek, ügykezelőnek, technikai munkatársnak a nevét, akik addig még a Kamara tagjai voltak.⁷¹

Ezzel egy időben betiltották az OMIKE működését is: ily módon véget ért a Művészakció, a színpadokról letiltott színészek utolsó menedékének tevékenysége is,⁷² és ezzel végérvényesen megszűnt a korszak zsidó származású magyar színészeinek minden fellépési lehetősége.

Harsányi László

JEGYZETEK

¹  Ez a tanulmány a Színművészeti és Filmművészeti Kamaráról készülő hosszabb elemzés harmadik részeként – csakúgy, mint a Criticai Lapok 2015/13 (18–22), valamint 2016/5–6 (7–10) számaiban megjelent előző részek – a Kamara tevékenységének csak a zsidótörvények valós céljaival összefüggő elemeit kívánja elemezni, tehát a színházi szereplésükben érintett színművészek jogfosztásának, pályájuktól való eltiltásának történetét tárgyalja. 

²  1938. évi XV. törvénycikk a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról, lásd http://1000ev.hu/index.php?a=3&param=8070 (letöltve 2016. augusztus 3.).

³  Szirtes Andor: Zsidókérdés Magyarországon, Magyar Fórum, I (1938), június, 1., in Uő: Társadalomkritika és progresszió. Válogatott cikkek, Budapest, Syllabux, 2016, 147–148.

⁴  Fellegi István: A zsidótörvény árnyékában. Levél egy vidéki színészhez, Egyenlőség, 1938. augusztus 4., 8.

⁵  Uő: Ne engedjük veszni a zsidó művészeket!, Egyenlőség,1938. szeptember 1., 8.

⁶  Borsos Zsuzsanna: A Színművészeti és Filmművészeti Kamara, in Magyar színháztörténet 1920–1949, szerk. Gajdó Tamás, Budapest, Magyar Könyvklub, 2002, 197.

⁷  A Budapesti Hírlap szerint (1938. december 6., 10.). Ezen a listán nem szerepel az ismert színészek közül Ágai Irén, Alpár Gitta, Bársony Rózsi, Beregi Oszkár, Darvas Lili, Dénes Oszkár, Fellegi Teri, Halmay Tibor, Herczeg Jenő, Keleti László, Kertész Gábor, Komlós Vilmos, Kosáry Emmi, Kőrösy Angéla, Perczel Zita, Rádai Imre, Radó Sándor, Rajna Alice, Salamon Béla, Sólyom Janka, Steinhard Géza, Vágó Mary, Vidor Ferike neve.

⁸  Ujság, 1938. december 6., 11.; Az Est, 1938. december 7., 13.

⁹  Az Est, 1938. december 7., 10.

¹⁰  Az Est, 1938. december 6., 6.

¹¹  Új Tália, az 1934‒1936 között működött színházi egyesület.

¹²  A közigazgatási bizottság ülése 1938. december 12-én, Fővárosi Közlöny, 1938. december 23., 1524–1527.

¹³  Megjelent a színészkamarai tagnévsor, Magyarság, 1938. december 6., 6.

¹⁴  Népszava, 1938. december 6., 7.

¹⁵  Pesti Napló, 1938. december 7., 14.

¹⁶  Magyar Bálint, Ötven év színház (Emlékirat), kézirat, az örökösök tulajdonában, 1980-as évek, 119.

¹⁷  6.090/1938. M. E. rendelet a színművészeti és filmművészeti kamara felállítása tárgyában, Magyar Színészet, 1939/1, 2.

¹⁸  A Színművészeti Kamara megalakulásáról és működésének megkezdéséről részletes elemzést írt szakdolgozatában Vizi Éva: Intézményes kísérletek a zsidó művészek kiszorítására a Horthy-korszakban (művészeti kamarák 1939–1944), Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 2016.

¹⁹  A színművészeti és filmművészeti kamara megalakulása, Magyar Színészet, 1939. március 16., 2. 

²⁰  Kiss Ferenc (1892–1978) színész, színigazgató. A kamarán kívül számos színházzal kapcsolatos intézmény vezetője. Politikai támogatói voltak Endre László, Imrédy Béla és Szálasi Ferenc is. A népbíróság 8 év börtönre, valamint a foglalkozásától való eltiltásra ítélte, 1956 után azonban visszatérhetett a színpadra.

²¹  A Belvárosi Színház 1918 óta működött, először Bárdos Artúr vezetésével. Az egymást váltó további igazgatók: Beöthy László, Heltai Jenő, Bródy Pál, Lengyel Menyhért, majd újra Bárdos Artúr. 

²²  Hermann (Herman, Hermán) Richárd (?–1944) színházigazgató. Koncentrációs táborban halt meg. Lásd Magyar Színházművészeti Lexikon, lásd http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz10/184.html (letöltve 2016. szeptember 9.).

²³  A Színművészeti Kamarával tárgyalnak a Belvárosi Színház átadásáról, Az Est, 1939. január 17., 8.

²⁴  A Színészkamara átveszi a Belvárosi Színházat, Pesti Napló, 1939. június 17., 13.

²⁵  Átvette a Belvárosi Színház vezetését a Színészkamara, Ujság, 1939. január 17., 11.

²⁶  Új vezetés alá került a Belvárosi Színház, Budapesti Hírlap, 1939. január 20., 8.

²⁷  „Ellenőrzött” színház?, Népszava, 1939. január 20., 13.

²⁸  Magyar Bálint, i. m., 120.

²⁹  Igazgatóváltás a Belvárosiban, Ujság, 1939. január 21., 12.

³⁰  Személyi változások az új Belvárosi Színházban, Pesti Napló, 1939. január 24., 14.

³¹  Saád Béla, Színházi szemle, Magyar Kultúra, 1939. november 21., 190.

³²  Plágiumper Kodolányi „Földindulás” című színdarabja miatt, Magyar Országos Tudósító, 1939. június 3., 51.

³³  Staud Géza: A magyar színjátszás egy éve, Magyar Szemle, 1942, 7–12., 55.

³⁴  Magyar Bálint: i. m., 121.

³⁵  Kodolányi János: Látszat és valóság. A Belvárosi Színház vége, Vigilia, 1940. augusztus, 349.

³⁶  Kodolányi János megnyerte a Kúrián az ellene indított plágiumpört, Népszava, 1941. december 12., 7.

³⁷  1939. évi IV. törvénycikk a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról, lásd http://1000ev.hu/index.php?a=3&param=8098 (letöltve 2016. augusztus 30.).

³⁸  A második zsidótörvény létrejöttének körülményeit és a törvény megalkotási folyamatát részletesen elemzi Ladányi Andor A második zsidótörvény című tanulmányában (Századok, 2013, 1423–1460).

³⁹  Bólyai Zoltán: A magyarországi zsidótörvény-tervezet, Korunk, 1939. február, 175–177.

⁴⁰  1939. évi IV. törvénycikk a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról, lásd http://1000ev.hu/index.php?a=3&param=8098 (letöltve 2016. szeptember 28.).

⁴¹  Uo.

⁴²  Választmányi határozatok, Magyar Színészet, 1939. június 1., 9.

⁴³  Kiss Ferenc, a Kamara elnökének, a színművészeti főosztály 1939. évi július 11-i közgyűlésén tartott megnyitó beszéde, Magyar Színészet, 1939. augusztus 3., 4.

⁴⁴  Ennek az Operaházban bekövetkezett hatásairól tanulmánysorozatom második részében számoltam be (Criticai Lapok, 2016/5–6, 7–10).

⁴⁵  Akik az egyensúlytörvény értelmében leléptek a világot jelentő deszkákról, Az Est, 1939. július 5., 8.

⁴⁶  Borsos Zsuzsanna, i. m., 199.

⁴⁷  A m. kir. minisztérium 1939. évi 7.720. M.E. számú rendelete, a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szóló 1939: IV. törvénycikk végrehajtásáról, Magyarországi Rendeletek Tára, II, 1939, 1179–1182. 

⁴⁸  Kivétel nélkül elutasította a színészkamara a zsidó színészek felvételi kérelmeit, Magyar Nemzet, 1939. szeptember 14., 8.

⁴⁹  Rózsahegyi Kálmán nem tarthatja fönn színiiskoláját, Népszava, 1939. szeptember 15., 6.

⁵⁰  N. Mandl Erika: Színház a magyar sajtóban a két világháború között, Budapest, Argumentum, 2012, 21 (Irodalomtörténeti Füzetek). A Színházi Élet főszerkesztőjének, Incze Sándornak a zsidó származása volt az alapvető ok.

⁵¹  Klamár Gyula: Akiknek nem szól többé az ügyelő csengője, Esti Kurir, 1939. október 9., 8.

⁵²  Nem vették föl a színészkamarába…, Népszava, 1940. március 13., 8. Szécsi Hédy sikertelen öngyilkossági kísérletét követően 1942–1943-ban az OMIKE Művészakció előadásain szerepelt. Ismeretlen helyen halt meg 1944-ben.

⁵³  Erről bővebben lásd Harsányi László: Színház az egész kis világ, Criticai Lapok, 2015/1–2, 3–9.

⁵⁴  Vidor Ferike: Kezitcsókolom!, Budapest, a szerző kiadása, 1940, 7.

⁵⁵  Rott Sándor: A „kis Rott”-ról, Budapest, k. n., 1941, 158.

⁵⁶  Pártos Erzsi: Köszönöm!..., Budapest, k. n., 1941, 3.

⁵⁷  Minderről részletes elemzésben számol be Gajdó Tamás: (Nem) véletlenül történt. Zsidó színházművészek emlékiratai 1939 és 1943 között, Jelenkor, 2004/6, 528–544.

⁵⁸  Levelez a Színészkamara, Népszava, 1940. november 28., 6.

⁵⁹  A félév végén 2586 tagja volt a színészkamarának, Népszava, 1941. augusztus 6., 5.

⁶⁰  Artisták magánszámokat nem adhatnak elő a varietékben, Népszava, 1942. augusztus 18., 6.

⁶¹  Strausz Péter: Kétes autonómiájú szakmai szervezetek: a Sajtókamara, illetve a Színművészeti és Filmművészeti Kamara, in Uő: Kamarák a két világháború közötti Magyarországon, Budapest, L’Harmattan, 2008, 119–120. 

⁶²  Sándor Tibor: Őrségváltás után. Zsidókérdés és filmpolitika 1938–1944, Budapest, Magyar Filmintézet, 1997, 126–129.

⁶³  1940. évi XIX. törvénycikk a művészeti kamarák felállításáról és szervezetük megállapításáról, http://1000ev.hu/index.php?a=3&param=8133 (letöltve: 2016. október 8.) 

⁶⁴  Strausz Péter: id. hely.

⁶⁵  Kiss Ferenc, a kamara elnökének búcsúztatása, Magyar Színészet, 1942. május 1., 2.

⁶⁶  Staud Géza: A magyar színjátszás egy éve, Magyar Szemle, 1942. július–december, 54.

⁶⁷ 6.090/1938. M. E. számú rendelet 50. §-ának (1) bekezdése 3. és 5. pontja https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Igazsagugyi_Kozlony_1938/?pg=294&layout=s  (letöltve 2016. október 10.)

⁶⁸ Magyar Színészet, 1943. október 1., 6.

⁶⁹ A m. kir. minisztérium 1.220/1944. számú rende,

⁷⁰  A minisztérium 1.220/1944. számú rendeletéről, Magyar Színészet, 1944. április 1., 3.

⁷¹  Ez nem jelentette azt, hogy akinek „csak” 1944 márciusában szűnt meg a kamarai tagsága, fellépett volna addig máshol is, mint az OMIKE Művészakciójában, a Pesti Izraelita Hitközség rendezvényein, esetleg szavalóesteken, vagy mulatók műsorában.

⁷²  A Magyar Királyi Belügyminiszter 172.207/1944 sz. levele a székesfőváros polgármesterének zsidó egyesületek feloszlatásáról. BFL Budapest Székesfőváros polgármesterének iratai IX-1632/1944. 5.