Tisztázzuk rögvest, hogy nem a filmesek verik át a közönséget, sőt! Pompás karácsonyi ajándékot kaptunk tőlük a decemberi bemutatókkal, pedig nem volt könnyű dolguk. Egyik-másik korábbi filmjükkel (Valami Amerika, Csak szex és más semmi) jó magasra tették a lécet, így jogos volt a felfokozott várakozás, amelyenek mindkét mű maradéktalanul eleget tesz. A gondosan kimunkált forgatókönyv (sok magyar film kudarcának legfőbb okát éppen ennek hiányával magyarázhatjuk), a rendezői ötletek, a kiváló színészi alakítások, a szakmai profizmus most is biztosítja a megérdemelt sikert.
Úgy vélem, nehezebb dolga a Valami Amerika 2 stábjának volt. Herendi Gábor rendezőtől tudjuk, hogy az első rész kirobbanó sikere, a félmilliót meghaladó nézőszám után meglehetős nyomás nehezedett rá, hogy készítsék el a folytatást. Szerencsére, volt ereje ellenállni, kellőképpen eltávolodni, és meglett az eredmény. Az új film nem nyögvenyelős utánlövés, hanem kiérlelt, autonóm mű, amely az első rész ismerete nélkül is élvezhető, ugyanakkor ezer szállal és tudatosan kötődik ahhoz. Ebből adódtak a nehézségek is, hiszen már ismerős és emlékezetes karakterek történetét kellett folytatni, ami bizonyos keretek közé tereli a sztorit, valamelyest megszabja a személyiségek önmozgását, kijelöli a hitelesnek elfogadható fordulatokat. Jó megoldásnak bizonyult, hogy a készülő forgatókönyvhöz a színészek is hozzáadhatták ötleteiket, módosíthattak az elsődleges elképzeléseken. A végső változat kimunkálása Divinyi Rékát, Herendi Gábort és Harma Gábort dicséri. A három fivér (Szabó Győző, Pindroch Csaba, Hujber Ferenc) és a sármos szélhámos, Alex (Szervét Tibor) mellett új szereplők tűnnek fel: a pénzes magyar maffiózó, akit azárt hívnak Balának, mert a fél Balaton az övé (Csuja Imre remeklése) és testőrökkel őrzött, szépséges lánya (Tompos Kátya) – ami majd lehetőséget ad újabb fordulatok beemelésére. A történetmesélés remek ritmusban elégíti ki az első részből ismerős viszonyok folytatása iránti kíváncsiságunkat és a még ismeretlen karakterek keltette érdeklődésünket. Minden elismerést megérdemel, ahogyan a stáb laza természetességgel kiaknázza a már egyszer bevált paneleket: az első részben egy film, itt egy musical megvalósítása körüli problémák, (kiváló dramaturgiai lehetőség a narráció és a sodró zenei betétek logikus összekapcsolására), a mesebeli három fiú testvéri szívatásai–vetélkedései, a csibész Alex újabb és újabb hazugságai okozta bonyodalmak az új csaj lenyúlásáig bezárólag. A fordulatos cselekmény előrelendítésében jelentős szerepet kapnak a vígjátékok konvenciói, az átverések, hazugságok, cselvetések. E téren ugyan Alex jeleskedik leginkább, de ha úgy adódik, a többiek sem ódzkodnak ettől az eszköztártól.
Üdítő a film humora, például a brutalitástól sem idegenkedő maffiózónak az igeragok helyes használatára irányuló tétova kísérletei. A vizuális irónia (operatőr: Márton Balázs) remeklése a filmbéli rendező bukott „művészfilmjének“ zárójelenete: a dús kalászú búzamezőn elkövetett, harsányan teátrális öngyilkosság. (A „remekmű“ címe egyébként A bűnös város. Csak nem szarkasztikus utalás a levitézlett kulturális kánonra? Vagy önironikus reflexió a Valami Amerika tipikusan urbánus világára?) A hollywoodi képi klisékre hajazó csipkelődés a három fivér fölbukkanása egyforma fekete öltönyben, amint azonos mozdulattal teszik föl fekete szemüvegüket, mint megannyi Men in Black. Humoros ötlet a takarítónő-casting, kár, hogy jóval hosszabbra sikeredett a kívánatosnál, és indokolatlanul lefékezi a film egyébként pörgős ritmusát.
A közönség, persze, hálás, a Valami Amerika 2 hetek óta megérdemelten vezeti a top 10-es listát.
„A pénzről két dolgot tudtam biztosan, azt, hogy nem boldogít, és azt, hogy magasról leszarom“ – erős indítása egy erős filmnek. A Goda Krisztina rendezte Kaméleon főhősének életvezetését ez a napjainkban oly ismerős felfogás irányítja. (Legföljebb sokan nem ilyen nyersen, vagy egyáltalán nem verbalizálják.) A nevelőintézetben szocializálódott Gábor (Nagy Ervin meggyőző alakítása) nyilván megtanulta, hogy „harc az élet“, és az erőviszonyok már eleve sok mindent eldöntenek. Attól (is) függően, kinek miben rejlik az ereje. Gáboré személyiségének képlékenységében. Ő a született szélhámos (nemcsak a film címe, hanem a meglepő műfaji meghatározás: „szélhámosfilm“ is egyértelműen jelzi, hogy az alkotókat ez a típus érdekli, sikereinek titka és esetleges kudarcának oka). Vélhetően a gének szerencsés kombinációjával magyarázható, hogy e képlékenység kiemelkedő intelligenciával, meglepő kombinációs készséggel, gyors helyzetfelismeréssel párosul. Gábor és gyerekkori hű társa, Tibi (Trill Zsolt) egy elegáns irodaépület takarítójaként dolgozik, s míg Tibi mielőbb végezne a munkával, hogy átadja magát játékszenvedélyének, Gábor a szemeteskosarakba dobált cetliket, könnyáztatta papírzsebkendőket szortírozza, és von le belőlük többnyire találónak bizonyuló következtetéseket. A nyomok megvannak, és ha ügyesek és kitartóak vagyunk, előbb-utóbb elvezetnek a kiszemelt áldozathoz. A felderítés fantáziátlan rutinmunkáját Tibi végzi, a bekerítéshez, a levadászáshoz Gábor férfiúi erényeire, megnyerő modorára, stílusérzékére van szükség. A zsákmányon majd megosztoznak. Szépen gyűlik a pénz, hiszen a magányos, gyengédségre vágyó nők csak eszközök, a végcél: megszerezni a kiszemelt hölgy bankszámlájához való hozzáférhetőséget a közös jövő reményével, a társra találás esélyével táplált hiszékenység révén. „Csak azt kell nekik mondani, amit hallani szeretnének.“ A többi csupán gátlástalan kíméletlenség és gyorsaság kérdése.
Divinyi Réka és Goda Krisztina gondosan kimunkált forgatókönyve jó ritmusban pergeti a történetet. A fordulatos cselekményben csak olyankor van egy-egy részletezőbb jelenet, ha a továbbiak szempontjából fontos információk indokolják. Például a tévézős epizód, amikor Gábor véletlenül rákattint a pszichiáterrel (László Zsolt) készített interjúra, amelyből kiderül, hogy páciensei vallomását DVD-n rögzíti. Gábor agya azonnal kattogni kezd, mert újabb vadászterület lehetőségére érez rá, míg Tibi számára mindez üres szövegelés. Ez a röpke jelenet egyrészt a két barát intellektusa, kreativitása közötti óriási különbséget láttatja érzékletesen, mintegy indokolva az erőviszonyok hierarchiáját, és előkészíti kapcsolatuk végkifejletét, másrészt fontos fordulópont a sztoriban. Gábor takarítóként jut be az orvos rendelőjébe, ahol gátlástalanul kezd válogatni a felvételek között. Így bukkan rá a szép és sikeres balerina (Hámori Gabriella) vallomására, aki egy lábsérülés miatt nem csak legújabb szerepét veszíti el, hanem karrierje is kettétörni látszik, mivel az egyetlen számba jöhető ortopédsebész (Kulka János) külföldre készül és nem vállalja a kezelést. A feladat tehát adva van: rávenni a professzort, hogy végezze el a műtétet. Evvel végképp a bizalmába férkőzhetne a lánynak, akit, bizony, elég nehezen tud meghódítani, és akibe – vesztére – valóban belezúgott.
Az események felpörögnek, Gábor arcátlan kíméletlenséggel használ ki mindenkit célja eléréséhez a magatehetetlen kórházi betegtől a sikerre éhes, butuska színészig, kenyerespajtása, Tibi aljas elárulásáig. A köztiszteletben álló sebész rejtegetett meleg hajlamaira rájátszva viszont már túl sokat kockáztat. A megalázó lelepleződés után csak a minél gyorsabb eltűnés menthetné meg, de Hannát nem akarja elveszíteni. A történet e szakaszában a forgatókönyvírók tehetségéből még jó néhány ötletre futja, képesek mindvégig fokozni a feszültséget. Kiváló megoldás, hogy egy jól szerkesztett flashback új megvilágításba helyezi a történéseket a végső megsemmisülésig, amikor a pszichiáter a győztes hím önelégült vigyorával a vetélytárs képébe vágja: „Csak nem képzelted, hogy egy ilyen kaliberű nőt meg tudsz szerezni?“ Szerencsére nincs katarzis, nincs tanulság, hősünket egy homályos, hosszú átjáró labirintusában veszítjük szem elől (operatőr: Babos Tamás és Gulyás Buda). Kár, hogy Tibi halálával némi melodramatikus elem beszüremkedett a példásan egységes stílusú filmbe, amelynek elegáns előadásmódja szinte észrevétlenül, egyre baljósabb árnyalatokkal gazdagodik. A szellemes szórakoztatásnak induló mű a képmutató szerepjátékok, a kölcsönös megvezetések, az álságos magatartások bonyolult hálózatának nyugtalanító tablójává mélyül.
A csillogó könnyedségű Valami Amerika 2 és a hűvösen szenvtelen Kaméleon mélyebb rétegeiben egylényegű: természetesnek, magától értetődőnek tekinti társadalmunk működtetési elveként az átverések, a csalások, a hazugságok mechanizmusát – és ebben van valami hátborzongató.
Á. SEREY ÉVA
