Shakespeare: Vízkereszt – Kecskeméti Katona József Színház 

Nagy társaságok lakják be a kecskeméti Vízkereszt színpadát. Az egyik Orsino herceget veszi körül, a másik Nemes Böffen Tóbiás urat. A kompániák hangadói leplezetlen megvetéssel beszélnek egymásról, ami nem csoda, hiszen az egyik bagázs szív, a másik iszik, és ez ugyebár kibékíthetetlen ellentétnek tűnik. Ami mégsem jelenti azt, hogy a két társaság teljesen zárt lenne, hiszen nem egy szereplő itt is, ott is lébecol. (És van színész, aki más-más névvel ellátott, ám hasonló funkciójú szerepben bukkan fel a két társaságban, szemléletesen mutatva a kompániák peremembereinek összetéveszthetőségét, felcserélhetőségét.) Kevéssel a játék vége előtt pedig az is kiderül, hogy a Herceg és Tóbiás úr régi cimbik, akik a nem is oly távoli múltban, míg némiképp eltérő szenvedélybetegségük éket nem vert közéjük, együtt követtek el válogatott gazságokat.

A fenti leírásból feltehetően az is kitalálja, hogy Kecskeméten a Vízkeresztet Mohácsi János rendezésében játsszák, aki még nem is hallott a bemutatóról. Mohácsi nem először rendezi meg a darabot, de ez a  bemutató nem a mostanában megszaporodott remake-ek sorába tartozik. A 2012-ben született produkció ugyanis vizsgaelőadásként jött létre, szabad ég alatt játszották (előbb Petörkén, majd Zsámbékon), címváltozata pedig kicsit hosszabb és szalonképtelenebb volt. A nézők vándoroltak a különböző helyszínek közt (Zsámbékon, ahol én láttam az előadást, nem is keveset), a szerepek egy részét többen játszották, a hallgatók maguk zenéltek. Az akkor született bemutató így hangulatában, teatralitásában annyira eltért a mostanitól, hogy még akkor sincs értelme az egyezésekről értekezni, ha a stílus, a közelítésmód (és maga az elhangzó szöveg) nem tér is el élesen egymástól. A kecskeméti Vízkereszt inkább annak érzékletes példája, hogyan hajlítja saját alkotómódszerét a rendező egy tőle viszonylag távolabb álló szerkezetű komédiához.

Kőszegi Ákos, Zayzon Zsolt, Demeter Helga, Puskás Gyula, Kocsis Pál, Sirkó Anna, Róbert Gábor és Csapó Virág (fotó: Walter Péter)

Merthogy a Vízkereszt mozaikos dramaturgiájú mű; a középpontba helyezett furcsa szerelmi háromszöget több fontos cselekményszál fogja körbe – ezek hol összetapadnak, hol elválnak egymástól. Csaknem mindegyik szál egyetlen ember köré épül, s kevés az olyan jelenet, ahol jelentősebb számú szereplő volna színen. Még a kivételként emlegethető Tóbiás-kompánia is csak négy emberből áll. Mohácsi ezt persze nem hagyja annyiban: kibővíti Tóbiásék társaságát, és mellé emeli a szintén megnövelt létszámú hercegi udvart. Utóbbi szereplőit a megírtnál több szöveggel és eredetibb karakterrel látja el – és a „magányos” főszereplők is a legtöbb jelenetben a két nagyobb társaság valamelyikében mutatkoznak. A megjelenített közeg természetesen ízig-vérig mai – ehhez igazodik az előadás nyelvhasználata is. Illyria a hatalmi önkény, a rasszizmus, a homofóbia fellegvára – és úgy tűnik, ebben a közegben mindenki jól érzi magát. Nem csoda, hogy a szereplők érzelmei is felszínesek, össze-vissza szeretnek és/vagy gyűlölnek, s miként érzéseik, úgy szerelmük tárgya is felcserélhető. Két kivétel van: az egyik a jövevény Viola, aki valóban szerelmes a Hercegbe, s idegenül szemléli a körötte zajló eseményeket, a másik pedig a helyzetével elégedetlen Malvolio, aki mindent megtenne azért, hogy a hierarchiában feljebb jusson. Előbbi végül nyertesen kerül ki az egymást keresztező érzelmi és hatalmi játszmákból (más kérdés, hogyan illeszkedik majd ebbe a közegbe), utóbbi vesztesen,  de minden korábbinál fenyegetőbben távozik.  

Az előadást stiláris értelemben ezúttal is a tipikusan mohácsis játékötletek, szóviccek, poénok határozzák meg. Ezek egy része afféle vándorpoén, más részének inkább csak a hatásmechanizmusa ismerős, és van persze néhány eredeti, friss vicc is – de kétségkívül ebből van a legkevesebb. Igaz, újszülöttnek minden vicc új, és valószínűsíthető, hogy a kecskeméti közönség nagy része nálamnál jóval kevesebb Mohácsi-előadást látott –  de azért az utóbbi években nem először érzem úgy, hogy Mohácsi eszköztára átgondolásra, frissítésre szorulna. Pontosabban nem az eszköztár, hanem inkább a komikus elemek, az egymásra épülő poénok hatásmechanizmusa. Ha másért nem, legalább azért, hogy a nem újszülöttek számára ne váljanak túlontúl kiszámíthatóvá az előadások. Vannak persze most is remek gegek és kiválóan felépített „tömegjelenetek”, amelyek a „déjà vu” élmény ellenére is kifejezetten szórakoztatóak (mint a gyűrű keresése a „habokban”, vagy a kollektív dinnyeevés). Hogy ezek a visszaköszönő poénok, ötletsorozatok működőképesnek mutatkoznak, abban nagy szerepe van a színészeknek – Mohácsi legrégebbi munkatársainak és tanítványainak éppúgy, mint azoknak, akikkel korábban nem vagy alig dolgozott együtt. Szinte mindenki kiválóan poentíroz, szükség szerint kerül előtérbe és lép hátra, miközben azért a hagyományos (vagy attól valamelyest eltérő) vígjátéki karakterek is megépülnek. Kocsis Pál Böffen Tóbiása reflektált aljasságával, cinizmusával együtt is formátumos és szórakoztató figura. Zayzon Zsolt remekül profitál saját alkata és a szerepsablon eltéréséből; Keszeg-Fonnyadi András nem megjelenése, hanem észjárása okán komikusan szerencsétlen alak – és míg Kocsis a reflexióból, ő a pontosan adagolt reflektálatlanságból építkezik. Csapó Virág eredendően amorális Máriája magától értetődő természetességgel szövi az intrika hálóját. Szemenyei János szenvelgő, képmutató, érzéseiben és tetteiben is következetlen Hercege mindannyiuknál egy fokkal taszítóbb figura. Märcz Fruzsina szépséges, elegáns, magát a többieknél kimondatlanul is jóval többre taksáló Oliviájáról legalább a fellángolás elhihető. Jankovics Péter ide-odacsapódó, kiégett, koravén, a konvencióknál jóval nyersebb bolondot hoz színre. Kőszegi Ákos (Malvolio) aprólékosan kimunkált és felépített, a mohácsis stíluseszközöket a hagyományosabb emberábrázolással kiválóan vegyítő alakítása az ostobaság diszkrét báját és az aránytévesztés tragikomikumát is megmutatja. Trokán Nóra emlékezetesen sűríti apró gesztusokba Viola idegenségét. Érződik, hogy megvan a véleménye arról, amit lát, de szerelmi szenvedélye tesz róla, hogy minél kevesebbet akarjon észrevenni. A kisebb szerepekben is látható nem egy, a Mohácsi-féle színházi nyelvet magabiztosan prezentáló alakítás – leginkább Decsi Edité, Róbert Gáboré, Farkas Ádámé ilyen.

Märcz Fruzsina és Trokán Nóra (fotó: Walter Péter)

Az előadás legjobban sikerült, legeredetibb részében, az ötödik felvonásban nemcsak a Herceg és Tóbiás közös múltjára derül fény, de számos apróbb titokra is. Megtudhatjuk például, hogy a homofób rendőr maga is meleg, de azt is, hogy a sör színárnyalata eltérhet a megszokottól. És persze mindenki elnyeri méltó jutalmát, ami maga a büntetés –  és viszont.

Urbán Balázs