Szerencsém volt-e vagy pechem, máig nem tudom eldönteni. November 26-án, szerda este 10 óra körül, amikor sikerült beküzdenem magam a Hegedű utca 3. (mostanában itt a Tűzraktér) kapualjából balra nyíló szűk ajtón, a jegyosztók elé, kék cédulát kaptam. Akkor még fogalmam sem volt ennek beláthatatlan következményeiről. Sőt arról sem, hogy igazából mire szolgál az amúgy tisztességes műsorközlő szórólapnak látszó papír színe. Aránylag hamarosan (negyedóra?, félóra?) múlva aztán kiderült, hogy a program, a Kurátorok megtekintési sorrendjét rejtik a különböző színek. A „Nyitó és Záró Plenáris ülések" között három „Szekcióülést" jeleztek. Magyarul: különböző helyszíneken háromszor játszották el ugyanazt a programot (négy-négy jelenetet a kuratóriumok témájára), melyet a csoportonként vándorló nézők a papírjuk szerint meghatározott sorrendben nézhettek meg.
Amiért nem tudom, hogy szerencsém volt-e a kék színnel, az, hogy ennek köszönhetően néztem végig a csaknem ötórás, majdnem hajnali háromig tartó produkciót. Változatos élmény volt. A „Grecsó-szobában" látott első adag magával ragadott, de legalábbis biztatónak mutatkozott. Igaz, ide került a leggyengébb darab, a BTK Egyetemi Színpad egészen amatőr játéka, a másik három azonban fölhangolt. Valószínűleg ezért maradtam végig. Ha a sors először a „Ninaálkönyvtárba" vetett volna, valószínűleg leverten menekülök az első adandó alkalommal. Pedig itt voltak a legjobb nevek, igaz, nem mindenki jelent meg. A baj azonban nem a játszókkal, hanem az írások minőségével volt. Amúgy utólag a legerősebbnek a második részt érzem („Bársonyterem"), amit az is bizonyít, hogy utána sem mentem el. S ha már addig kitartottam, nem hagyhattam ki a záró plenáris ülést sem.
A Tűzraktérben látott előadásnak kétségkívül volt szigorú szerkezeti koncepciója, mely maga is leképezi a játék tárgya, a kuratóriumi pénzosztás bürokratikus-álságos rendszerét. Ez a keret azonban túl nagynak bizonyult a mai nézők teherbírásához, s főképp a késői kezdési időponthoz képest. A műsorpapír tizennégy jelenetből tizenháromnak közölte a várható időtartamát, ezek összege 255 percet tett ki, azaz csaknem négy és fél óra lett volna a tiszta játékidő. Tulajdonképpen igen derekas teljesítménynek tekinthetjük tehát, hogy vonulásokkal, lődörgésekkel, várakozásokkal együtt is öt órán belül teljesült a program.
Mégis, a hosszánál is problematikusabbnak érzem, hogy a tartalom nem feszítette szét az akkurátus keretet, hanem inkább lötyögött benne. A kurátori rendszer témája egyfelől borzasztóan izgalmas. A művészeti életen belül közvetlenül érint mindenkit, azon túl pedig a demokratikus működés szimbólumaként, hogy ne mondjam állatorvosi lovaként kelthet érdeklődést. Erről is elmondható a nagy közhely: nagyon rossz rendszer, de még nem találtak ki jobbat. Másfelől azonban nem kínál túl sok érdekes életanyagot. Legalábbis rövid, frappáns jelenetekhez aránylag kevés téma látszik alkalmasnak. Egyik oldalról, a kurátorokéról a korrupció, az összefonódások, a felületesség, a másikról, a pályázókéról a dilettantizmus, az akarnokság, mindkettőről pedig az derülhet ki leginkább, hogy a művészi érték helyett a pénz áll a középpontban. Mindenki mindenkivel marakodik, vagy éppen szövetkezik, kurátorok és pályázók egymással éppúgy, mint az egyes táborokon belül. A jelenetek nagy részének írói ki is menekülnek a téma szorosan vett keretei közül, nemcsak a szatíra bevett eszközeit, a túlzást, a fantasztikumot vetik be, hanem áteveznek a szereplők magánbajaira, a köznapi élet, házasság, válás, szerelem, féltékenység groteszk mozzanatai fűszerezik a kurátorok és művészek huzakodásait. A találkozás nem mindig szerencsés, bár olykor jópofa. Például Mohácsi István Égő szív 2859 című jelenetében (a KoMa társulat előadásában, rendezte: Tasnádi István). Takátsy Péter Fekete bárány című darabjában a tényleges író és rendező (Keszég László) dühödt veszekedésébe torkollik a kurátorok és a művész huzakodása-fraternizálása.
A darabokat sokszor inkább düh, mint szellemesség hatja át, sok esetben a harag is forszírozott. A szigorúan megszabott szerkezet nagy hátránya a Tűzraktérben az, hogy mindent el kell játszani. Ha a szerkesztő minőségi szelekcióhoz látna, fölborulna a rendszer, netán újat kellene kitalálnia. Ez valószínűleg abszurd elvárás.
Gondolom, a koncepció felelőse (a színes lapokon minden író, rendező, szereplő föl van sorolva, legfeljebb nem mindenki érkezett meg, csak az egész kigondolója, összeállítója nincsen, ezért csak gyanakodhatok Vajdai Vilmosra) ezt időben felismerte, mert eleve meghirdettek a Trafóban egy későbbi estet Valami a Kurátorokból címmel. Nem ígérték, hogy a legjobbat adják, hogy is tehetne ilyet egy olyan társulat, amelynek egyetlen hangosan hirdetett programja, hogy rossz színházat akarnak csinálni. Ettől még természetesen valóban az eredeti tartalom jobb részét ismételték meg a Trafóban. (Nekem egyedül a nyitódarab hiányzott, ahol a pályáztató Rába Roland kötődik otrombán a pályázó Monori Lilivel.) A szokásos színházi térben egymást követő jelenetek nem keltették a megszerkesztettségnek, a koncepciózusságnak az eredetihez hasonlóan erős benyomását, viszont időben nem folyt úgy szét a műsor. Néhány jelenet egymásba vágásával viszont új tartalmi sugallatok támadtak. Minden néző azonos kompozíciót kapott, ugyanazt a gondolati ívet követhette végig, vagy ugyanott érezhette az ívet megtörni. A Valami… legszerencsésebb megoldása, hogy a legerősebb darab, Vinnai Andrástól a Kovácsoltvas pelenka című pályamű a végére került. A fantasztikus abszurd, a jövőből érkező kurátorok, akik a kész előadás ismeretében hozzák meg visszamenőleges döntésüket, alapötletében és részleteiben egyaránt szellemes, a pályázati-kurátori rendszer lényegi képtelenségébe talál, Vajdai Vilmos rendezésében az előadás is pontos, a színészi alakítások plasztikusak, különösen Hegedűs D. Géza és Keresztes Tamás időutazó kurátorai élvezetesek, a Kovácsoltvas pelenka című pályaművet befejezésül összefoglaló szöveg pedig az Örömóda dallamával az egész estét hatásosan zárja le. A legszerencsétlenebb ötlet viszont, hogy ezután, amikor már mindenki azt hiszi, vége az előadásnak, kitapsolta magát, menne haza, akkor megjelenik az eredetiből ismerős idős civil hölgy, és nehézkesen, akadozva fölolvassa Schilling Árpád–Gáspár Máté Evangélium című összefoglalóját. Ami ott még hajnali háromnegyed háromkor is hatásos volt, az itt már éjfél körül is süketen szól, a nézők ugyanis kikapcsoltak, türelmetlenül készülődnek hazafelé.
Az elszántan rossz színház tehát végül megvalósul, de addig jó.
ZAPPE LÁSZLÓ
