Színészt képernyőn már évek óta csak reklámok szereplőjeként, műsorvezetőként, esetleg korábban keletkezett filmek szereplőjeként lát a néző, no meg akkor, ha nyilatkozni hívják a híradóbaa, vagy vitatkozni egy kerekasztal mellé. Különösebb örömünk egyikből sincs. A film eszünkbe juttatja azt az időt, amikor még a színészek voltak a sztárok („celebek"), és nem attól lettek azzá, hogy valakik üzletet szimatolva művileg fölfújták őket, aztán kiteregették a magánéletüket, és nem is azért, mert képesek voltak vadakat mondani s ezzel pár napig ők jelentették a pártpolitikai szenzációt. Nem, még tíz, tizenöt évvel ezelőtt is a színészt a színészi teljesítménye avatta hírességgé, és a nézők szeretete miatt volt kénytelen akceptálni őket a politika. Arcuk láttán, nevük hallatán alakításaikra, vagyis a munkájukra emlékezhettünk, nem botrányokra.

A hirdetésekben vállalt szereplést csak megbocsátja, elnézi a közönség, amely a reklámdömpinget mára már eszeveszetten unja, rühelli, pokolba kívánja, de immár azt is tudja, hogy a színész sem él meg csak a fizetéséből (ha egyáltalán van olyan neki), s ha nem látják mosószerek, diétás készítmények vagy testápolók „arcaként", évekre eltűnhet a néző szeme elől s így a tudatából is, elfelejtik, az újonnan jött nemzedékek pedig meg sem ismerik.

Végül ott a műsorvezetés: látszólag még ez a legrangosabb, a legkisebb megalkuvást követelő feladat egy színművész számára, de a gyakorlat évek óta ennek az ellenkezőjét bizonyítja. Műsort vezetni ugyanis szintén szakma, speciális képességet kíván, nem elég hozzá a sármos külső, vagy a kollégák körében megnyilvánulni képes slágfertig jópofaság. Ritka a színész, akinek nem okoz gondot, ha mások által megírt, megmunkált szöveg helyett a sajátját kell előadnia, ráadásul a spontaneitás illúzióját keltve, helytállva az előre ki nem számítható reagálások, a közönség renitens hangulata ellenében is. Ilyen helyzetekben érezzük a fesztelenség erőltetését, jönnek a kínos gikszerek, s gondolja a néző a konferansziénak állt színészről, hogy „szegény, biztosan rászorul".

Ehhez képest még akkor is örömmel üdvözölnénk az MTV-nek (első ízben a 2-es csatornán sugárzott, de az 1-esen ismétlésre kitűzött) színházi tárgyú vetélkedőjét (Játék a színház, műsorvezető: Sugár Ágnes), ha nem volna igazán élvezetes és szórakoztató – de szerencsére az. Tizenhatszor ültette le a nézőt vasárnap esténként a képernyő elé és bizonyította, hogy a szisztéma, amit közvetlen előzményként a „Nyugat 100" című vetélkedősorozat fedezett fel, nem csak az irodalom közegében működik. Ahogy ott írók (színművészekkel szerencsésen kiegészült) csapatai küzdöttek oldott hangulatban, imponáló tudással, hogy megmutassák: még egy irodalmi folyóirat históriája is telis-teli lehet lebilincselően érdekes, mulatságos epizódokkal, ma is figyelmünkre érdemes figurákkal, nincs ez másképp a színháztörténettel sem.

Színészek és rendezők (írókkal szerencsésen kiegészült) csapatai vetélkedtek nem is annyira egymással, mint a nézők figyelmének lekötéséért, hogy fölfedeztessék: mennyi és miféle érdekességet rejt a színház kulisszák mögötti és kulisszák előtti története is. A játék, örömünkre, meg sem próbált valamiféle kronologikus vagy tematikus időrendet tartani, szerkesztőitől távol állt bármiféle tudományoskodó rendszerezés – amit láttunk, az a szó legteljesebb értelmében játék volt a javából, önfeledt, jókedvű, felszabadult játék, ahol a színészek gyermeki énje is zabolázatlanul kibontakozhatott, s eközben azt is megmutathatták, hogy saját hivatásuk történetét, nagy elődeik életét, pályafutását imponálóan ismerik, és nemcsak „blattolni" tudnak, de lexikálisan is felkészültek belőlük. Egy-egy adás témáját a sorshúzás véletlene döntötte el, így megeshetett, hogy például Brecht és színháza, vagy a magyar színművészet közelmúltjának néhány kivételes alakja (Pécsi Sándor, Makláry Zoltán, Gábor Miklós és sorolhatnánk) igazából szóba sem került, de mert teljességet és rendszerességet a műsor eleve nem ígért, hiányai vagy aránytalanságai sem váltak bántóakká. (Az egyetlen, színvonalával a műsorfolyam nívós átlagától lefelé eltérő adás: az operettről szóló rész, egy karitatív tévedésnek esett áldozatául, az operettet nem feltétlenül a műfaj nevét viselő színház tagjai képesek a legautentikusabban bemutatni, ahogy a magyar kabarét – igen helyesen – sem a momentán kabaréban játszó művészek reprezentálták.) Jó volt látni, milyen pompás ösztönnel találják el a játék résztvevői a valódi és a megszervezett rögtönzések, valamint a privatizálás meg a személyesség arányát, kényes egyensúlyát. A filmbejátszások dokumentumértékét üdvösen egészítették ki az emlékezések. A csapatok tagjai, még pályakezdőkként, sokszor együtt léphettek fel a megidézett nagyokkal és így nem egyszerűen anekdotákat meséltek róluk, hanem hitelesített emlékekkel gazdagították is a képet.

Kellett mindehhez egy olyan színészgárda, amelyik szemlátomást élvezetét lelte a játékban. A sorozat nézője idővel már előre tudta, ha a bevezető konferanszban felsorolni hallja Molnár Piroska, Halász Judit, Fűr Anikó, Bíró Kriszta, Bálint András, Mácsai Pál, Szilágyi Tibor vagy Elek Ferenc nevét, rosszul semmiképp sem járhat. Mert ahogyan ők, más-más csapat tagjaiként, egy-egy művi pengeváltást bemutatnak, ahogy össze-összekacsintva ugratják, cikizik egymást, ám a rájuk tévedő kamera rendre őszinte és önfeledt elragadtatást ér tetten a kolléga bravúrja láttán, annak bája ránk, nézőkre is minden másnál lenyűgözőbben hat.

És jó csapattagnak bizonyultak a vendégszereplőknek hívott írók is: Tasnádi István, Egressy Zoltán, Szakonyi Károly, akik nem csupán alkalmi (de gyakran az alkalminál rangosabb) művekkel, hanem szereplőkként is igazolták, hogy vérbeli színházi emberek.

A tizenhat adás nézője ambivalens érzésekkel vette tudomásul, hogy vége a sorozatnak – képernyőn ennyi eredeti szcenáris és mimikai ötletet, meglepő gesztust, ilyen őszinte jókedvet, valódi kollegialitást, öngúnyra való képességet, a többre és másra is alkalmas tehetségnek ilyen elementáris erejű felszikrázását régen látta együtt és egyszerre. S ettől némiképp el is szomorodtunk, mert hát ki tudja, mikor és hol kap megint ilyen remek bizonyítási lehetőséget ez a szakma.

NÁDRA VALÉRIA