A Comédie Française neve ugyan fogalom, de tartok attól, hogy nálunk inkább valami közelebbről nehezen definiálható, inkább a színházi múltra, mintsem a jelenre asszociáltató fogalom. Pedig a társulat annyira azért nem ritka vendég nálunk; pár évvel ezelőtt a Scapin furfangjai jól sikerült előadásával igazolta, hogy színházi hagyomány és kortárs színház összeegyeztethető fogalmak (ami – talán nem véletlenül – összhangban áll a budapesti Nemzeti Színház óriásplakátok tömegén keresztül is hangsúlyozott ambícióival). A mostani vendégjáték propagandaanyagai nem győzték hangsúlyozni, hogy a társulatnak két arcát láthatjuk majd. Ami így is történt, bár nem feltétlenül abban az értelemben, ahogy azt az előzetesek sejtették.
Elsőként Spiro Scimone La Festa (Ünnep) című darabja került színre. A kortárs olasz szerző majd’ tíz évvel ezelőtt született drámája utánérzésnek hat. Amolyan posztbecketti szöveg, amelynek a mindennapok sivár valóságába ragadt antihősei már nem is Godot-ra, hanem valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan változásra várnak (ha várnak egyáltalán), miközben reménytelen egyhangúságban telnek napjaik. A hasonló típusú drámák tematikai közhelyeinek sora bukkan fel a kevéssé érdekes szövegben, amelyet legfeljebb a helyenként kifejezetten jól megírt, csillogó dialógusok tesznek valamelyest érdekesebbé.
A Galin Stoev rendezte előadás azonban derekasan menti a menthetőt. Denis Tisseraud tere metaforikus és látványos egyszerre, mentes minden „szocio-beütéstől", az előadáshoz nem illő naturalizmustól. A három színész – Catherine Hiegel (Anya), Gérard Giroudon (Apa) és Serge Bagdassarian (Fiú) – játéka hallatlanul finom, mentes minden manírtól, nem játsszák ki direkten a poénokat, nem tréfálkoznak fölösen, inkább színészi eszközökkel kísérlik meg kibontani mindazt, amit a szöveg csak a közhelyek szintjén mond el. A banalitásokat azért Stoev rendezése sem képes felülírni, de legalább tétet ad az előadásnak, s lehetőséget nyújt arra, hogy élvezhessünk egy sajátos, magas szinten alkalmazott, a honi hagyományoktól meglehetősen idegen játékmódot.
Az est második felében azután ugyanez a társulat (részben ugyanezekkel a színészekkel) bemutatót tart abból, milyen is, ha elszabadultan és invenciótlanul ripiznek. Keretet, vagy inkább ürügyet erre Moličre korai, ritkán játszott darabja, a Kényeskedők biztosít. A jellemző udvari viselkedésmódot, életfelfogást („préciosité") kifigurázó mű, mely a szerző első nagy sikere volt, de amelynek témáját később több komédiájában is gazdagabban és árnyaltabban dolgozta ki, kétségtelenül nem bonyolult, mély igazságok kimondására csábító alkotás. Jó terepe lehet a felszabadult komédiázásnak, s a Dan Jemmett rendezte előadással nem is az a baj, hogy a rendező és színészei oly sok mindent megengednek maguknak, hanem hogy mindezt fáradtan, ötlettelenül, ósdi patronokat puffogtatva, az első pillanattól az utolsóig riasztóan érdektelenül teszik.
A Kényeskedők cselekménye egy mondatban összefoglalható: két elutasított kérő úgy áll bosszút affektáló, rang- és etikettkórságban szenvedő hölgyein, hogy az „ideális kérőket" lakájaikkal játszatják el. Ha az előadás – üdvös módon – lemond a népnevelő szándékról, elvben szabad a pálya: számos ötlettel, egyéni leleménnyel dúsítható a cselekmény, felpörgethetők a szituációk, megengedhetők az atelier poénok, ki lehet kacsintani a közönségre – vagyis tényleg nem szükséges más, csak friss humor, ötlet, lendület, s persze nem árt valami rendszer sem, amely mindezt egybefogja. Ehhez képest Jemmett rendezése legfeljebb két leleménnyel bír. Részint kiragadja eredeti korából és környezetéből a szöveget, de nem a mába, hanem inkább valamilyen elvonatkoztatott színházi, cirkuszi térbe helyezi – így talán érthetőbb, hogy a szereplők miért viselkednek úgy, mint ha bohócok lennének. Emellett a kérők és a lakájok szerepét ugyanazok a színészek játsszák, ám ennek nincs jelentősége, hiszen hangsúlyozottan nem a kérők térnek vissza álruhás lakájokként, vagyis csak egyszerű teátrális effektussal van dolgunk, amely megnöveli a színészek mozgásterét. Bár a tér így is igen nagy, s az aktorok nemigen tudnak mit kezdeni vele. Nyoma sincs az előző darab finom játékának, mindenki pakol, széles gesztusokkal él, rikácsol, hadonászik, mindezt a legcsekélyebb ötlet, eredetiség nélkül. Kikacsintás persze van, a lehető legegyszerűbb: a Nemzeti színházi vendégjáték alkalmával néhány magyarul elmondott szó rögvest nyílt színi tapssal jutalmaztatik. Ráadásul itt már a színészi színvonal is vegyes; Hiegel és Bagdassarian is jóval érdektelenebb, mint az előző darabban, s ha az előadás nem is alkalmas a pontos képességfelmérésre, akad olyan színész a játéktérben, akiről nem egészen érteni, hogyan kerülhetett oda. A Kényeskedők előadása így leginkább azt a másik arcot mutatta meg, amelyet jobb lett volna otthon hagyni. S amellyel az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színház remélhetőleg próbálkozni sem fog majd.
URBÁN BALÁZS
