Azon a csodás listán, melyen betegségeim, nehézségeim, fogyatékosságaim, kellemetlenségeim szerepelnek… kezdi monológját egy nagy levegővel a fiatal szlovén rendező, író, előadó Simona Semenič az AKKU asztalai között, bárszéken ülve. Majd erről a székről egy pillanatig sem mozdulva, tünetről-tünetre, kézen fogva vezet minket egyre beljebb saját, személyes egészség(telenség)ügyi magánmitológiájának sűrűjébe. Ágyba pisilések, fekélyek, epilepsziás rohamok, gennyes hólyagok, gyógyszerek, katéterek, műtétek, kék-zöld foltok, mentőautók, bevérzések, infúziók mentén haladunk egyre mélyebbre. Az élettörténetben, a monológban, az előadásban.
Megkomponált, mégis nagyon spontán hatást kelt ez a bárszék-őszinteség. Ide-oda csapong a kórképzelet: egy vadidegen virtuális kórházi ágyán ülünk és mégsem szánalmat érzünk, mert receptre kapjuk az önironikus, groteszk módon optimista élmény-tablettákat. Teátrális dózis, pedig sehol egy függöny, egy reflektor. Simona Semenič ki-bejárkál szerepe és civil önmaga között, történeteiben halványul a fikció, én alapvetően elhiszem neki, hogy a véres-összepisilt ágyneműt kínlódva forgatta kamaszkorában, hogy egyéb híján sminklemosóval vette be a gyógyszereket, amikor meg akart halni, hogy nagyanyjánál a Robin Hood-ot olvasta betegen a forró tea mellett… de számít ez vajon? Fontos, hogy hiszem-e – ha látom – az ő hús-vér karakterét és az ő furcsa betegség-történeteit? Talán igen, talán nem: mégis kínzó kíváncsisággal figyelem, hogyan működik ez a sajátos színpadi autobiográfia. Ez a megszerkesztett-kiválóan megszövegezett szerethető-szürreális önélet(kórságokból szerkesztett, de pillanatra sem önhalál)írás.
A Semenič-féle szöveg alapvető különlegessége a hétköznapi nyelvhasználatot és beszédmódot sajátos ízű refrén-lírával komponáló e per egy. A felhő visszatérő motívum – praktikusan költői – metafora, groteszk módon szép lezárása egy-egy jelenetnek. A mindennapi „sztorizások" könnyed hangnemében elbeszélt fekélyek és zúzódások, ágyba pisilések egy-egy szakasz végére – így vagy úgy, de – felhőcskévé lényegülnek. Komikus és szívszorító megoldás egyszerre: a megalázó helyzeteket humorba csomagolva prezentálja Simona, így felhőcskével jelöli a pisis napokat a naptárban, szülés után vérző melleit gennyes felhőkhöz hasonlítja, és nem meglepő, hogy az elektrosokk és az epilepsziás roham is… valami felhőszerű. Homályos, megfoghatatlan, eufemizált és – hisz egy idő után világossá válik, milyen rémségek rejtőzhetnek a felhő szócska mögött – szívszorítóan konkrét egyszerre.
Dramatizált kórtörténet ez, ám nem hasonlítható példának okáért Sarah Kane megdöbbentően mély zsenialitású 4.48 pszichózisának tünet-leírásaihoz, gyógyszer-adagolási szövegfolyamához – Semenič ugyanis tudatosan rendkívül szimpla, élőbeszédszerű retorikát alkalmaz: ismétlődő töltelékszavak (akárhogyan is, nem emlékszem, őszintén szólva) bukkannak fel, meg egy-két spontánnak ható, de magában a drámaszövegben is rögzített mégiscsak, elgondolkodó hát igen, önironikusan korrigáló na, úgy értem meg valami ilyesmi. Az egyszerű nyelvezet elsődleges funkciója a (köz)érthetőség: a mesélő hangnem közvetlensége ugyanis egyértelmű, élő, szövegszerű bizonyíték arra, hogy mindaz, amiről szó van: elbeszélhető. Verbalizálható. Pontosan ez a fontos gesztus itt: Simona olyan eseményeket formál felhőtlen, pontosabban felhős derűvel és magabiztossággal történetté, szöveggé, szavakká, amik a legritkább esetben válnak közbeszéddé, vagy társalgási témává. Ez a kontraszt pedig több mint izgalmas. Dramatizált napló, pszichoterápiás fecsegés ez – nekünk – neki. Igen, terápiás, egyrészt mert a pszichoterápia – illetve annak speciális formája, ahogy Henke fogalmaz: „scriptoterápia", írásterápia – egyik legfontosabb feladata: nyelvvé, írott szóvá transzformálni a feldolgozhatatlan-feldolgozatlan élményeket, hogy aztán azok egy eleje-közepe-vége szerkezetű, szép/csúf történet formájában valamilyen szinten, valamilyen módon mégis kezelhetővé váljanak. A „narratív memória (egy emlékhalmaz narratívává gyúrása) olyan performatív gesztus, performatív tett, amely lehetővé teszi az „én" újragondolását és felszabadítását." Ez tehát kreatív cselekedet, amelynek ráadásul még egy fontos és szükséges komponense van: a történetet hallgató (esetünkben néző és hallgató) másik fél. A figyelő (szem- és/vagy fül)tanú. A pszichoterápia során a traumák, elbizonytalanító események, elfojtott problémák bevallása, felszínre hozása a lényeg, ám ez nem egyszemélyes műfaj. Ez a sajátos vallomás mindig „feltételez egy befogadót is, akihez a beszélő szól, és aki úgy működik, mint egy fehér lap, melyre az elbeszélt esemény először íródik le." Nos, a 7. Kortárs Drámafesztivál keretében első pillantásra úgy tűnhet, a törékeny fiatal nő, Simona Semenič vall, vesz rész különleges, monodramatikus, csoportos pszichoterápiás foglalkozáson, és mi, nézők vagyunk a fehér lap. A történet persze nem először „íródik" ránk, belénk, papírra, kivetítőre – ez egyértelmű. Ám a darab vége felé közeledve egyre bizonytalanabb a szereposztás. Ő, mármint Simona, az áldozat persze most is frusztrációkat szelídít. Magában. Vagy inkább bennünk? Egyáltalán, az ő frusztrációiról van itt szó? Vagy a mieinkről?! Erős a gyanúm, hogy ez utóbbiról, pláne ha a zárójelenet búcsúkérdésére gondolok, de kanyarodjunk vissza egy pillanatra a tiszta lap-effektusra. Hiszen ebben a budapesti előadásban nem csupán mi nézők vagyunk a történetet befogadó hófehér felület, nem csak ránk, nézőkre „íródik" a vallomás, hanem egy másik szereplőre is. Szandtner Anna magyar színésznőre, akiről feltétlenül beszélnünk kell – az ő jelenléte teszi ugyanis egyedivé, különlegessé és ilyen formában egyedülállóvá a darab magyarországi bemutatóját.
A Kortárs Drámafesztivál keretében az egyébként egyszemélyes monodráma itt kétnyelvű-kétszemélyes, különleges előadássá bővül. Logikus-praktikus okokból alakul ez így: Semenič a drámát rendszerint szlovén nyelven, egymaga adja elő, itt Budapesten azonban nyilvánvalóan szükség van valamiféle tolmácsolásra és feliratozásra. Remek az ötlet, hogy egy ilyen rendkívül személyes, közvetlen hangú előadást ne egy roppant elidegenítő szinkrontolmács-készülék közvetítsen nekünk, hanem egy másik színésznő, aki az előadásban kvázi egyenrangú partnere a rendező-író előadónak. Új a forma tehát – és ez a „kettős szereposztás" rengeteg izgalmas lehetőséget rejt az előadás és a szöveg szempontjából. Fontos egyrészt a szöveg megszólalása és zeneisége, amely itt, ebben a formában kézenfekvő módon jóval hangsúlyosabb, mint az egyszemélyes verzióban, másrészt hihetetlenül érdekes Szantner Anna figurája, szerepe, funkciója a történetben és a nem-színpadi – ám közben nagyon is színházi – szituációban. A drámaszöveg bizonyos részei szlovén nyelven hangzanak el, bizonyos szakaszai magyarul, van, hogy mindkét nyelven párhuzamosan, élőben „szinkrontolmácsolva" hallunk egy-egy jelenetet, van, hogy a kivetítőn látjuk csak a magyar verziót és van, hogy Simona improvizál, illetve megszólítja a közönségét vagy Szantner Annát, ami pedig angolul történik. Ez a nyelvi többrétegűség a szlovén-angol-magyar szólamok, átvett „dallamívek" pontosabban szövegívek speciális ritmusát eredményezi. Az egymásra figyelés színházi-zenei karakterű kompozícióját: melyben a párhuzamos beszédből, a felelgetésből, a refrénekkor való összenézésekből, lélegzetvételekből, szünetekből, végszavazásokból spontán kotta születik. A két színésznő előtt valóban kottatartó és szövegkönyv látható egyébként, de az, ahogy a magyar és a szlovén verzió (egy már létező szlovén előadás-változat Simona főszereplésével és egy puszta lehetőség formájában meglévő fiktív magyar verzió, amelyet Szandtner Anna játszhatna végig egyedül) egymásra kopírozódik, egymásba olvad élőben és élesben, az AKKU-féle, késő esti „ott és akkor"-ban valósul meg. Nagyszerűen.
Szandtner Anna szerepe egyébként épp emiatt a jelenidejűség miatt rendkívül érdekes: hiszen ő teszi magyar nyelven megélhetővé, aktuálissá, kézzel foghatóvá a szöveget. Ő tehát bizonyos pontokon Simona szerepét „játssza" és itt a játék nagyon fontos kulcsszó. Simona ön-vallomásában – tudatosan vagy ösztönösen, nem tudom – nagyon erősen civil karaktert hoz. A „mesélek nektek magamról" illúzióját. Szandtner sokkal „színésznősebb": figurát épít, hangsúlyoz, elemel, reflektál, olykor távolít. Amikor egyes szám első személyben beszél, akkor is mintha kissé kívülről figyelné az általa megjelenített karaktert és figurát. Ami nem meglepő, tekintve, hogy ez a „figura" történetesen hús-vér valójában ott ül mellette, és nézőként követi minden mozdulatát. A teljes azonosulás már csak ezért is kizárt: hogyan bújhatna bele egy színésznő egy olyan figura bőrébe, aki nagyon is jelen van, konkrétan – saját magát megjelenítve – ott ül az adott jelenetben?! De ez nem hiba, sőt. Hiszen így Szandtner hozzárajzolhat Simona valódi figurájához egy-két vonást, értelmezheti, a szó legteljesebb értelmében tolmácsolhatja, közvetítheti. Ez a fajta, pillanatokra artisztikus távolságtartás éles kontrasztban áll az egymásra figyelés nagyon elemi, emberi gesztusával, ami itt már csak azért is nagyon őszinte és egyszeri, mert a szöveget mindketten olvassák. Nem egy precízen túlpróbált, rutinná vált produkcióról van szó ugyanis, hanem kísérletről és ez nagyon jól áll az előadásnak a téma és a szöveg szempontjából egyaránt. A két nő tehát egyszerre áll (pontosabban ül), létezik ellentétben és egységben. Klónok, ikrek, barátnők, az egyik rövid barna, a másik hosszú szőke. Az egyik sokat mosolyog, a másik viselkedik. Kiegészítik egymást, miközben helyenként egymás alteregói is. Különös csavar, hogy míg Simona tökéletesen otthon van a szövegben, az előadásban (hiszen az övé minden egyes szó és vessző), addig Anna ebben a személyes történetben puszta vendég, meghívott idegen a monologikus térben. Ám a magyar nyelvű közeggel, a nézők reakcióival praktikusan Anna él együtt, elvben ő van közvetlenebb kapcsolatban a közönséggel, a tényleges előadás-térben ő van otthon, és Simona a „vendég". Ebből a nagyon termékenyen használható diszharmóniából születik a legtöbb színházi szempontból is rendkívül izgalmas „kint is vagyok, bent is vagyok" pillanat.
De vajon ki van tényleg kint és ki van bent Simona kaotikus kórtörténetében? Egy félmondatban tettem fel a kérdést a bevezető legelején: vajon fontos, hogy elhiszem-e ezt a történetet? Hogy úgy hallgatom-e Simonát mint igazi embert vagy mint mesterségesen kreált „drámahőst"? Fontos-e az önéletrajzi hangulat, a vallomás-atmoszféra, vagy ez is puszta színházi eszköz, és ha az, vajon ez csökkenti az előadás értékét? Különösen izgalmas ez a kérdés, ha az egyik darabvégi improvizált jelenetre gondolunk. Simona kilép a drámaszövegből, és míg a kivetítőn magyar fordításban fut első szülésének története, ő megosztja velünk a friss hírt: újra gyermeket vár. Már van egy fia, óvodás, őt már ismerjük, črtomir a monodráma egészséges mellékszereplője. Mesélhetnék még valamit az ő betegségeiről, de ez már az ő története – mondja Simona. Szóval nem is ez a lényeg. Hanem, hogy újra anya lesz. Terhes. Jövő nyárra jön a kicsi. A hallgatóság meghatottan felmorajlik – éljen –, majd felhördülés-értékűen elhallgat hirtelen. A vallomás után-közben ugyanis Simona rágyújt. Egy cigarettára. Na most akkor ez hitelesíti a történetet (dohányzom, egyiket szívom a másik után, láncban, egyre többet, mindenhol és igyekszem, hogy produkáljak még valami diagnózist és új epizódot írhassak az áldozat önvallomásába)? Szereptévesztés történik? Vagy épp az elhangozottak fikció-voltát erősíti? Nehéz megmondani: éppen ezért kegyetlenül hatásos ez a pillanat. Huncut és brutális fricska ez, hiszen valóság és színház-szerűség éles kontrasztját törli el egyetlen slukkal. Ráadásul élvezettel teszi, minden bizonnyal nem véletlenül a darab legvégén.
Mindaddig Simona ugyanis az ön- és szerepazonosság tökéletes illúzióját kelti. A párjáról beszél, a barátairól, a saját szokásairól, káros szenvedélyeiről és azok hiányáról, viccet mesél a kék-zöld foltjairól, könnyeden beszél dolgokról, amelyek egészen megalázóak lehettek neki és minden bizonnyal azok is voltak, ha kamaszkorában öngyilkosságot kísérelt meg. De mindezt szerethető derűvel kezeli és interpretálja, azoknak az embereknek a magabiztosságával, akik ezerszer mesélték el már ezeket a történeteket, pontosan ezért képesek erre a könnyedségre. Abból a szempontból fikció ez tehát, hogy magától az elbeszélőtől is bizonyos távolságot tart a történet. Már. Az értelmezés, a reflexió távolsága ez. Az egyetlen dolog, ami zavar, ami tényleg zavar az, hogy (…) egyetlen betegségem sem érdekel már senkit (…) Az egyetlen, ami megmenthet engem, vagyis a személyes integritásomat, az egy új betegség lenne. Ironizál, analizál, megállapít, kedélyesen túloz. A következtetések és tanulságok milliméternyi távolsága ez. Talán nem valódi fikció, de majdnem az. Történet lett mindaz, ami szorongás, esemény volt. Ugyanis „az élet nem történet, nem sztori, az élet az élet maga. Nyers és közvetlen magában való dolog. Az, ami. Mi persze megpróbálunk valamiféle értelmet adni mindannak, ami velünk történik, megmagyarázni azt, hogy kik vagyunk – és ezt történeteken keresztül tesszük. Mert a jelentés a történetekben van." Ennek analógiájára: mi nézők, az Én, az áldozat előadása során végig a történetben mozgunk, valóság-illúzió ide vagy oda, ám amikor Simona közli, hogy terhes és azzal a mozdulattal rágyújt, ott az élet maga történik. Ezért is sokkoló.
Ám ettől függetlenül vagy épp ezért pontosan a történetté tevés az egyik legfontosabb elem ebben a darabban, és éppen ezért fontos a gesztus, amikor Simona – angolul – felénk fordul és megnyitja a dialógust. Azt kéri, hogy meséljünk mi. Nem erőszakos, csak mosolyogva fölajánlja a lehetőséget. Hogy ki-ki történetté sűrítse mindazt, amiről eddig azt hitte, hogy elmondhatatlan, megfogalmazhatatlan. A csoportterápia esete a bárszéken innen és túl. Felszabadítóan zavarba ejtő ez az egész. Persze itt, Budapesten, az AKKU-ban senki sem szól semmit. Nincs szereplési vágy, sem őszinte kitárulkozás, semmi spontán stand-up comedy jellegű lélek-gyógyászat. Csendben vagyok. Vagyunk. Én. Mi. A 6,7 milliárd férőhelyes mentő maroknyi paranoiás-szótlan, halványan mosolygó utasa…
JUHÁSZ DÓRA
1 Minden dőlt betűvel szedett rész egyenes idézet Simona Semenič: Én, az áldozat (Jaz, žrtev) című drámaszövegéből, monológjából. Fordította: Lukács György
2 S. Henke: Shattered Subjects: Trauma and Testimony in Women’s Life Writing, Palgrave Macmillan, 2000.
3 S. J. Brison: Trauma Narratives and the Remaking of the Self, (1999)
4 S. Felman & d. Laub: Testimony: Crises of Witnessing in Literature, Psychoanalysis, and History, Rout ledge, 1994. = Deidre Heddon: Autobiography and performance, Palgrave Macmillan, 2008. 56. o.
5 M. Russel: Out of Character, Bantam Book, (1997) = Deidre Heddon: Autobiography and performance, Palgrave Macmillan, 2008
