„…what’s the matter with you rock
Don’t you see I need you rock…"

Egy terem. Fehér hajópadló és fehér falak. A koleszba illő ablakokkal két irodaajtó néz farkasszemet. Sehol egy függöny, takarás, egy jótékony fekete – a plafonon sorakozó kis reflektorok fénye vakít vissza a fehérről. Tényleg mintha laboratóriumba kukkantanánk a nézőtérről, figyeljük a hallucinált álomba illő vizsgálati anyagot. Alufólia-űrhajó hasít színészkéz-meghajtással a zseblámpafényes cigarettafüstön át, neki egy arcnak. Nyitány, színházi főcímzene: a Szputnyik Hajózási Társaság csapódik be a Körösy József utca 17.-be. A Bodó Viktor vezetésével megalakult Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet-Labor évad elején költözött be a MU Színház felújított lakrészébe, és már egy kisebb repertoár boldog tulajdonosa is lassan: legutóbb új lakásuk inspirált előadást a lakhatásról. A Bérháztörténetek 0.1 gyúlékony és forró, bármikor robbanhat, de még serceg és fortyog is, próbálja magát.

Dramaturgiája szerint az előadás írói hármasa, Bodó Viktor, Vinnai András és Tasnádi István történetszeleteket és jellemmorzsákat villant fel a szobá(k)ban. Az arc felsikolt, amikor a gyerek-szputnyik nekicsapódik, erre valami ókori nyelven zagyváló csoport robban be, menekülnek egy ördög szállta alak (Jankovics Péter) terrorja elől. Kiderül, hogy csak filmforgatást láttunk, mert a kamerás (Tóth Simon Ferenc) bemondja, hogy kösz, ennyi, és már be is lép egy idősebb pasas, ingatlanos, közös képviselő vagy házfelügyelő lehet (Gyabronka József), lakás(oka)t kínál ki- és eladásra, s mivel a lakás(ok) fűzi(k) közös szálra a történéseket, így felügyelőjük is központi figura lesz. Egy másik fickó (Lukáts Andor) a lakás(ok) közt válogat, sejtelmes és mély értelmű, ám hallgatag vizsgálódásaival az ingatlanos idegeire megy. Egy fiatal pár (Fábián Gábor és Gera Marina) beköltözik, és szépen meg is romlik a köztük lévő viszony. Egy szekta gyűlést tart egy lakásban. Egy éjjeliőr (Szabó Zoltán) egy lakatlan ablakból kívánja puskavégre kapni szónokló miniszterelnökünket. Parti van, s a szétcsúszott orgia tragikomédiában csúcsosodik: az egyik csávó véresre veri csaját a telefonnal, valakinél. Egy nő (Csákányi Eszter) érkezik a castingra használt lakásba, és macskabajuszkája önálló, agresszív életre kél. Pucér seggek masíroznak elő a furán belassult okoska albérletének fürdőszobájából, de előtáncol egy komplett musicalkar is. Egy világító ufó (Pető Kata) érkezik az éjjeli szobába, és csodás áriára fakad. Egy szómenéses, zavarodott lánnyal (Hay Anna) képtelen kontaktusba lépni zokogó testvére (Koblicska Lőte), pedig fontos mondandóval ugrott fel hozzá a lakására. Kórus érkezik egy másik éjjel, és a háztartásról dalol. Az ingatlanos és a castingra érkezett nő belehal a lakásba, majd feltámadnak, mert adásba kerül az eset.

Nehezen lehetne vizsgázni a látottakból, hiszen a szándékosan töredékes és kidolgozatlanul hagyott szituációk nemcsak látomásos és rémálomszerű világot exponálnak, hanem a kibontást és kiteljesítést is a nézői kreativitásra bízzák. A színházba filmes technika vegyül, snittek és totálok szabdalnak és sűrítenek, sztorik és arcok csúsznak egymásba, s a tripszerű utaztatás valójában „rajzfilmepizódokat" és „képregényszereplőket" alkalmaz színházra. Így a történések jó része nem is válik különösebben fontossá, viszont a folyamatos intenzitás és az őszinte színészi játék nagyon is élvezetes pillanatokat eredményez. Világos: mint korábban a pszichiátria vagy a kafkai élősködők, most a bérházlakók válnak világunk metaforikus alakjaivá, ám az előadás nem igazán fut ki semmire. (Valószínűleg ezért nem is jönnek ki meghajolni a játszók, inkább zenélnek hátul, mi pedig kifelé menet még egy pillantást vethetünk a bérlőkre.) De kár lenne valami koherens egész hiányán rágódni, hiszen elképesztő dolgokat mazsolázhat ki a fogékony szemlélő, ha érzékeny a momentumokra.

Pompás például Gyabronka ingatlanosának és Lukáts bérlőjének minden páros jelenete, de bravúros abszurdnál több is történik. Olyan mozzanat születik, amely színházzá rántja össze a remegő struktúrába rendezett eklektikát. Színházzá? Hiszen színházat látunk, csakhogy anélkül, hogy túlmisztifikálnám a dolgot, Bodó rendezéseinek kajánul elszórt meglepetései mindig újabb és újabb aspektusait fedezik fel a műfajnak. Lukáts Andor például próbálgatja a lakást, rá-ránehezedik a padlóra, aztán a szoba egyik pontján megcsúszik, tesz egy apró, vicces sasszét, félmozdulatot. Többször ismétli, mire átveszi tőle Gyabronka is, megnyitva ezzel a sort a többi jelenet szereplői előtt is, és bár nem jegyzeteltem, hogy mindenki megcsinálja-e a mutatványt, de végigvonul az előadáson, azaz finoman és elegánsan, de határozott gesztussal kerül közös színházi közegbe, fűződik egyetlen, nem dramaturgiai, hanem színházi nyelvi fonálra valamennyi történet és figura. Máris valami mélyebb kapcsolat köti össze a látszatra külön álló egységeket és arcokat, mintha mindenkinek a működésében valami zavar támadna, ahogy bekerül a falak közé. És mintha ezzel a momentummal valahogy az idő is összerántódna, mintha egyszerre látnánk időben egymástól távolabbi eseteket, vagy mintha minden egyszerre, egy időben történne. Egyáltalán: mintha a bérháztörténetek valahogy az idő fölé kerekednének.
A másik remek találmány a világítás snittszerű használata. A bérlő állandóan hezitál, mégis inkább a másik lakást nézné meg, a kisebbet, aztán meg mégis újra az előzőt. Az ingatlanos egyre idegesebb, és ezt fokozandó egyre gyorsabban vált a fény is, sötét lesz, majd megint világos, de minden váltással mintegy varázskattanásra máris az újabb lakásba kerülünk. Ötletes türelmetlenség, újabb varázslat az idővel. Nincs felesleg, nincs cicoma, éppen annyit látunk és hallunk, amennyi kell. Ugyanez vonul végig a fiatal pár jeleneteiben, Gera Marina és Fábián Gábor kettőseiben. Keresztülhaladunk a stációkon, ahogy elromlik a szerelmi viszony és elhidegülnek egymástól. Lehet, hogy csak pár hét telt el, de lehetnek évek is. Stilizált mozzanatokat kapunk: kihívó smárolást vadul dolgozó nyelvekkel, dugást a matracon (mert szeretkezésnek aligha nevezhető, amit látunk), lakbérszámolást, félbemaradt szitkozódást, veszekedés után messze egymástól guggoló, fejét fogó párost. A villanásokból komplex történet áll össze, hiszen a néző agya kikerekíti magában a képeket. Sűrítést látunk, ami nyilván nem új keletű technika, de a színházi vágások formai megoldása mégis lehengerlő, mert pofonegyszerű, és felettébb érdekes.

A vágástechnika persze alkalmas a néző összezavarására is. Egy öltönyös figura például értekezést tart, amikor menyasszonyi ruhában megjelenik arája a komor ingatlanos kíséretében, és snitt, már mennek is ki, megvolt a lagzi, s csak akkor eszmél az ember, hogy mintha ez a lány lett volna a fiatal pár nőtagja, lám, idáig romlott viszonya a fiúval. Vagy újabb szereplő lenne? Hiszen az ingatlanos a papájának tűnik, míg korábban nem az volt. Vagy az ingatlanos mint a lakások mitikus ura, már a házasulást is kontrollálja? A szerepek keverednek a képlékeny, higanyos szerkezetben. Bárki bárkivel helyettesíthető lenne? Bárhol elkezdhető és befejezhető az előadás? És megint egy kaján gesztus: az öltönyös fiatalember épp a szerkezetről értekezik, ráadásul azzal kezdi a mondókáját, hogy őt a színházak ismerői valószínűleg nem tudják hová tenni. Csakugyan, az ember keresi magában, ki ez a fickó, aki ilyen remekül, ilyen természetesen játszik. Aztán kiderül, nem színész, nincs is rajta a színlapon, ő Pálfalusi Zsolt, filozófiatanár. És tényleg nem játszik, de nem úgy, hogy civil énjét adja; úgy nem játszik, hogy színésznek látszik. Pedig civil. Színészparadoxon?

Így működik a Szputnyik laborja: halálos komolyan szórakoztat, önkényesen és szertelenül feszegeti a színházi alaptételeket filmes elemek segítségével, miközben egyáltalán nem az önreflexióban tocsog, hanem nyitott szemmel figyel a körülöttünk lévő világra. Hiszen a lényeg mégis csak az, hogy kiket látunk, miket is hordoznak magukban e töredezett bérháztörténetek figurái. Hogy a Szputnyik kiáltványszerű, erőtől duzzadó megmozdulása mit is taglal. Hogy hol és miben élünk. Miről is énekel Nina Simone?