Csehov: Három nővér – Örkény Színház

Szigorúan rostál az emlékezet, alighanem a legszigorúbban. Amikor egy klasszikus dráma ismét színre kerül, önkéntelenül felbukkannak róla az emlékeink. De ha az adattárakhoz is fordulunk, csakhamar kiderül, hogy korántsem minden látott előadását őrizzük meg. Még olyanok is kihullanak az emlékezés szűrőjén, amelyeket pedig annakidején tisztes produkciónak ítéltünk. Nem elegendő, ha csupán korrekt a színjáték, több kell annál, legalább valami újszerűség, váratlanul kiugró minőség (igaz, a kivételesen csapnivaló is bele-belecsimpaszkodik a memóriánkba). Jól járnak azok, akik egy adott művel elsőként egy irányadó színrevitelben találkoznak, amely hiteles mértékkel szolgál a későbbiekhez. Mint jómagam, aki a Három nővért először az 1972-es vígszínházi előadásban láthattam, Horvai István rendezésében, a társulat korabeli jelességei között Ruttkai Évával és Darvas Ivánnal. Onnan tekintve voltak bőségesen visszalépések és ritkásan előrearaszolások, még ritkábban előbbre lendülések.  Holott Csehov derekasan tartja magát. Nemcsak rendre kivívja a helyét a repertoárokon, de még leporolni sem kell a színműveit. Nem rajta múlik, ha kevesek érnek fel hozzá.

Vajda Milán és Hámori Gabriella (fotó: Toldy Miklós)

Nem kell feltétlenül valami szembeszökőt, meghökkentőt, szokatlant produkálni ahhoz, hogy az alkotók felzárkózzanak egy remekműhöz. Nincs kiforgatva a textus, nem kényszerülnek az alakítások szövegidegen stílusba, nem csap arcul kihívó látvány. Az a Három nővér-előadás, amelyet az Örkény Színház tűzött műsorára Bagossy László rendezésében, lépésről lépésre érdemli ki dobogós pozícióját. Nem rendeltek hozzá egy aktuális célzásokkal tűzdelt, szlengesített szövegkönyvet, hanem Stuber Andreának az élőbeszéd sallangtalanságától időtálló fordítását vették elő. Nem erőltettek rá elidegenítést, groteszket vagy netán mozgásszínházi betéteket. Valójában nincs semmi olyan a színpadképben sem, ami ne volna már jóideje használatos, ne bukkant volna fel Bagossy László munkásságában is. (Az emlegetett hajdani vígszínházi előadás azzal is kiemelkedett, hogy úttörőként egyazon, deszkapalánkkal körülvett térbe helyezte a „kint” és a „bent” jeleneteit, éspedig David Borovszkij jóvoltából, aki Horvai István még három Csehov-rendezésének díszletével mintegy leszoktatta a közönségét a realista igényű „háromfalú szobákról”.) Bagossy Levente terve szerint sincsenek külön-külön beépített helyszínek. A színpad puszta falai között találni a berendezéseket, terjedelmes asztalt székekkel, más ülőalkalmatosságokat, heverőt, ruhaállványt. Nem utolsósorban azt a pár fokú lépcsőzetet, amelyen a jelenéseik között ülnek a színészek. (Ez pedig felidézi több mint negyedszázad múltából a rövidéletű, de szép emlékű Független Színpadot, amelynek  előadásain Ruszt József e pályaszakaszában minden szereplő végig jelen volt egy széksoron ülve, ezzel különleges intenzitást, döccenők nélküli kapcsolódást adva a színrelépéseknek.) Most sem úgy üldögélnek a színészek, mintha csupán várakoznának a jelenetükre, de nem is úgy, hogy a történések egynémely mozzanatának hangsúlyt adjanak. Inkább olyan szemlélődök – akárcsak mi, a nézőtéren –, akiktől nem lehet idegen, ami a színen zajlik. Mert bármelyikünkkel megeshetnének. Ennek az érintettségnek az okán, az érzelmi kondicionáltság pszichikai többletével léphetnek be társaik mellé, ki-ki a szerepébe, ami kivételes folyamatosságot kölcsönöz a történteknek. Ráadásul a szükséges változásokat diszkréten végrehajtó forgószínpad is erősbíti azt az érzetet, hogy az időnként ketyegéssel intő percek visszafordíthatatlan észrevétlenséggel szállnak el a három nővér és a többiek felett. Ha egy szünet nem ékelne hiátust a játékba, olyan volna, mintha egyetlen időfolyamba merülnének alá a szereplők, a garnizon megérkeztétől a távozásáig. Amikorra már reményeket sem táplálnak. 

A Prozorov-lányok felett múló idő most nem köthető semmifelé dátumhoz. Sem a tizenkilencedik-huszadik század fordulójához, amelynek korabeli egzisztenciális viszonyait tükrözi a személyek eredeti társadalmi pozícionálása, sem folyó évünkhöz nem kapcsolódik. Bármilyen közkeletű színház-szerte, hogy napjaink divatjával ruházzák fel a játszókat, ezúttal nem tettek ilyet. Hiszen nem a módinak kell mainak lennie feltétlenül, hanem a gondolatnak. Kristina Ignjatovic jelmezei nem feletájt állapodtak meg a dráma keletkezése és a szóbanforgó bemutató közötti évtizedek skáláján, inkább úgy kétharmaddal közelítettek korunkhoz. Ami persze főképp a női öltözeteken tűnik fel. Az idősebb nézők között bizonyára sokan emlékeznek rá, mikor is hordtak olyan széles, elöl kapcsos övet vagy olyan roggyantott szárú csizmát, mint amilyeneket most a színpadon viselnek. A tervező gondot fordít arra is, hogy ruháinak viselőit, a lelkiállapotukat, a helyzetüket színekkel értelmezze. A három nővér történetének kezdőpontján égőpirosba öltözteti Irinát, míg Olga ruhája félig piros, félig fekete, Mása pedig talpig feketében. Csak akkor színesedik ki, amikor vonzalom nyiladozik a szívében. S így követhetők a benső változások a többiek külsején is – ami méltánylandó koncepció. De nyilván nem érvényesíthető a katonai viseleteken, amelyeknek a datálását még kevésbé lehet megfejtenie annak, aki nem szakértője az uniformisoknak. Ám éppen így világlik ki szembeötlően, hogy az egyenruhák jótékonyan tesznek egyenlőség-jelet a sorsok között. Nem kell hierarchiába rendeznünk őket, válogatnunk főszereplőket és mellékszereplőket közülük – mindannyian egyformán tarthatnak számot az együttérző figyelemre. Mert ez az előadás az emberi élet közös tapasztalásait mutatja fel: a mulandó boldogság és a maradandó boldogtalanság summáját. 

Tenki Réka és Mácsai Pál (fotó: Toldy Miklós)

Lehangoló, hogy ez a szomorú összegzés nagyon is igaznak tetszik. Gyakorta készülnek manapság olyan színházi látleletek, amelyek úgy jutnak el a negatív diagnózisig, hogy végtelenül hitványnak, visszataszítónak, akár kíméletlennek, agresszívnek jellemzik a kortárs embert. És szinte utolsó szálig  közönségesnek, olcsónak, alpárinak, nevetségesnek is. Ez a rendezés nem gúnyol, nem pocskondiáz, nem becsmérel. Holott nem siklik el gyarlóságok felett sem. Sőt, a Csehov-játszás konok megrögzöttségeit – tisztelet a frissebb szemléletű kivételeknek – szigorú jellemzésekkel írja felül. Ezúttal Irina nem hamvas naivaként debütál. Már akkor, amikor még szinte kislányként ünneplik a nevenapját, olyan kemény a tekintete Zsigmond Emőkének, amelyből kiolvasható, hogy nem is fogja galamblélekkel viselni az egyre szürkébb mindennapokat. Olga sem az a nyugodt, bölcs, gyámolító készségű támasz, akitől az istápolandók lelke megkönnyebbülhet. Takács Nóra Diána alakításában le-lekever egy pofont. Korántsem rendületlen a béketűrése, csak húz, mint egy igásló. De sohasem ér célba, végső „szónoklata” a lelkesüléssel áthangszerelt önáltatás iskolapéldája.  Mása az, aki nem tudja elhazudni tulajdon helyzetét. Már ami a házasságát, a környezetéhez béklyózott létezését illeti. Többnyire olyannak ábrázolják, mint akinek legalább osztályrészül jutott egy szerelem. Ennek az előadásnak viszont egyik sarkalatos vonása, hogy nem kendőzi el semmiféle romantikával a kapcsolatát a helyőrségben állomásozó katonatiszttel. Mása elé akkor hozza Versinyint a sorsa, amikor a lelke már végletesen szomjazik egy fellobbanó vonzalomra. Tenki Réka alakításában megragadja a lehetőséget, hevülve merül a viszonyba, sőt, belelovallja magát a szenvedélybe. Már fékevesztett, amikor szebb napjainak sorát végeszakadni látja; hisztériával, foggal-körömmel kapaszkodik a férfiba. Búcsújuk az előadás csúcsjelenete. Anélkül, hogy megszépítenék a valóságot. Nyilvánvaló, hogy Versinyin sem táplál „örök szerelmet” Mása iránt. Már nagyon is szabadulna. Ahogy a családja is kolonc a nyakán. Mácsai Pál játékának kimagasló sajátja, hogy ahhoz az intelligenciához, társasági és társalgási kultúrához, amellyel az alezredes könnyen meghódítja a környezetét, finom öniróniát társít, amivel egyszersmind elárulja, mennyire tisztában van Versinyin a gyengeségeivel, a gyávaságával, „felesleges ember” mivoltával. Nem utolsósorban a vágyak hiábavalóságával.

Zsigmond Emőke, Tenki Réka, Takács Nóra Diána, Vajda Milán, Máthé Zsolt és Nagy Zsolt (fotó: Toldy Miklós)

A röpke pillanatok is olyan beszédesek, hogy vetekszenek a nagyjelenetek érdekességével. Ezt a Három nővér-előadást nem is egyszer kellene megnézni, hogy el ne szalasszunk apró részleteket. Míg a szó másoknál van, el kellene kapnunk egy-egy néma jelzést is. Mint amikor társaságban Mása és Versinyin tekintete egymástól távol kerülve is intim csillogással kulcsolódik össze. Nagyszerű az a perctöredéknyi mozzanat is, amikor a Prozorov-házban egymásba botlana a szerető és a férj, de szinte észrevétlenül kitérnek egymás útjából, amit remekül tetéz, hogy kisvártatva, a farsangolásról lecsúszott Versinyin éppen Kuligint szólítja meg, kezdjenek valamit az üresen maradt estével. Rebbenésnyire meg is lepődik ezen a tanár, akit Epres Attila formál meg kisemberi tulajdonságokkal. Katedrához szokott oktató hajlam, már-már hivatalnoki ügybuzgóság jellemzi Kuligint, ugyanakkor szemet huny magánéletének „buktája” felett, nehogy intőt kelljen adnia hűtlen feleségének, s önmagának is elégtelent. (Csakhogy ez a fura, kikerekedett szemű figura pár esztendővel fiatalabban sem lehetett Mása „leányálma”. Kár, hogy az értelmezés nem derítette fel benne azt az egyéniséget, amely nem mindig tetszhetett ilyen komikusnak.) Voltaképp Andrej is oda jut, ahová Kuligin,  szerelmi házasságot remélt, s megalkuszik a papucsférj státusával. De kinek volna kedve nevetni őrajta? Vajda Milán alakításában nem kétséges, hogy a zsigereiben érzi, a nővéreinél is jobban, hogy nem lesz kiút, nem lesz számukra Moszkva. Ez a nagydarab férfi úgy mozdul, mindig úgy jár, mintha sehová sem tartana. Úgy görnyed bele már a leánykérésbe is, úgy borul az eljegyző csókba, mint ahogyan egy fuldokló megragadja a kapaszkodót. A házasságuk alighanem Natasának is mentőkötél, hogy feljebb jusson a társadalmi ranglétrán. Már-már szánni való, ahogy az úri házban lesajnálják a  piruló üdeséggel, félénkséggel érkező lányt. Hámori Gabriella megmutatja a fokozatait annak, ahogy fiatalasszonyként vérszemet kap Natasa, nekibátorodik, elszemtelenedik. Eleinte mézes-mázos modorral, majd „csomagolás” nélkül, leplezetlen gátlástalansággal csikarja ki, amit csak akar, amit az élettől magának követel. 

Szinte a Prozorov-nővérek házanépéhez tartoznak a katonák.  Nemcsak ott ütik el az idejüket, de érzelmek is oda kötik legtöbbjüket. Amikor eljön a távozásuk ideje, még a kis hadnagyok is úgy búcsúznak Novkov Máté és Dóra Béla személyében, alig leplezett meghatottsággal vagy hirtelen öleléssel, mintha a legközelebbi szeretteiktől kellene elszakadniuk. Tuzenbach a szolgálatból is kilép, hogy Irinával maradhasson. Máthé Zsolt arcán mindig halvány mosoly dereng, ami mögött ott lappanganak azok a stációk, amelyek egy szolid, derűlátó természetű fiatalembert elvezetnek a lemondó halálra-szántságig. Irinára sóvárog Szoljonij is. Nagy Zsolt jóval többnek mutatja a századost egy mogorva, tüskés, barátságtalan kötekedőnél; alakításában önmagával sincs barátságban Szoljonij, mindenkiénél viharosabb érzések tépik a lelkét. Ezúttal Tuzenbach esik áldozatul a fegyverének. De a baljós alakítás szinte azt sejteti, hogy a következő állomáshelyen tulajdon fejébe röpíthet golyót.  Ennek a kemény alaknak már-már az ellenpontja Csebutikin, akiből csupán egyszer tör ki az önmagát is vádló keserűség. Gállfi László egy introvertált személyiség újabb portréját rajzolja meg a tétlenségbe süppedő, közönyösségbe futamodó katonaorvosban. Ami egyedi az ábrázolásában, az az otthonosság, ahogyan belakja a házat. A szűkös kisvárosi élettér, ami másoknak élethosszig tartó nyűg, az számára hovatovább az egyetlen lehetséges megoldás. Aki itt még boldog is, az Anfisza. Pogány Judit láttatja, milyen robottal fizette meg a dadus öreg éveinek örömteli nyugalmát, s azt is, milyen könnyen fordulhatott volna a sorsa tragédiába, aminek elkerülése szinte csodaszámba megy az ő szemében. Míg Ferapont bizonyára addig szolgál az elöljáróságon, míg le nem esik a lábáról. Darvas Ferenc nehezen csoszogó, szava-szegettségében már-már szimbolikussá magasodó hivatalszolgája úgy lobogtatja a kézbesítendő iratokat, a papírok átvételére unszolva a címzettet, hogy abban nemcsak a kötelességérzet példája lappang, de ítélkezés is Andrej tohonya nemtörődömsége felett. 

Talán úgy tűnhet az alakítások taglalásából, hogy ez a Három nővér-előadás közelebb állhat azokhoz a régebbiekhez, amelyeket inkább lassú léptű, búsongó líra lengett be. Itt szó nincs erről. Semmi szépelgés, semmi bágyadtság. A színrevitel pontosan kalibrálja azt a feszültséget, amely a nyűgként viselt élethelyzeteket tetézve, a köznapi ellentétektől, keservektől is töltődik, mígnem fel-felszikrázik, s a robbanás erejével kicsap. Mindvégig magas a játék energiaszintje, ami persze nagyban a színészeknek is köszönhető. De nem kisrészt azoknak is, akik megteremtették a „hangzó hátteret” mögéjük. Matkó Tamás több mint zenei munkatárs – ahogy a színlap jelöli. Még akkor is inkább zenei alkotó, amikor a címeres orosz zászló lengetésével is felajzott névnapi mulatságba sodró erejű „kórust” szerzett a Beatles-szám, a Love, Love me do nyomán. Szóljanak bár áthangszerelt vagy saját motívumok, nemkülönben effektekhez közelítő elemek, mintha az előadás zenei világa a drámai alakok heves szívritmusához igazodna, mintegy „kihangosítaná”, ami a lelkekben zajlik. Persze Murányi Márta és Szathmáry Judit sokoldalú segédletével. Hiszen nemcsak zenészként, több hangszeren jeles előadóként működnek közre, hanem énekesként is. S ugyanazon éber minőségben vannak jelen, mint a lépcsőkön kuporgó színészek. 

Az Örkény Színház előadása minden tekintetben megállja a helyét. Az emlékezetes Három nővér-bemutatók tükrében is. 

BOGÁCSI ERZSÉBET