Az elmúlt hetekben két színházi bemutató is igen hasonló témával foglalkozott. „Kőfalon innen és túl", a jó és a „rossz" színházban mind egyről folyt a szó: hazánk (kultúr)politikai visszásságairól, a színházszakmai viták kilátástalanságáról, botrányokról, indulatokról, hatalmas közhelyekről és elenyésző közpénzekről. A TÁP Színház bemutatta a Kurátorok című jelenetfüzérét, a Katona József Színház Kamrájában, Máté Gábor rendezésében pedig a Notóriusok sorozat VI. részeként a „Rombolni nem színházat építeni szívesen" című előadást láthattuk.
Míg Vajdai Vilmos, a TÁP Színház vezetője felkért 15 írót és 14 rendezőt, hogy a Kortárs Drámafesztivál keretében készítsenek közösen egy gigantikus előadást a pályázás és elbírálás anomáliáiról, tehát jelenetötletek képezték az előadás alapját, addig Máté Gábor és munkatársai, Enyedi Éva és Török Tamara dramaturgok dokumentumszínházi előadást készítettek, amelynek minden mondata elhangzott vagy leíratott a valóságban, és a szövegek nagy része fellelhető a nyomtatott vagy online médiában. Kérdés, hogy egy színházi előadás hogyan tud tükröt tartani a valóságnak. A tények elemzésére szolgálnak ezek az előadások, rálátást biztosítanak a zavaros közállapotokra, vagy esetleg egyenesen revelatívak, rámutatnak a rendszer gyenge pontjaira, megoldási lehetőségeket vázolnak fel, biztos pontokat jelölnek ki a struktúravita, a pályázati rendszerek ingoványában? Azt hiszem, egyik esetben sem erről van szó.
A Kurátorok című előadássorozat a „rossz színház" teljes fegyverzetét beveti, és összességében megteremti témájának tükörképét, vagy mondjuk inkább úgy, a tükörkép érzetét, mert a probléma éppen az, hogy pontos körvonalai nem rajzolhatók ki a kuratóriumi rendszer működésének. Helyszínül a Tűzraktér új épületét választották, ami nemrég még a Terézvárosi Kéttannyelvű Általános Iskola és Gimnázium épülete volt. Terjeng a menzaszag a folyosókon, a falakat színes papírból ragasztott őszi fák, hajdani rajzórák alkotásai díszítik, a teremben fehérlik a tábla helye. Másutt viszont fekete nejlonnal borított falak, véresen kiütött szemű mellszobor, falra ragasztott dossziékból kikandikáló fallosz ábrák. Bár, szőnyegekkel és szövetekkel becsomagolt, fülledt hangulatú bársony terem, gang, lépcsőház, fehérre meszelt szoba falra rajzolt könyvtárral, elhanyagolt mellékhelyiség (egyben öltöző) – hideg, máshol meleg, sokarcú, végeláthatatlan labirintus. A teljes káoszban mégis bürokratikus rendben kell közlekedni. Három csoportra van osztva a tömeg: kék, sárga, piros szalagokkal jelezzük hovatartozásunkat (ennek megfelelő színűek a műsort tartalmazó szórólapjaink is), idegenvezetők kísérnek körbe ebben a zűrös neuronhálóban. Mintha a kilátástalanságról gondolkoznánk a tér és idő segítségével öt órán keresztül, este tíztől hajnali háromig. Zsibbadás, majd fásultság és légszomj, mazo-színház.
Szerencsére a sárga csoport tagjaként a legjobb sorrendben láthatom a három teremben bemutatott jeleneteket, mert az utoljára meglátogatott bársony terem felhozatala a legerősebb. Az estét két akció keretezi, Mundruczó Kornél videós performance-a és a Schilling Árpád–Gáspár Máté páros jegyezte kegyelemdöfés az előadás végén. Mundruczó, mint a legtöbb rendező, saját embereivel dolgozik. Rába Roland játssza a kurátor szerepét, Monori Lili pedig a pályázót. A valóság és a fikció pikánsan keveredik a negyedórás jelenet során – még egy ilyen kis etűdben is kitetszik, Mundruczó mennyire szereti az ilyen helyzeteket. Rába fölényét Monorival szemben azzal is érezteti, hogy egyfolytában a Nemzeti színészeként említi magát, kiabál és a nemi szervével fenyegetőzik. Monori Lili a valóságban is pályázó, a MU Színházban bemutatott alternatív előadásaira szeretne most is pénzt szerezni. A valóságos fenyegetettség és őszinte felháborodás hallatszik a hangjában, amikor tiltakozik az ellen, hogy az olcsó hatás kedvéért felfedje kebleit, amit Wéber Kata, talán mint mintapályázó, zokszó nélkül megtesz. Mundruczó kézi kamerával követi az eseményeket – így azok is láthatják a kivetítőn, akik nem tudnak a játszók közvetlen közelébe férkőzni –, Frecska Rudolf a maga csöndesen fenyegető módján téblábol, Rába vetkőztet, Monori öltözik. Az előadás záró képe az est eszenciája: a levegőben némán zongorázó ujjakat egy kalapács ütéseivel irányítják.
Az éjszaka valamennyi előadásáról részletesen beszámolni sajnos nem érdemes. Röviden talán így summázhatók: a különböző kuratóriumok általában döntésképtelenek és felkészületlenek, vagy hogy ne szépítsük a dolgot, egyenesen elmebetegeknek, elvetemülteknek tűnnek, a pályázók pedig jobbára tehetségtelenek. Vannak, akik csak esznek-isznak és kiszámolókat morzsolnak, hogy kié legyen a pénz, mások filmsztárok és operaklasszikusok jelmezeibe bújnak a Kill Bill Menyasszonyától a Szomszédok Taki bácsiján keresztül Don Giovanniig és Szent Istvánig. Az írók idéznek, játszanak a nyelvvel, a színházi szituációval, még a klasszikus nagy fehér festmény is megjelent mint a kortárs művészet érthetetlenségének szimbóluma. Bozsik Yvette Tasnádi István eredeti szövegét a táncszínház világába adaptálta, így valamelyest kitűnt a hasonló jelenetek közül, Török Ferenc rendezése egy reklámcég közegébe helyezte a pályázati versenyt. Kovács Dániel érdekesen használta a teret azzal, hogy egy meghibbant kurátor édesanyját úgy három méter magasra ültette kötögetni az osztályterem egyik sarkában, jól kifejezve ezzel, hogy a kedves mama kurátorabb a kurátoroknál, mindenbe beleszól, mindenki fölött áll, mégis sarokba van szorítva. Galambos Attila, ismertebb nevén Gigor Attila a Keresztapa nyitójelenetére írt egy frappáns szinkronszöveget. Horváth Csaba Háy János jeleneteiből egy a ritmusra építő, a tánc és a prózai színjátszás kapcsolatán ironizáló előadást rendezett. Andrássy Máté Oroszlánkirály című musical-előadása az egyik legfájdalmasabb színházi élményem, a jó és a rossz színház százalékpontos vegyülete. Krisztik Csaba káromkodás-katarzisa és a 80-as évek legsötétebb időszakát idéző öltözete is emlékezetes.
Az igazi bajnok az utolsó előadás, Vajdai Vilmos és Vinnai András Kovácsoltvas pelenkája. A nyitóképben Váradi Gábor egy piros lavórbugyogóban áll, két hosszú lábának két lyuk van kivágva, és egy kereplő hangját utánozva forgatja az öklét a levegőben. Aztán Pálmai Annával verselni kezdenek hosszan a lélekesztergáról. A nyugodt Zrínyi Gál Vince mint rendező és az ideges Bánki Gergő mint író szintén utánozhatatlan páros, őket talán csak Keresztes Tamás és Hegedűs D. Géza űrutazói múlják felül. És ne feledkezzünk meg Ezüsthigany egyedi mozdulatairól sem. A Különvélemény című sci-fi, a magyar rögvalóság és a legjobb minőségű abszurd kikezdhetetlen ötvözete ez a Kovácsoltvas pelenka. Visszatér két kurátor a jövőből, hogy megakadályozza egy alternatív előadás elkészülését, amely bűn lenne az emberiség ellen, tudják előre, pedig az alkotók még el sem követték. A valóságban viszont ez az előadás menti meg a véget érni nem akaró éjszaka becsületét. Ezek utána már csak Schilling Árpád és Gáspár Máté üzenete következett: egy kedves, idős hölgy olvasta fel háromoldalas kiáltványukat, amelyben félig ironikusan, a bürokratikus nyelvet fricskázva, félig komolyan felhívták a figyelmünket a közösségi és közösségért való színjátszás fontosságára, majd képzeletbeli kuratóriumuk a képzeletben rendelkezésükre álló összeget egy nyugdíjas otthonnak ítélte.
A Kamrában bemutatott struktúravita nem olyan zsigeri (vagyis fizikai szenvedés-színház), mint a Kurátorok, de nagyon is emocionális előadás. Címe Schwajda György pályázatából való, amivel elnyerte a kaposvári színház igazgatói posztját: „rombolni nem színházat építeni szívesen."
A Notóriusok című színháztörténeti sorozat VI. részének legreménykeltőbb, és egyben legkiválóbb teljesítménye a színészeké, mindenki sziporkázik a szerepében, jólesik ilyen jó színházat nézni. A téma a bemutató közönségének talán izgalmasabb, mint egy Shakespeare-dráma, a rendezők, színészek, kritikusok mindennapjait adják elő, napjaink politikai és egyben szakmai diskurzusát dramatizálják, bár elnézve a szövegeket, a kirohanásokat, felszólalásokat és összeesküvéseket, mentőakciókat, a dráma adja magát. Ugyanakkor kétséges, hogy a színházi berkek szűk körén kívül mennyire lehet népszerű, érthető ez a tragikomédia.
Az első felvonás a Merlin Színházban, 2007 áprilisában megrendezett színházi struktúravita egyik délelőttjének a jegyzőkönyvét követi. A házigazda Magács László (Tenki Réka), a Merlin igazgatója, aki jobbára a büfé állapotáról számol be. Galambos Péter, az örök moderátor az előadásban saját hangjával szerepel egy kalitkába zárt galamb képében. Schilling Árpád és Gáspár Máté (Kovács Lehel és Keresztes Tamás) egy székben ülve éktelenül verik a dobokat, ébresztőt „fújnak" az előadás nyitányaként, mintegy megadva az ingerült hangütést, többek között a Nemzeti Színház elárverezését követelve. Velük szemben ül az egész szakma, a kultúrpolitikusok és rendezők, színigazgatók különféle nemzedékei. A színészek pizsamában, egy-két találó attribútummal vagy gesztussal jelenítik meg a közszereplőket. Fullajtár Andrea kiköpött Csáki Judit – mély hangjuk is szerencsésen hasonlít –, máskor pedig kissé kíméletlenül, szétdúlt hajjal játssza Hudi Lászlót. Bezerédi Zoltán visszafogott és szerény Koltai Tamás, hiszen élő mása épp szemben ül vele, fő a békesség. Elek Ferenc bőrmellényes Márta István, később a mobiltelefon is előkerül. Bodnár Erika játssza a fölényes Babarczy Lászlót és így tovább, sorra kerül majdnem mindenki. Bálint András (Kocsis Gergő) híres 43-asok dalát 50-es évekbeli indulóként adja elő a színészkórus, Márta István egy táblánál tart prezentációt a három malomról, amelyek más-másképpen őrölnek, Székhelyi József a híddal, Konter László a vallással példálózik. Takátsy Péter alakítása az óráját leső, profi közhelygyáros politikus Horváth Csaba alpolgármester szerepében magáért beszél. Megannyi szórakoztató kis jelenet, a megjelenítettek persze végül kiöntik a gyereket a fürdővízzel együtt. Az összejövetel szünetében Csáki Judit interjút készít Alföldi Róberttel (Rajkai Zoltán), akinek fejtegetéseit a notórius pályázókról hangos nevetés követi, miként ama kijelentését is, hogy ő többet soha nem pályázik, miután nem kellett az Új Színházba. A felvonás végén Dankó István hajhálós rapje erősen zárja az első menetet.
A második felvonásban egyre sötétebb és keserűbb az előadás hangvétele, a karakterek és közhelyek mögül kikandikál a vita tragikus, vagyis politikai olvasata. Az elmúlt év sok botránya közül a szolnoki Szigligeti Színház igazgatói pályázatát emelik ki, ahol Szalay Ferenc polgármester jelölte és egyben választatta Balázs Pétert igazgatónak. A második felvonás kezdetén azt láthatjuk, ahogy a pécsi Dante kávézóban, a POSZT-ra összegyűlt szakma egy(ik) része azon tanácskozik, hogyan vegyék elejét annak, hogy a politika döntsön szakmai kérdésekben. Két rövidnadrágos szolnoki színész járul a füstölgő asztaltársaság elé, hellyel nem kínálják őket, csak audienciát tartanak – szatirikusan jelzi ezzel az előadás a színészek rangját a rendszerben. A jelenet iróniájának másik célpontja az asztaltársaság tehetetlensége: jól érződik, hogy a szinház.hu-ra írt nyílt levél mennyit ér (arról nem is beszélve, hogy ez már hányadik aláírásgyűjtés volt, csak abban az évben). Egyik levél szüli a másikat, Lukáts Andor a körülötte, vele zajló cirkuszról ír keserűen, Kerényi Imre „Kedves Ascher Tamás!" kezdetű levelében tisztázza és egyértelműsíti az arcvonalakat, a háború tényét; a kölcsönös pofonokat számolja, egyre megy, hogy ízlések vagy politikák szembenállásáról van szó.
Számomra csak az egyértelmű, hogy „lúzer a hangulat". Az előadás végső tanulsága, hogy a repülő csatabárdot is el kellene ásni valahogy, mielőtt valaki hátába áll – nem kell minden évadra egy ominózus műtét.
„A király föláll.(…) Világot ide! Menjünk."
A valódi bizonyosság nem az, hogy a fény leleplezi Claudiust, hanem csupán arra derül fény biztosan, hogy a játék nem ért véget.
hóFEHÉR ANNA
