De jó lenne, ha a szerző hatodik és hetedik felvonást is írt volna a világirodalom egyik legtartalmasabb, legkritikusabb, legaktuálisabb komédiájához! Éppenséggel nem elképzelhetetlen – bár dramaturgiailag természetesen kifogásolható –, hogy az igazi revizor megérkezése után ismételten, immár élesben lejátszódjék mindaz, ami az álrevizor előtti tisztviselői hajbókolással, megvesztegetéssel, feljelentgetéssel a sivár kisvárosban végbement. A székesfehérvári Vörösmarty Színház számára azért lenne kedvező az elképzelt hosszabb változat, mert Koltai Róbert rendezése csak a második részben tapogatja, majd használja ki jobban saját lehetőségeit, s marad benne tartalék.
Kerényi József tágas, félig absztrakt díszletében két trónszerű és több plexiszék várja a hivatalnoki ülepeket. Talán a még kalandsóvár Polgármesterné hátsójának készítették oda a második trónust? A házi erőviszonyok alapján nem úgy fest. S minek a kétszeres embermagasságú úri, s mellette a görnyedést parancsoló szolgai bejárat-kijárat, ha a kínálkozó, hierarchizáló ajtónyitásokra nem kerül sor? Mennyiben lokalizálja az értelmezést, hogy a hátsó színpad felé nagyjából Magyarország térképének körvonalait sejtető hatalmas vágat nyílik? Hiszen a „történik itt és most" érzete elkerülhetetlen, az óriási ablak viszont csak hol emeleti, hol földszinti lakásra utal, s e lebegés-keveredés illogikussága is reflektálatlan.
Nem sikerült színhelyet találni – mint az A revizor-színrevitelekben oly gyakran előfordul – a nyomorgó, éhező Hlesztakov fogadóbeli handabandázásához. A leeresztett függöny elé tolt odú a mellékesség látszatát keltő, valóhű tákolmány. Nem kerül összhangba a kongón kísérteties, imént leírt nagyteremmel. A félig-meddig határolatlanul a térbe dobott szobácska elfeledteti a címszereplő (illetve hát a valódi revizort véletlenül „helyettesítő") kisember megformálójával, Száraz Dénessel, hogy a kulisszából a színházba – e hevenyészett építményből a színpad díszletezetlen részébe, a csupasz épületbe! – nem szabad átmászkálni: szétpattan a szituációs varázs. A máskor nemegyszer sokkal jobbnak látott Száraz egyébként is következetlen (s ebben Koltai ludas lehet): a későbbiekben a tajt részegséget megfelelő váltások nélkül próbálja folyamatos beszédű alkoholtelítettségből és hortyogásba forduló dülöngélésből kikeverni. A házi kislány elcsábítására tett alpári kísérlete semmiképp sem illik a túlzások ellenére decens általános játékmódba.
Bata János ugyan szerepátvétellel lépett – Oszip szolgaként – a darabba, de hetekkel a premier után már csak el kellene képzelnie, miként viselkedik egy farkaséhes behemót, ha nyikhaj gazdája fitymálva turkál a nagy nehezen kikunyerált ételben, s ellöki magától a maradékot. Jó néhány reakció elképzelhető a fogásokat porciózó evés-képben, csak Bata közömbössége nem.
A fehérvári produkció első óráját azok az alakítások mentik meg, amelyek a kezdésre is készek, s bár utóbb nem emelkednek, megfelelően kitartva színezik a panoptikumot. Kertész Péter tökéletesen idomul Nyikolaj Gogol A jellemek és a jelmezek című, instruáló előhangjához, Ljapkin-Tyapkin karakterizálásához. Azt persze nem játszhatja el, hogy a bíró „öt-hat könyvet elolvasott, és ezért – úgy módjával – már szabadgondolkodó", de a pontatlan politikai barométer vidékies fontoskodását híven szállítja, s a korrupt elöljáró vastag bőre alatt hirtelen cikázni kezdő aggodalmakról is érzékeny hangsúlyokkal informál. Quintus Konrád ugyancsak „nyitásra" hozza a mulya tanintézeti felügyelő, Hlopov még némi rokonszenvet is kiváltó, toporgó bénultságát.
Ami egyértelmű elismerést érdemel, és felvonásról felvonásra újdonságokkal is szolgál: Fekete Mária jelmezkollekciója. A ruhák tökéletesen fogalmazzák meg az isten háta mögötti szegénységet. A Polgármester és kompániája ott fosztogatja a közvagyont, a kincstárat, a kereskedőket, ahol csak éri, megköveteli a baksist, és egészségügyre, tanügyre, intézményrendszerre, közjóra a kevésnél is kevesebbet költ, mégis kinőtt nadrágban, az öltönyhöz nem illő színű cipőben, a tavalyelőtti divatot majmolva tengenek. Erre Gogolnál jószerivel csupán a város első emberének zsíros egyenruhája vall rá. Az írói utasítás szabad, elmélyült továbbgondolása, kiterjesztése eredményezhetett olyan öltözéket, mint a postamester az elcsaklizott, felbontott levelek tárolására alkalmas zsebű zubbonya, vagy a rendőrbiztos uniformisa, amely – Koltai rendezőként sem hagy kétséget – a tovariscsi nye konyec plakátasszociációjával bír. (Arra nem lehet panasz, hogy az előadás társadalmi körképe ne lenne megfelelően rétegezett.)
A sokáig bicegő színjáték a második, cselekményesebb, az egyéni akcióknak is jobban kedvező részben végre megáll a saját lábán, egy jól sikerült, mulatságos tablónak és a vesztegető besündörgéseknek köszönhetően. Összehangoltság nemigen mutatkozik. Tűzkő Sándor kabaré- és bohóctréfával egyéníti Zemljanyika közjólétintézményi gondnokot, Kozáry Ferenc zamatos népi sunyisággal jellemzi a levélbontogató Spekint, Janklovics Péter igyekszik fölébe nőni a „néma" járási orvos, Hübner kissé mellékesen kezelt figurájának, Juhász Illés és Várfi Sándor végre nem a kettős kabinetalakítást kergeti Dobcsinszkij és Bobcsinszkij párosának iker hitványságában. A női vonal lendületes: Závodszky Noémi a harsogásban, parlagiasságban is megőrzött játékintelligenciájához passzol Anna, a Polgármesterné, Csizmadia Ildikó öntudatos cserfességéhez is az anyukájával a siker reményében versenyző öntudatos bakfis, Marja, s Incze Ildikó (Ivanovné) szintén kiemelkedik a mellékszereplők nem túl acélos kórusából.
Morcsányi Géza kemény, precíz fordításában csak az orosz nevek második elemével van gond: az otcsesztvót kimondják, ha stiláris vagy poénos hatást remélnek a név bonyodalmasságától, hangzásától, és nem mondják ki, amikor az „európaibb", fürgébb kételemű névvel szeretnének operálni. Ez zavarokat támaszt. Az apai nevek megérnék azt a fél percet, amibe összességükben kerülnének.
Mikó István (Szolnokon) már belerázódott ebbe a magyarításba, hiszen játszotta ott a Polgármestert. Nem is a szöveggel, hanem a tempóval és a beosztással gyűlik meg időnként a baja (az általam látott előadásokon még kellék, technika orv fogyatékosságaival is meg kellett küzdenie). A szöveget szétdaraboló, a szerepépítést folyton újrakezdő szándék nagyjából a harmadik felvonásra pattogzik le Mikóról. Innentől a szerep teljes regiszterében helytáll, ő a prímhegedűs, de a nagy alakítás ormára már nincs lendülete felfutni. Nem közveszélyes, mindössze ijesztően szánalmas hatalmasság. Csodálatos babérleveles díszkabátja által kifigurázva, marginális napóleonként omlik össze, az álrevizor-ügytől (lánya kútba esett házasságától, saját tábornoki illúzióinak szétfoszlásától) megviselve, a valóságos revizor érkezésétől sokkolva.
Koltai kiváló rendezői slusszpoénja, hogy a városvezetők karát a karriercsőd, a morális letaglózottság végpillanatában, a közönségnek háttal süllyesztőn lebocsátja a bukottság, a feledés poklába. S mielőtt a taps megszólalhatna – vissza is emeli elénk ugyanezt a garnitúrát.
TARJÁN TAMÁS
