A gyorsétterem szimbólum. Aki színpadra teszi, számolhat erős jelentésével. A fogyasztói társadalom karakteres helye. Ahol nem az elit találkozik. A szüntelen időzavartól sürgetett közember tudja le kalóriaszükségletét. S a mama főztjével már nemigen kényeztetett, az egyenkosztot hovatovább megkedvelő fiatalok „mekdóznak", akiknek találkahelyként is funkcionál. Itt játszódik az Éjjeli menedékhely, Makszim Gorkij drámája, legalábbis az első fele, a József Attila Színház előadásában. A színpad bal portálján jókora hamburger képe fogadja a nézőt. Csak az „ocseny haraso" felirat utal az eredetileg orosz környezetre. S a húspogácsás szendvicsek fotókon is sorakoznak a háttérben. Ahogy szokásos, szalagban a pult fölött. Mert van pult is, s olyan jellegtelen székek is, amilyenekkel várják mindenfelé a világon a betérőket, a gyorséttermi lánc megannyi egységében.
Kijelöli tehát az Antal Csaba tervezte helyszín a jelent, a színmű már évszázadnyira távolodott korához képest. És hasznos asszociációkra sarkall. De pontatlan. E helyeken valóban a „burger" (burgher), vagyis a polgár fordul elő. Legritkábban a hajléktalan. Azok pedig, akik a pulton túl vannak, sohasem a tulajdonosok, hanem kiszolgálók, többnyire olyan fiatalok, akik még nem teremtették meg egzisztenciájukat. Alig különböznek némely vendégüktől. De formaruhát hordanak, hasonlót azokhoz a sötétkék-fekete, ingből vagy blúzból és nadrágból vagy szoknyából álló – Benedek Mari elgondolta – öltözetekhez, amelyeket a darabbeli menedékhely gazdája, Kosztiljov és felesége, Vaszilisza, s annak húga, Natasa hord. Félrevezetnek a pontos viszonyokat illetően. Hihetni, hogy ezért is változik a szünet után a színhely, amely már inkább hasonlít az eredeti nyomorszállásra a tábori ágyak jóvoltából. De alighanem a változtatásra az az igény (is) sarkallhatott, hogy más-más lehetőséget kínáljanak a játéknak, a berendezés mozgatásával más-másképpen szerveződő teret. Míg a szintén el-elmozduló pult szigorúbban tagolt, addig a fekhelyek mobilabb látványt alakítanak ki, könnyebben is eltávolíthatók a színről. Mert helyet kell adniuk a végső képeknek. Annak a műanyag szalagfüggönysornak, amely mögé kerülnek a személyek a drámai csúcsponton. S a bejárati szélfogókhoz hasonló, áttetsző, hosszanti szeletekre a társaik mintegy a tragédiájukat mázolják rá vérvörös ketchuppal, illetve kivételképp mustárral. Ami valóban meghökkentően hatásos. Persze, avantgárd ízlés szerint. Időközben a színpad jobb hátsó szegletéből a középpontba került az az óriásira felfújt reklámfigura, amely csak fekete-fehér színeiben nem, de a formájában-ruházatában erősen hajaz az itt nem M-mel, hanem – mintegy a betűt megfordítva – W-vel jelölt gyorséttermek Ronaldjára. Ismét a fogyasztás jelképéhez vezet, amelyet az úgynevezett jóléti társadalomból kívül rekedtek végül laposra taposnak, akár egy leeresztett luftballont. Ennek a sugallata világos lehet bárkinek.
De még egy szó a bohócforma Ronaldról. Noha kissé bárgyún, de szívélyesen invitál világszerte. Csíkos ingujját, csíkos zokniját most Luka megkapta, miként a „sminkjét", a vörösre festett szájat is. Vagyis Lukát a porondok komédiásához hasonítja az előadás. Nem az az elhivatott vigasztaló, rendületlen emberbarát jut eszünkbe, amilyennek a színműben s megannyi színielődásában megismertük. Természetesen, volt már olyan színjáték, amely Luka hazugságait nem jócselekedetként értelmezte, az illúziókat tápláló magatartást haszontalannak találta, ha nem éppen ártalmasnak. De most az ítélet nem egyértelmű róla. Hiszen a színjáték második részében Luka szája már nem piroslik bohócosan. Amit mond, azt sem úgy mondja már, hogy az produkcióóóóó! S amikor a reménnyel áltatott Színész felköti magát, éppen Luka térde-teste fogja fel. Ami úgy néz ki, hogy Luka akadályozza meg a végzetes himbálózást. Ugye, nem csupán a beállítás ügyetlen? Mert nem volt mód egy hevedert felvenni? Nem bírta volna el a rúd a szereplő súlyát? S inkább azt sugallták volna, hogy a Színész éppen Luka segítségével kapaszkodik a halálba?
Óvatosan kell bánni a legeslegújabbkor emblematikus alakjaival. Ha egy fiatal és formás nő feszülő pólót, forrónadrágot, nem utolsósorban tapsifüleket hord, első tekintetre óhatatlanul „nyuszilánynak" nézzük, az erotikus magazin lapjaira illőt. Márpedig így öltöztetik a haldokló Annát. Legfeljebb a falatnyi rózsaszín bundácska sejteti, hogy inkább egy gyönge, védtelen, a kegyetlen világban pusztulásra ítéltetett jószágra, préda-lényre kellene gondolnunk. Vagyis megint pontatlanul illeszkedik a küllem a tartalomhoz. Kétségtelen, hogy akik a balett, a tánc felől érkeznek, a műfajból adódóan inkább hagyatkoznak a tetszőlegesen felködlő asszociációkra, mint a verbálisan is lefordítható, tiszta jelzésekre. Művészetük közelebb áll a komponistákéhoz, mint az írókéhoz, drámaírókéhoz. De amikor „nyersanyagként" egy színművet interpretálnak, alkalmazkodniuk kellene annak sajátságaihoz, nevezetesen az akciók, szituációk, személyek konkrétabb és következetesebb értelmezéséhez. Erre nehezen hajlik a koreográfusként ismert rendező, Horváth Csaba. Szinte „in medias res" szembesíti a nézőt sajátos világával, amikor repetitív mozgásokat-gesztusokat végezve „mutatja be" a személyeket, akiket lehetetlen azonosítania annak, aki nem ismeri a színművet, jóllehet később vannak realitásként is érzékelhető jelenetek. Ilyenek korábban jól segíthették volna a történések követését. De mintha nem volna szempont, hogy a színház – igen: a József Attila Színház – közönsége meg is értse, amit lát.
Az a nőalak is mutatja ezt, akit a modern balettban képzett, sugárzó személyiségű Blaskó Borbála jelenít meg. Az első részben sötét nadrágkosztümöt, a másodikban fáradt rózsaszín, csupa fodor „estélyit" visel. De merészség volna azt állítani, hogy a szögesen más-más öltözet szögesen más-más mozgásformákkal társul, vagy a mozdulatok hasonlatossága ellenére az eltérő külsőségeket igazolják eltérő gondolatok. Ám tagadhatatlan, hogy vannak kitüntetett pillanatok, amelyek nagyon is emlékezetesek maradnak. Nemcsak e szólóban, hanem az együttes játékban is. Talán nem csak kevesek számára.
Ez az Éjjeli menedékhely értéket képvisel, mintegy részértékek összegzéseként. A táncszínház és a prózai színház ötvözése figyelemre méltó minőség. Tudjuk, Horváth Csaba és társulata, a ForteDanse keltett is figyelmet, például A tavasz ébredésével, a Kalevalával. Önáltatás nélkül senki nem hihetné, hogy efféle minőség egy csapásra létrejöhet, mégpedig egy homlokegyenest más profillal működő színházban. Még akkor sem, ha e mezsgyén jártasabb csapattal érkezik a rendező. Aminek van hátulütője is. Még inkább szembeszökő, hogy mindenki abból „dolgozik", amihez a színházi múltja, tapasztalata hozzásegíti. A nem oly régen, a Jordán Tamás–Lukáts Andor vezette színész-osztályban végzett, a debreceni színházhoz szerződött, majd a ForteDanse-hoz szegődött fiatalok szemlátomást „edzésben" vannak. A táncos feladatokat könnyedébben teljesítik, Földeáki Nóra (Natasa) ihletetten, Krisztik Csaba (Színész) izgékonyan, Kádas József (Vaszka Pepel) és Andrássy Máté (Medvegyev) is olajozottan. De tetten érhető rajtuk már az a táncszínházi szemlélet is, amely szerint inkább típusok jelenjenek meg, semmint karakterek, jellemek. Ezért kérdés, mindegyikük eljátszhatná-e szerepét egy tisztán prózai előadásban. A József Attila Színházból többen éppen hogy karaktereket működtetnek. Mint Besenczi Árpád (Bubnov), Sztarenki Pál (Klescs) vagy a záró jelenetében markánsabb Vándor Éva (Kvasnya). Talán ilyesmire törekedett Kocsis Judit (Tatár) is, de csak merev lett a férfiszerepben. Persze, a jellemábrázoláshoz hangsúlyosabb feladat is kell. A menhelytulajdonos nyomatékának megfelel Mihályi Győző (Kosztiljov), akinek a keménysége, indulatai meglepetésként hatnak. Kíméletlen és féktelen, összetett egyéniséget mutat Márkó Eszter (Vaszilisza), aki megtalálta a helyét e színjáték sajátos rendszerében. Eredendő romlatlanságot sugároz Kovalik Ágnes (Nasztya), az álmodozásai hitelesek, az üdesége nehezen illik a prostituálthoz. És nem érzékelhető az a kapcsolat sem, amelyben az örömlánynak mintegy a kitartottja az egyik menedékhelylakó. Ezért nem lehetnek felelősek most a színészek, hiszen a gesztusaik is koreografáltak, így korlátozott az egyéni mozgásterük. Többeknek segít egy-egy monológnyi textus. Így érezteti Fila Balázs (Báró) az elvesztett egzisztencia keserűségét is, szégyenét is. (Makulátlan fehér inge, fehér nadrágja végképp elgondolkodtat, miért is „öltöztették felül" a szálláslakókat.) Macsós tartással pozíciót teremt magának Zöld Csaba (Szatyin), akinek szintén megadatik a nyomatékos megszólalás lehetősége. És mindketten előnyben vannak több kollégájukkal szemben azáltal, hogy mozgásukat is képezhették musicalszakon. Akárcsak Ömböli Pál (Aljoska), aki viszont a stílustól elütő rapféleséget lop alakításába. Eszünkbe jut a karcos játékú Méhes Lászlóról (Luka) is, hogy a színi egyetemen jó ideje zenés mesterséget tanít. Ha szerepének értelmezése tisztább lenne, nem is volna kivetnivaló. Amit még balettnövendékként tanult, most az előadás legjobbjává emeli Ullmann Mónikát (Anna), akinek van drámai ereje, lírája is.
Ideális esetben: mindenki képes volna magas szinten mozogni, s elég jól énekelni. (Mert vannak kórusok a szinte impozáns összképekben, a zenét Szabó Mátyás jegyzi, aki ütőhangszerekkel kíséri is a történteket, egy alkalommal a Színész testén veri a ritmust.) S itt olyan színészi képességek volnának a legelőnyösebbek, amelyek sallangtalanul, modorbeli színezések nélkül tudnak egy-egy embert felmutatni, intenzív jelenléttel, erős személyiséggel. Mindebből az utóbbi a legkevésbé „előteremthető". Nem pótolható fegyelmezett törekedéssel. Mégis a látottak úgy summázhatók, hogy a szereplők zöme szinte a maximumot hozta ki magából. Persze, nagy lesz a közönség „csábítása". Hogy bizonyos könnyítésekkel játsszanak, a nézőknek ilyen-olyan kapaszkodót nyújtsanak. (Itt még a publikumnak öröme például az úgynevezett „tapsos bejövetel". Így köszöntötték Bakó Mártát is, a társulat idős színésznőjét, aki finoman bólintva meg is köszönte, mielőtt hozzáfogott volna egy felolvasáshoz, egy rendelethez, amely voltaképpen a hajléktalanokat diszkriminálja.)
Nem megkerülhető a kérdés: helyén van-e ez az előadás? A József Attila Színház publikuma nem szokott a meglepetésekhez. (Legföljebb az „aluljáróban", a stúdióban, amely már – az Éjjeli menedékhelyet szintén eredetien színre vivő – Gaál Erzsébet nevét viseli.) Ha csupán rábök a műsornaptárra, nagy a valószínűsége, hogy szórakoztató produkcióra talál. Nem kell az emlékezetében kutatnia, kicsoda a szerző, milyen az opus. Könnyen el tudom képzelni, hogy a Kölcsönlakás, a Legyen a feleségem és más hasonló címek között nem mindenkinek tűnt „kakukktojásnak" Az öreg hölgy látogatása – pedig az volt. Nem kommersz, hanem a drámatörténetben jegyzett színmű. Ráadásul Zsótér Sándor személyében olyan rendező vitte színre, aki nem elégszik meg a színházművészet hagyományos eszköztárával. Most pedig jött az Éjjeli menedékhely, a koreográfus Horváth Csaba rendezésében.
Alighanem szakmai elismerésre is vágyik e színház direkciója. Ha egyszer „bejött", még egyet megkockáztattak. Még merészebbet. Ha csak jelezte volna a színlap, hogy az Éjjeli menedékhely lényegében koprodukció a ForteDanse-szal, hogy az ismerős szereplőgárdában felbukkanó újabb nevek nem frissen ideszerződött fiatalokat takarnak, hanem vendégművészeket (akik zömmel a Trafóban, a Tűzraktérben, a Merlinben szerepelnek), már korrekt figyelmeztetéssel szolgált volna. Hadd tudja a néző, mire számíthat.
