Volt óvónő, könyvtáros, reklámtanácsadó és rendezvényszervező, játszott színészként, koreografált tévéműsort és tanult színháztudományt. De bármit is csinált, annak mindig köze volt fő hivatásához, a bábművészethez. A berlini Ernst Busch Színművészeti Főiskola Bábművész Szakának elvégzése után több hazai bábszínházban is bábrendezőként dolgozik, előadásait hívják hazai és nemzetközi fesztiválokra (nemrég Indonéziában vett részt egy rövid turnén), évekre előre betelt a munkanaptára, mégis hiányérzete van. A valódi elégedettséget az jelentené számára, ha sikerülne a magyar bábszínházat kiszabadítani a csak gyermekeknek szánt kellemes és tanulságos szórakoztatás skatulyájából, hogy elfoglalhassa méltó helyét a hazai színházművészetben.

93

 

Hogyan lettél  bábos?

Egyszerű volt az utam, mert az édesapám, Tapasztó János volt a magyar bábmozgalom egyik alapítója. A háború után a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének felkérésére kezdett bábtanítással (Mazsola és Tádé megszemélyesítőit is tanította) és bábelőadások létrehozásával foglalkozni. Mivel Magyarországon ennek alig volt hagyománya, követendő mintaként főként a híres orosz bábművész, Obrazcov akkoriban nálunk is látható előadásaira szorítkozott. Hároméves koromban apukám meghalt, de a temérdek általa készített báb megmaradt. Húsz-harminc olyan báb között nőttem fel, amelyekkel személyes napi kapcsolatban álltam, mert az apukámat helyettesítették. Színpadon is használtam némelyiket, amikor anyukám szabadúszó előadóművészként gyermekműsoraiban a bábokat is „felléptette". Hatéves koromban komoly segítség voltam nyusziként. Az általános iskolai bábszakkörben lelkesen tevékenykedtem, és a középiskolát is ennek megfelelően választottam: bábtanítás ugyanis csak az óvónőképzőben volt. A középiskola után három évig dolgoztam óvónőként a Művész Óvodában, de mert karrieremben továbbra is a báb dominált, közben elvégeztem a Kolibri, majd a Budapest Bábszínház stúdióját, játszottam az Uborka politikai bábshow-ban és a Süni és barátai címszerepét is elbábozhattam a televízióban. A tanáraim közül Gosztonyi János, Lengyel Pál és Meczner János terelgettek a rendezés felé, mert látták bennem az affinitást, s mivel akkoriban még nem tanították ezt a Színművészetin, az európai lehetőségek közül Berlint választottam. Az ottani Főiskolán végeztem el a bábrendező szakot.

Érzékeltél különbséget a német és a magyar báboktatás között?

Itthon a különböző típusú bábok valósághű mozgatását, a szöveg dominanciáján alapuló történet megelevenítését tanultam. Berlinben a belső lélekábrázolás képi-bábos megfogalmazásának keresése, a tér, a játékmód, a mozgás, a szerep-báb-tárgy értelmezése játszott kiemelt szerepet. A diákok önállóan jutottak el a felismerésen át a tudatos bábjátszásig, arra koncentrálva, hogy hogyan lehet a bábokkal belső tartalmakat kifejezni a naturális, illusztráló bábjátszást háttérbe szorítva. A különbséget jól érzékelteti az a feladat, amikor a német bábrendezés órán egy Macbeth-monológot kellett bábszínpadra állítanom. A monológban Macbeth magában gyötrődik, hogy leszúrja-e királyát vagy sem. „Itt a marionett – mondta professzorom, Hartmut Lorenz – és itt a monológ." „Mit tud csinálni a báb egy ilyen helyzetben?" – gondolkodtam. Először csak gesztikulált a szöveg közben, mintha egy embert utánozna. „Igen, de akkor miért nem játssza el ezt a helyzetet egy színész?"– kérdezte a professzorom és arra kért, hogy vegyek ki minden negyedik sort, úgy vigyem végig a monológot. Gondban voltam, mert kiestek láncszemek, már nem lehetett egyszerűen gesztikulálva a bábbal kifejezni valamit, mert nem volt egyértelmű a szöveg. Azután ki kellett vennem minden második sort, és így tovább, míg el nem jutottam addig a stádiumig, amíg egy mondatom sem maradt, hanem a báb és környezete fejezte ki a belső vívódást. Ez volt számomra a német módszer kulcsa.

Berlinben vagy Németországban másként viszonyul a közönség is a bábszínházhoz, mint itthon?

A németeknél nagyobb hagyománya van a bábnak. Azzal magyaráznám, hogy a színház a brechti elméleten alapul, tehát az elidegenítésen, amelynek kifejezésére rendkívül alkalmas a báb. Ezért jobban megérthető a báb funkciója a színházban. Sok bábelőadás kifejezetten felnőtteknek készül, olyan komoly és hátborzongató témákkal, mint például a nácizmus és a holokauszt.

A komolyság azt is jelenti, hogy a bábszínház kevésbé van a peremre szorulva, mint nálunk?

A németeknél a bábot több társművészet használja már eszközként, így az nemcsak a bábszínházban, hanem másfajta színházakban, kiállításokon és performance-okon is aktív szereplővé lépett elő. Itthon is elkezdődött a báb kapcsolódása a társművészetekhez, de még az út elején tartunk. A báb még sokszor csak illusztrál, és nem tudjuk meg, hogy mire lenne képes a saját műfajából adódóan. Néhány frissen végzett rendező kollégám, akik vagy Lengyelországban tanultak vagy a magyar főiskolán kaptak bábszínész diplomát, velem együtt már más utakat keresnek. Kantor, Grotowski és Brecht színháza alapján keressük az új megvalósítási lehetőségeket, de emellett tiszteletben tartjuk az itthoni bábszínjátszás hagyományait.

Melyek a bábszínháznak azok az aspektusai, amelyeket a legérdekesebbnek és legkifejezőbbnek tartasz más műfajokhoz képest?

A jelenkori bábszínházban, ahol a bábok mellé az élő színész is bekerült az alkotás folyamatába, a bábokkal együttműködve éppen azok élettelenségére hívja fel a figyelmet, megerősítve tárgyi mivoltukat. Így a báb többé nem az, aminek hagyományosan tartották: nem egy embert utánzó figura. Új szerepkörében elidegenít, a játékot létrehozó mechanizmus láttatása révén. Ma a bábszínház sokkal inkább szól az ember és a tárgy/bábu kapcsolatáról, a megelevenítés folyamatáról, arról a viszonyról, ami az embert környezetéhez fűzi, mint valamiféle zárt, egynemű közegről. A bábu és az élő színész közös játéka kibővíti, megsokszorozza a kifejezés és ábrázolás művészi lehetőségeit. Egymásra tekintenek, dialogizálnak egymással, életjeleiken keresztül kommunikálnak, összekeverednek és már nem választhatóak szét egymástól. Egyfajta skizofrénia jellemzi őket: mindkettejük egyszerre a másik, de közben autonómak is maradnak: személyiségük összefolyik, de függetlenként viszonyulnak egymáshoz.

Meg se fordult a fejedben, hogy „élő" színházat csinálj?

Olyan színházat csinálok, amely az „élő" és a báb keveréke. Brecht mellett nagy hatással volt rám Robert Wilson, volt szerencsém belelátni egy próbafolyamatába is, és az ő színházában sok rokonságot érzek a bábszínházzal. Fehérre meszelt arcú emberek, akik stilizáltan léteznek egy térben, s a tér- és fényhasználat segítségével belső érzelmeket fejeznek ki, ezt nagyon izgalmasnak tartom. A színésszel egyenértékű jelentősége van a díszlet és a fény megkomponáltságának. Mindháromnak megvan a sorsa és dramaturgiája. Ilyen irányú rendezésem a művésztárs-barátaimmal készített Androgün című előadás is, ahol egy papírfal és az árnyak jelentették a kiindulási alapot, és a bemutatóig nem hitte el senki, hogy montázsokból összeállított, írásvetítőn való papírtologatásokból és folyadékok öntögetéséből előadás születhet. Nem a színjátszás klasszikus értelemben vett eszközeihez nyúltunk, és végül mégis összeforrtak a különböző elemek. Ez a fajta stilizált és rituális színház érdekel.

A bábművészek közül ki az, akinek a munkássága közel áll hozzád?

Az egyik Frank Soehnle Stuttgartból és a másik Michael Vogel Lipcséből. Ők olyan színpadi teret hoznak létre, ahol bábos és báb egymás partnereiként közösen a kifejezés hordozói. Egyenlő felekként vesznek részt a játékfolyamatban, együtt viszik végbe az ábrázolást. Számos témájuk nélkülözi a logikát, vagy a racionális rendet, ehelyett belső érzelmeket, emóciókat ábrázolnak a közös játékban. Ők maguk készítik izgalmas bábjaikat, amelyek mindegyike kicsit horrorisztikus, gézbe csomagolt figura. Így kerül a múlandósággal való vizuális játék az alkotásaik középpontjába. A harmadik művész a francia-német Ilka Schönbein, egy rendkívül szuggesztív asszony, aki Mnouchkine hatására hozta létre a táncon alapuló bábszínházát. A bábjai a legtökéletesebben mozognak, a legfinomabb lelki rezdülések ábrázolására is képesek. Szorongások, félelmek, rettegések, szerelmek és kívánások sora jelenik meg a figuráiban. A bábok, maszkok külső megjelenésükben naturalisztikusak, lehetővé teszik, hogy a színésznő és a vállára vetett báb kettős jelenetet adjon elő. Saját testét kiegészítő végtagokkal látja el, így duplázódni, triplázódni tud egy képben, ki- és bebújva a figurákból/figurákba és szerepekből/szerepekbe.

Hogyan viszonyul az elgondolásaidhoz a hazai bábszakma?

Csaknem kimaradt egy bábrendezői generáció, így minket, fiatalokat, akik külföldön tanultunk, nagyon vártak haza. Egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy kint maradjak. Haza akartam jönni „úttörősködni". A szakma nyitott és kíváncsi, előadásaimon rendszeresen ott ülnek a hazai bábművészet olyan képviselői, mint Kovács Géza, Pályi János, Rumi László – hogy csak néhányat említsek közülük –, és segítő, támogató, pozitív visszajelzéseket éppúgy kapok tőlük, ahogy természetesen kritikát is.

És a szélesebb színházi szakma körében milyen helyet foglaltok el?

Periféria vagyunk, a megtűrt kistestvér. Nem véletlen, hogy Magyarországon nem híresek a felnőtt bábelőadások. De hozzá kell tenni, hogy a fiatal színházi rendezők körében egyre nagyobb kíváncsiságot kelt a báb. Alföldi Róbert is rendezett bábelőadást, Balázs Zoltán a Fauston dolgozik a Budapest Bábszínházban, és ott van még Sopsits Árpád, Ács János, Árkosi Árpád is. Aki belekóstol, az érdeklődik is.

Vársz egy fellendülést, hogy szépen lassan, de biztosan beszűrődik egy erőteljesebb bábos vonal a színházi életbe?

Vannak már ilyen kezdeményezések. Kaposvárott dolgoztam a színházban egy bábos betéten, a Krétakörrel csináltunk felolvasó-bábszínházat, és a független színházi körökben is forgott két előadásom. Megnyíltak a korábban merev határok. De ehhez kell a bábszínház megújulása is! Végre valami elkezdett fortyogni a bábszakmán belül, ami remélhetőleg magában rejti annak lehetőségét is, hogy a bábművészet nagykorúvá váljon és elfoglalja méltó helyét az előadóművészetek között.

És mi a helyzet a közönséggel? Ha erős lenne nálunk a felnőtt bábszínház, akkor ez egy szűk művészetkedvelő réteg számára lenne érdekes, vagy lehetne nyitni egy szélesebb nyilvánosság felé is?

Azért bízom a nyitásban, mert kísérletképpen az Androgünt bankároknak is előadtuk egy rendezvényen és döbbenten tapasztaltuk, hogy az előadás várakozáson felül hat rájuk. Vagy szintén banki alkalmazottaknak tartottunk tárgyanimációs és bábos workshopot. Semmi kötődésük nem volt a színházhoz, munkahelyi problémákat dolgoztunk fel, és mégis működött. Ha az ő kezükbe lehet bábot adni, és tudják használni, a többiek pedig körülöttük visonganak a gyönyörűségtől, akkor ennek van létjogosultsága. Persze meg kell találni a megfelelő tartalmat és kifejezési formát a bábozáson belül, ami leköti az adott embereket. Valószínűleg a szövegszínház bábbal feldolgozva nem vezetett volna sikerre.

Hasonló okokból tervezitek a Bábel nevű, felnőtt bábelőadásokat felvonultató szemlét is? Több bábfesztivál létezik az országban, honnan jött az ötlet, hogy legyen Budapesten is?

Szalai-Szabó Istvánnak, a Városi Színház ügyvezető igazgatójának köszönhetjük, aki a 2006-os, első Fringe Fesztiválon látta az Androgünt. Mivel elnyertük a színházi díjat, lehetőséget kaptunk egy újabb darab, a Man elkészítésére, amely az Őszi Fesztiválon szerepelt, és már a Városi Színházzal karöltve született. Egyébként a Man bábfigurája lesz a szemle emblematikus figurája. István nagyon nyitott az újítás és a friss gondolatok irányába, és ezért biztosít lehetőséget egy ilyen programsorozatnak. Külön öröm, hogy lehetőséget adott az előadások ingyenes látogatására.

Mit vársz ettől a bábos seregszemlétől?

Úgy válogattam az előadásokat – azon túl, hogy a Sirály játszóhelyére beférjenek –, hogy mindegyik arról szóljon, hogyan lehet kihasználni a bábozás lehetőségeit, és hogy egyáltalán mi változhat bábbá. A meghívott előadásokkal nagyjából lefedjük az ország területén működő bábszínházakat: jönnek előadók Győrből, Kaposvárról, Békéscsabáról, Pécsről, Kecskemétről és budapesti előadások is lesznek. Számomra az a legfontosabb, hogy kimozdítsuk a bábszínházat az intézményes keretekből. Mindenki ismeri a Budapest Bábszínházat, mindenki járt ott gyerekként, és azt gondolja, hogy ott csak gyerekelőadások születnek. Nagyon nehéz felnőtt előadásokra becsalogatni a közönséget, ezért hozzuk ki a bábszínházat a kávézóba, romkocsmába. Nem is idegen tőle ez a hangulat, hiszen például Törökországban a Karagöz-játékot kifejezetten kávézó és teázó házakban adják elő, felnőtteknek. Lépjünk tovább azon a hiedelmen, hogy a bábozás csak a nyuszika meg a rókácska összemarakodása. Egyre több film is kooperál a bábokkal, látni kell, hogy nem kizárólagosan gyerekműfajról beszélünk. A bábszínház felnőttek számára is nyújthat képzőművészeti és színházi élvezetet.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:
SZ. DEME LÁSZLÓ

 

NKA csak logo egyszines

1